Szocializmus, 1926 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1926-01-01 / 1. szám

Szocializmus más lehetőségeit csökkenti. A kormány nagy „vívmánya“, amelyre egész politikáját fölépítette, az úgynevezett „szanálási mű“, keserves, állapotokat idézett elő. Ennek a nagy vívmánynak, a szanálásnak az értéke és jelentősége kézzelfoghatóan megállapítható ma már аъ ipari pangásban, a kisexisztenciák tönkremenésében és a munkanél­küliek nagy számában. Az eredményt szmlélhetik és gyönyörködhet­nek benne azok, akik ehhez a szanálási műhöz fűzték Magyarország gazdasági és szociális életének rekonstruálását. Ez a gazdasági kon­szolidáció is olyan, mint a politikai konszolidáció. Az egyik a munka­­alkalmakat, az ipart teszi tönkre, a másik a közszabadságokat fojtja el. A gazdasági és szociális élet leromlása ellen a kormány semmit sem tett. A közszabadságokat nem állította helyre, ellenkezően: ha lehet, még jobban megszorította és a szociáldemokrata munkásmoz­galom terén ridegebben érvényesíti kivételes hatalmának intézke­déseit, mint ezelőtt bármikor. Az egyesülési és gyülekezési jog terén rosszabbak az állapotok, mint egy évvel ezelőtt voltak és a sajtó­­szabadság teljesen a kormány lábai előtt hever; a kormány tetszése szerint bánik a sajtóval, amely úgy szerepelt a magyar alkotmányos­ságban, hogy a „gondolatait sajtó útján mindenki szabadon terjeszt­heti“. Hogy ez az elv miként érvényesül a fajmagyar keresztény kormányzat alatt, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a Népszava egy éve ki van tiltva az utcáról, hogy a miskolci és a szegedi lapokat meg „Az Ujság“-ot betiltották, s hogy ezeknek a lapoknak és még egyéb polgári lapoknak az újból való megjelenése csak a kormány diktálta kikötésekkel és körülírásokkal történhe­tett meg. A gondolat közlését, az eszmék kicserélését nemcsak sajtó útján, hanem más területen is elfojtják. A szociáldemokrata párt szervez­kedését, politikai életének megnyilatkozását minden erejükkel ipar­kodnak megakadályozni. Igaz, hogy e téren sohasem voltunk el­kényeztetve, sohasem élveztük a szólásszabadság teljességét, mert ezeréves alkotmányos hazánkban még nem jutott idő arra, hogy az egyesülési és gyülekezési jogot törvénnyel szabályozzák, hanem ennek a fontos alkotmányos jognak a „kezelését“ rábízták a minden­kori belügyminiszterre. Hogy ez a „kezelés“ hogyan történik, arra vonatkozóan fölsorolunk néhány példát. A békéscsabai rendőrség megtiltja az ottani pártszervezetnek, hogy 11 tagból álló vezetőségének ülését rendőrhatósági engedély nélkül megtartsa. A kaposvári államrendőrség betiltja a gyűlést, mert azon képviselők föl akarnak szólalni, márpedig ezeknek a képviselőknek módjuk van véleményüket az általános titkos választójogról a nemzetgyűlésen elmondani. A pécsi rendőrség nem engedélyezi a gyűlést, mert azon a kerületet képviselő Esztergályos János képviselőn kívül Györki Imre, Propper Sándor és Peyer Károly képviselők is föl akartak szólalni.­­ A pécsi rendőrség egy másik gyűlést azzal az indokolással tiltott be, hogy a gyűlés megtartása mellett különös indokok a bejelen­tésben fölsorolva nincsenek. A ceglédi rendőrség betiltja a pártszervezet taggyűlését, mert politikai pártnak tagdíjakat szedni nem lehet, tehát pénztári jelentést sem tehet a pénztárnak, továbbá a vezetőséget nem választják politikai pártok népgyűlés keretében.­­ Ugyancsak a ceglédi rendőrkapitányság betiltja a tudományos előadást, mert­ a szocialista párt­szervezet, mint politikai párt, nem foglalkozhat tudományos előadások rendezésével. Tolna vármegye alispánja megtiltja a pártszervezet alakulását Pakson, mert az a közérdekből nem kívánatos. A budapesti államrendőrség betiltja a hadirokkantak gyűlését, mert a népjóléti miniszter és a Hadr­ág hivatalos szervek hivatottak a rokkantkérdésben határozni. Ezek a végzések, amelyeket csak kiragadtunk a sok közül, mutat­ják, hogy milyen eredményesen „kezelik“ az egyesülési és gyüleke­zési jogot. A kezeléshez értenek. A kezelés kitűnő kormányzati rend­szer lett Magyarországon. A szabadságjogoknak ez a kezelése csak

Next