Szolnok Megyei Néplap, 1974. augusztus (25. évfolyam, 178-203. szám)

1974-08-25 / 198. szám

6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP EUGEN BARBU* f r AZ VJ IGAZGATÓ Valahányszor föllépdelt azon a meredek, szürke cementlépcsőn, amelyet most piros szőnyeg borított, az államosítás utáni első napjára gondolt. Egy éjszakán át részletezte az eseményeket, amelyekben részt vett: a vitáit Bazilescuval, a volt tulajdonossal, a jegyzőkönyv aláírását — most is elevenen látta kezét, azt a fehér körmű, keskeny és élettelen gyöngyház kezét, amint a kulcskötegen reszket, miközben fölnyitja a pénzszekrényt. A súlyos páncélajtó nehezen nyílt, és a többiek, Pintea, Anghel, Cocorea meg ő, akik egy órával előbb még Bazilescu úr fizetett alkalmazottai voltak, emésztő-kíváncsian néztek be a bankjegyekkel, iratokkal, sőt ismeretlen nevű amerikai gyógyszerekkel teli sötét páncélszekrénybe. Fölöttük hallani lehetett a nyomdagépek dübörgését, néha-néha egy nehézkes henger csattanását, amint valami érdesre zuhan, s a munka mindennapi, immár családias zümmögését. Most is hallotta az ismétlődő telefonhívásokat, s a titkárnő hangját, aki bosszúsan, de hangszínének minden változtatása nélkül ismételte ugyanazt a mondatot: Nem, Bazilescu úr már nem a nyomdánk igazgatója. S aztán klink. Az ebonitvilla kattanása, majd ismét cserr! Cserrr! Cserrrrrrr! kétségbeesetten, s a nő fojtottan ingerült hangja: — Igen, mi... Nem, Bazilescu úr már nem nyomdaigazgató... A gépek ugyanúgy zakatoltak, de Filipache gyanította, hogy mi zajlik a síknyomóosztályon, a szedőteremben, a kötészetben, könnyen el tudta képzelni, miről suttognak odafönn, a második emeleten a lányok: Új igazgatót kaptunk! Megszabadultunk Bazilescutól!... S újra a telefon: cserrr! cserrr! cserrr! — Igen, mi... Nem, Bazilescu úr többé nem igazgató! Mit érezhet egy ember ebben a helyzetben? Akkor nehéz volt bárminél is megállapodnia. Ezernyi gondolat cikázott át az agyán, teljes zűrzavarral. Egyszóval, Bazilescu estig lelép. Küldtünk-e neki teherkocsit? Küldtünk. S érdekes, nem szólt semmit! Mit is mondhatott volna? Csupán Bukarestben hét lakása marad még. S a holmija? Értékes dolgai vannak. Odakünn cseperészett. Aggodalom fogta el, nehogy megázzon a volt tulajdonosa bútora. Micsoda lökött gondolatok! Mintha ő törődött volna alkalmazottainak a bútorával, akiket a házigazdák kitettek az utcára, mert nem volt miből fizetniük a házbért? S ő megtette, az első intézkedést. Nem nyomta meg a csengőgombot, mert még le sem ült a kékes kristályüveggel borított íróasztalhoz, egyszerűen kinyitotta az ajtót, és behívta Bazilescu titkárnőjét. — Kisasszony, küldje be hozzám Anghelt! — Zavart volt hangjától a titkárnő leplezetlen mosolygott. „Ki fogom rúgni!” — gondolta azonnal, régebbi emlékeitől űzve. — Anghel urat? — hangsúlyozta a harminchárom éves, platinaszőke és lakkozott körmű hölgy, aki szalmasárga ruhát viselt. — Anghel elvtársit! — makacskodott Filipache, s magában ismét így szólt: „Majd adok én neked órázást! Holnap lehívok egy reumás munkásnőt lentről a kötészetről, hadd üljön itt ő és fogadja a telefonhívásokat. .. Ha egyáltalán szükség lesz rá...” Vagy talán titkárnő nélkül nem is megy? Milyen nagy ügy! Ha csörög, felveszed, és megkérded: Halló, ki az? Kit keres?” S ha azt mondják: „Az igazgatót”... „Igen, én vagyok!” S aztán bizonyára hosszas dadogás következik: „Mintha nem a Bazilescu úr hangja volna”. „Nem is az övé. Engem Filipachénak hívnak... Én vagyok az új igazgató...” „Milyen is az élet! A tegnapig csak egy gépre volt gondom, és most püff, telefon az asztalon. Oda a nyugalmad, Filipache!” Körülnézett. Selyemfüggöny, párnázott ajtó, zöldes kristály, mint a bárhelyiségekben, az ablak valóságos akvárium, csengő, telefon, egy firenzei bőrszék (ennyit ő is tudott), kárpitosszeggel kiverve, s a bőre! — Anghel, a szakszervezet elnöke pár perc múlva érkezett: — Mi van, Filipache? — Pajtás — mondta kissé maganeheztelőn — tudod, hogy a tulaj délután elköltözik tőlünk, fölszedi a sátorfáját. Keríts egy ponyvát, hogy takarjuk be a holmiját, hiszen értékes bútorai vannak, és az eső megpocsékolja... — A szakszervezet elnöke eltátotta a száját: — Ni te, ni! — Ne csodálkozz. Én is gondoltam rá, hogy bennünket nem kímélt senki, de ez a módja. Elvégre neki se könnyű, a házát hagyja el... — Az ilyen börtönt érdemelne, te pedig ponyvát adsz neki, hogy befödje a bútorát? — Filipache azonban érezte, hogy másként nem tehet. — Tedd, amit mondok! — parancsolta, és a másik megérezte a hangjából, hogy nincs kedve vitatkozni. — Ahogy az igazgató elvtárs óhajtja — mondta éljel, és kiment. Filipache ismét körbejárt az íróasztal mellett, és még mindig nem tudta rávenni magát, hogy leüljön. Odaát, a titkárnő szobájában, egyvégtében szólt a telefon: cserrr! cserrr! cserrrrr! Igen, mi. Nem, Bazilescu úr már nem igazgató... „Mit kezdjek ezzel a döggel? Együtt élt Bazilescuval, az asszony tudott róla, de sosem szólt egy szót sem... Az esze fog, akár a tűz, s minden apró-cseprő munkát ő végez el: a rendelések a Leteához, a papírméretek, a folyamodványok, a minisztériumhoz — nem játék. Előbb látnunk kell, hogy kivel is helyettesíthető, szükségünk van egy világos fejre. Én nem tudok annyit, amennyit Bazilescu tudott, csak leégetem magam, s nekem esnek az elvtársak, úgy elpáholnak, hogy attól koldulok. „Miért tettünk oda, Filipache elvtárs? Zabot hegyezni? A termelés nem megy, és passz!..." Hát alhat így az ember nyugodtan? A felesége sejtett valamit: — Mi van veled? — Semmi. — Aztán kis szünet után: — Pokoli nehéz. Kineveztek a nyomda igazgatójának. .. — És mostanáig egy szót se szóltál róla? — Akkor este megvacsoráztak, még egy rövid sétát tettek kettesben, de ő minderről egy szót se említett... Aztán eljött a reggel. Nagyon korán kelt. Szerencsére már négy órakor kivilágosodott. A villamosok vidám csengetéssel jöttek-mentek, az áruházak előtt tolongás volt, s a rikkancsok szétkiáltozták az államosítás hírét. Bazilescu úr vörös laktanyája messziről szembetűnt a Dimbovita mögül magas tornyaival, s ablakaival, amelyeket befüstölt az ólomöntőbe. Nem szállt villamosra, de nem is lakott messze. Szeretett gyalogolni. A nyári futózáport követő reggel aranylón tündökölt derűs egével, s a nap rálehelt az ablakokra, amelyeket csak az imént tártak végre az éjszakai lehűlése után... A fuvarosok a rámpa felé kiáltoztak, és a zöldségárusok mezítláb loholtak Bukarest külnegyedei felé. Elfelejtett pénzt hagyni a feleségének — a fizetés nemigen tartott ki ebben a hónapban —, s egyszeribe érezte, hogy égni kezd az arca, miközben e kérdésre ocsúdik: „Vajon egy nyomdaigazgatónak mi a fityfenét fizethet az állam egy hónapra?” A kapus a kuckójában szundikált. Még egészen korán volt. Fél hétkor kezdődött a reggeli váltás, és most hat óra volt öt perc múlva. Észrevétlenül akart tovaosonni, de az éles fülű kisöreg hallotta, amint kinyitja a nehéz vaskaput. Egy nappal azelőtt úgy köszönt neki, ahogy a többi alkalmazottnak szokott: „Jó reggelt, jó reggelt. Jövögetünk, jövögetünk?” Most előpattant a fülke ajtója mögül, és sietősen, kissé szolgaian elrebegte: — Jó reggelt, alássan. „Majd megmondom, többé ne halljam, hogy „alássan”, nem vagyunk katonáéknál...” Az irodák kihaltak. Az Üzem, ahogy minden nyomdász nevezte, bóbiskolt. Fentről egy vágógép elmosódó hangja hallatszott, mintha csukladozva neki nekirontana a papírhalomnak. „Ha minden jól megy, három hónap alatt átállunk a három műszakra — mondta magában Filipache. — Az emberek keveset keresnek, talán a túlórákkal pótolják valamelyest. .. De ettől kezdve más lesz a javadalmazás, majd szóvá tesszük, fölemeljük a fizetésüket”. Az utcán egy szódás hajtott végig. Filipache még mindig nem próbálta ki a bőrfotelt. Egy nappal korábban azt kívánta, bár mielőbb lezajlana Bazilescu kihurcolkodása. Most a szedőterem ablakából nézte az elhagyott udvart. A volt tulajdonos az éjszakát várta. Nehézkesen, pepecselve csomagolt. Néhány rokona segédkezett, egy-két hordárt is fogadtak, hogy óvatosan cipeljék alá a lépcsőn a székeket és a szekrényeket. „Csak ne vitte volna el a csillárokat is” — gyötrődött az új igazgató, arra gondolva, hogy a termek, ahol klubot és gyermekotthont akar berendezni, kopárak lesznek csillár nélkül. Az eső rég elállt, úgyhogy a ponyva, amelyet küldött, szükségtelenné vált. Kilenc óra körül, amikor jól besötétedett, tüstént előálltak a teherkocsik, még egy félóra se telt belé, és az udvar pusztává lett. Csupán a papírszöveg maradt, amelyre egy szélben himbálódzó villanyégő erős fényt szórt. — Kész! — mondta valaki a háttérben örömteli megkönnyebbüléssel. — Ettől kezdve a gyár a mienk! — Már régóta az övék volt, de addig a pillanatig nem hitték el. * *Eugen Barbu (1924—) román író. Kezdetben verseket, majd regényeket ír. Nagy feltűnést kelt „A gödör” című munkája, amely a csavargók, szélhámosok világát mutatja be. Elbeszéléseiben főleg munkásokat ábrázol. Az itt közölt részlet az író „Világteremtés” című regényéből való. DONÁTH GYULA RAJZA 0?3<X«XXXqO<XOOCOS5e5íOOCŰOOOCOOCOCODOCOCOCOOOiXC<XCC LUCIAN BLAGA: Csend Oly mély a csend körül, hogy szinte hallom, hogyan szitál a holdfény ablakomra... Egy furcsa hang idegen dalra gyújt szívemben, s vágyról dalol, amely nem az enyém. Mondják: ősök, kik kora sírba mentek, erükben ifjú vérrel, vérükben roppant szenvedéllyel s lobogó nappal szenvedélyeikben, jönnek, el-eljönnek tovább folytatni bennünk a kettéroppant életet... Oly mély a csend körül, hogy szinte hallom, hogyan szitál a holdfény ablakomra... Ki tudja, lelkem, ezredév után kiben fogod is dalolni egykor édes húrján a csendnek, és hárfáján — a szívbe fűlt vágy s a kettétört élet-remény dalát?... Ki tudja?... (Fordította: Áprily Lajos) Huh István versei Este Az életen túl A halálon innen Fehér halotti ingben Úgy megy el Aludni este Mintha nem lenne Holnap Veled A te sorsod könyvelem A te álmod álmodom A te szemeiddel könnyezem A te bánatodban osztozom Veled kinek a kenyerén Avas-szalonna fekszik Veled kinek a tenyerén Egy világ felnövekszik Mit adsz Mit adsz te örök enyészet Az életnek cserébe értem Mert örök jövők Márvány homlokára Vérző körömmel vésem Didergő szívverésem 1974. augusztus 25. Könyvjelző CONRAD: A Narcissus négere A kötet három kisregényének témája közös, az egykori tengerészkapitány Conrad alapvető élménye, a tenger. A Narcissus négerében nemcsak egy számtalan megpróbáltatással és izgalmas fordulattal teli hajóutat mesél el (óriási tengeri viharban csaknem elsüllyed a hajó), hanem lélektani drámát is sző a cselekménybe. Az újonnan szerződtetett legénység között van egy tüdőbajos néger is, aki szinte démoni erővel tartja uralma alatt az embereket, a legfiatalabb matróztól a kapitányig. Haldoklónak kijáró kíméletet, gondoskodást követel, s az emberek részvétét, segítőkészségét nemcsak kihasználja, hanem még gúnyolódik is rajtuk, valósággal megveti őket. Bár először sokan csak munkakerülőt látnak benne, a hajóút végefelé, mely egyben a néger utolsó napjait is jelenti, a Narcissus legénysége már egyöntetű részvéttel figyeli a néger haláltusáját, majd temetését. . Az Ifjúság című elbeszélésben Marlow kapitány emlékezik vissza egy olyan tengeri útjára, melynek során eljutott a mesés Keletre. A sötétség mélyében Marlow Afrika belsejében tett kalandos hajóútjáról számol be. Bemutatja az angol gyarmatosítók, kersekedők és hivatalnokok üzelmeit, cselszövéseit, a megnyomorított őslakókat, az emberevő négereket, és beszámol egy különös emberről, akiről már sokat hallott, s akivel az út végén találkozott is. A prófétaként, nagyszerű emberként beharangozott Kurtz nem más, mint egy gonosz, az elefántcsontért mindenre képes kereskedő, aki üzelmeit profektikus kinyilatkoztatásokkal, álszent, beszédekkel palástolja rajongói előtt. Mindhárom írást izgalmas cselekmény és sokoldalúan, hiteles pszichológiával ábrázolt hősök jellemzik. DEMÉNY OTTÓ: OfflLEHEK Gyönyörűen pontos, kerek meséi voltak anyámnak, például a zebegényi házról is, ahol nevelkedett. Megvan még, a vasútállomás mellett, s kocsma van benne most is, mint akkor, csak a hentesüzletből lett időközben cukrászda, presszó. Ő valamikor így mesélt róla: „Kétéves koromban már árva voltam. Édesanyám bátyja, Pali bácsi nevelt fel, övé volt a zebegényi nagykocsma és a mészárszék is. Volt egy kutyánk és egy mátyásmadarunk. A kutya őrizte a házat és az udvart, a madár meg a verandára kitett nagy süteményes kosarat. Ha valaki az iddogáló legények közül belenyúlt a kosárba, hogy egy kiflit kivegyen, Matyi kiabálni kezdett: — Lopik! lopik! Kitűnően tudta utánozni a bácsikám hangját, s ha látta, hogy a kutya a nagy melegben elbóbiskol, ravaszul becsapta: — Sajó ne, gyere ide! Végül is a kutya megunta a heccet, s már csak akkor mozdult, ha Pali bácsit is látta közeledni. Egyszer meg fejbevágtak egy szódásüveggel. Mert eleven voltam nagyon, s játékot csináltam abból, hogy a részegen verekedő legények háta mögé lopakodva kikapjam kezükből az ütésre lendített szódásüveget. Akkor láttam csak, hogy milyen erős ember az én bácsikám. Egy perc alatt minden legényt kidobált a kocsmából”. Gondolom , tőle örököltem a mesélő kedvemet, bár nem hiszem, hogy íróvá válásom különösebb örömöt szerzett neki. Egyszer ugyanis hallani véltem, amikor a szomszédasszonynak panaszkodott: „Tanítattni nem tudtam, s még csak egy , becsületes szakmát sem adhattam a kezébe. Valamiből csak élni kell szegénykémnek!” Ő mindig nagyon korán kelt, pedig későn feküdt. Orosházán, ahol Éliásék kertes házában laktunk, soha nem tudtam olyan hamar kinyitni a szemem, hogy őt a szobában találtam volna. Hajnalban rendszerint gyomlálni szokott, mert a harmatos földtől könnyen elválik a gaz. Fölkeltem hát és és utánamentem a kertbe, máim Egyszer meg éppen a dróttal elkerített baromfiudvarban találtam őt. Sírva hajolt le a még nedves göröngyökért, s egy hatalmas, vörös kakast akart elzavarni az udvarunkból. .— Miféle kakasok ezek? — kérdeztem, mert én két idegen kakast láttam az udvarunkban, de ő megmagyarázta, hogy a másik vörös kakas a mi különben hófehér Gyurikánk, s csak a szomszéddal való verekedésben, a saját vérétől lett ilyen. Később átjött a szomszédasszony is, és veszekedés nélkül megállapították, hogy a kókadozó kakasokat le kell vágni, mert úgyis megdöglenének. — Látod... nem bírtak egymással, s most mind a kettő odavan — mondta szepegve anyám a vacsoránál, és nem evett egy falatot sem. Nagyon szerette azt a Gyurit íSr Gyakran kívánunk valamit, kivált gyerekkorban, aztán, ha megkapjuk, már nem is örülünk neki annyira. Máig emlékszem egy hasonló dologra, s már nem is fogom elfelejteni, amíg csak élek. Fagylaltot vett anyám, nekünk gyerekeknek, s akkor kivételesen magának is. De épp hogy csak belekóstolt, máris odaadta egy szembejövő szegény gyereknek. Én nem értettem, hogy miért adta oda. Kánikula volt, járt-kelt a nép a korzón, ám én csak kétféle embert láttam. A boldogokat, akik fagylaltot nyalogattak, s a boldogtalanokat, akiknek erre nem tellett. Anyám boldog lehetett volna, de ő — úgy látszott — nem akart boldog lenni. S attól a naptól kezdve én, aki addig majd megvesztem a fagylaltért, már soha többé nem sóvárogtam utána. S nem tudom megmagyarázni, miért, de ha mégis fagylaltot eszem, kínlódva bámulok, mintha egy szembejövő kóborló gyereket keresnék, akinek odaadjam. Különben legtöbb dologban anyámra hasonlítok.