Szocializmus, 1945 (29. évfolyam, 1-5. szám)
1945-01-01 / 1. szám
SZOCIALIZMUS volt —, hogy a történelmi „vezető osztály“ csakúgy, mint a polgárság nagy része, politikai gondolkozásában évtizedekre visszamaradt s a munkásságot mindig úgy kezelte, mint az elmúlt évszázad szakegyletet alapító, a kenyér- és a munkásvédelem legszorosabban vett napi kérdéseivel foglalkozó, az értelmiségi rétegek irányítására és támogatására rászoruló tömeget, amely politikai feladataira még nem eszmélt rá s azok képviseletét magától értetődően csak a haladó polgári pártokra bízhatja. Az osztályszempontokon túl nagy adag féltékenység is szerepet játszott abban a magatartásban, amely a Szociáldemokrata Pártot a politika nyílt színpadától éppen úgy, mint a kulisszák mögötti bajvívó területektől távoltartani törekedett. A szociáldemokrata munkásmozgalom tehát csak önmagából alakíthatta ki azt a politikus-típust, amely az ellenfelek és ellenségek között, azok ravaszságával, furfangjával, rutinjával szembeszállva, erkölcsöt erkölcstelenséggel szembeszegezve és ennek kétségtelen hátrányaival birkózva, eredménnyel szolgálta a munkásmozgalom magasabb egységének követelményeit. Formai politikai hatalom nélkül, a parlamenttől távoltartva, tudott a mozgalom olyan sikereket elérni az utcáról is, amelyek előfeltétele egyébként a formai és valóságos politikai hatalom birtoklása volt mindig. A mozgalom e politikusai az ezeréves és az „erdélyi“ politikai módszerekkel szemben nagyszerű munkát végeztek s ha a magyar hivatalos történelem eddig még nem jegyzett föl elismerést róluk, egy mai és elfogulatlan történelemírás bizonyára igazságot szolgáltat majd nekik az utolsó félszázad történelmi galériájában. E politikusaink nagy része az ismert okokból elkerült a huszas évek elején a nyilvánosság elől. Helyüket — a mozgalom belső erejét és nem a személyek jelentőségét bizonyítva — elfoglalták azok, akik kötelességszerűen az eltávozottak helyét betöltötték. Néhány az újak közül a valóságban nem akkor kezdte munkáját a politikai mozgalomban, csak a legelsőket sugárzó reflektorfény nem érte őket annyira, mint elődeiket. Hosszú évek szak- és pártszervezeti tevékenysége állott mögöttük, ebben a munkában a társadalmi kérdések tiszta, rideg és józan felismerésén kívül a szembenálló osztályok és a polgári „Zwischending“ politikai eszközeit és módszereit is megismerték s azokkal szemben a munkásmozgalom által teremtett eszközök és módszerek használatát is jól megtanulták. Új szerepük, a belpolitika nyilvánossága elé vetülésük tehát csak munkaterületük kiszélesítését és politikai felelősségük megnövekedését jelentette. Ezek között a politikusok között Mónus Illés szerepe és munkássága volt a legjelentősebb. Sokkal közelebb vagyunk még hozzá és azokhoz az évekhez, amelyekben politikai munkásságának legfontosabb és legértékesebb fejezetei lejátszódtak, semhogy ezt a munkásságot teljes egészében felmérni és értékelni tudnák, de már most megállapíthatjuk, hogy az a politikus-típus, akit Mónus 2