Szolnok Megyei Néplap, 1978. május (29. évfolyam, 102-126. szám)

1978-05-28 / 124. szám

4 I SZOLNOK M­EGYEI NÉPLAP 1978. május 28. zt gondolná az ember, hogy egy­szerű a recept: végy egymáshoz közel lakó gye­rekeket, ha le­het egyik is, má­sik is más isko­lába járjon, figyeld őket árgus szemekkel, jegyezd le a látottakat, hallottakat, és máris előtted állnak a mai Pál utcai fiúk. így kezded el ezt a „nyomozást”, s egykettőre megtalálod azt a két gyerekbandát, akik a fenti kívánalmaknak való megfelelés folytán ideális el­lenségek, de legalábbis el­szánt ellenfelek lehetnének. Ettől kezdve jössz-mész, mintegy véletlenül tévedve „arra” napjában húszszor is, közben irigykedve sóhajtozol a téren felállított pingpong­asztalok, a srácok kezében lévő szoftütők láttán: eszed­be jut, hogy te ennyi idős korodban (az ötvenes évek­ben) amikor valahogy szert tettél egy pingponglabdára, a konyhaasztalon pötyögtet­­tél a haverral, mégpedig anyád nokedliszaggatóját szorongatva ütőként. Azon is elmélárol, hogy ti drótok­ból hajtottatok ügyes kis szerkentyűt, s ezzel gurítot­tátok a gumi és küllők nél­küli biciklikereket utcahos­­­szat futva a kerékabroncs után. Mindez persze a mai bicikliző srácokat figyelve jut eszedbe, de aztán gyor­san fölhagysz az efféle gon­dolatokkal, nehogy az álta­lad is fölöttébb megunt „bezzeg a mi időnkben” veszé­lyes mezsgyéjére tévedj. Tehát igyekszel megragad­ni minden alkalmat, hogy­ a srácok közelébe férkőzhess, akár a krimikből ismert idétlen nyomozó, aki abbeli igyekezetében, hogy elfedje igazi mivoltát, a lehető leg­ügyetlenebb módon felfedi kilétét. A srácok készsége­sen szóba állnak veled, s ennek örülsz, de már csak egyedül te nem tudod hogy ők tudják kiféle vagy, úgy teszel, mintha „csak úgy” beszélgetnél, s körülményes kitérők után szeretnéd a beszélgetés fonalát az álta­lad kívánt irányba, a „lé­nyeg” felé kanyarítani, s közben nem veszed észre, hogy ezek a tévékrimikben felnőtt srácok elnézően mo­solyognak erőlködéseden, az­tán jóindulatúan levágnak egy-két kunkort a beszélge­tés kacskaringóiból, és vi­­gyoruk mintha azt monda­ná, hogy persze, persze, ért­jük mi, dehát ne gatyáz­­zunk annyit, jobb lenne már focizni. Boldogan kapsz minden apró részlet után, mesélje azt a gyerek vagy szülő, anekdotákat jegyzetelsz, majd jó lesz valamire, s tagadhatatlanul jellemző és nevettető egyik-másik törté­net. Amikor például az egyik fiú hat éven aluli kisgyere­ket vitt biciklijén, s a kör­nyéken lakó rendőrtiszt ép­pen korholta őket, majd az éppen ott jövő egyik anyu­kának panaszolta, hogy „Nézze meg őket! Hát van­nak ezeknek szüleik? Kik lehetnek ennek a szülei?" és te nevetve hallgatod az anyuka válaszát: „Én va­gyok.” Hasonló mohósággal jegyzed fel ugyanennek a rendőrtisztnek a sztoriját: kiállt az erkélyre és elkiál­totta magát, hogy „Ifjú köz­lekedők, vigyázz!", mire a lent zsibongó gyerekhad vi­­gyázzba vágta magát, és úgy hallgatta a jó hírt, mi­szerint másnap este ebben meg ebben a lépcsőházban, ekkor meg ekkor filmvetítés lesz a közlekedésről, és sámlit mindenki hozzon ma­gával. Izgatottan hallgatod az egyik gyerektől kapott mag­nókazettát, melyen előbb egy MTK—Vasas focimeccs köz­vetítése hangzik fel a srá­cok tolmácsolása­ és még az életben nem ..állottál ilyen izgalmas meccset, al­ul percenként estek a gólok, kapufák, verekedések és iga­zán élvezted a szüneteket is, amikor az egyik gyerek nó­tát énekelt Feljöttem én Mucsáról címmel, nyilván ő maga költötte, de a meccset hallgatva, a háttérzajokat, a sok „hülye vagy”-ot hallva, amit a gyerekek kórusa oly élethűen adott elő, rájöttél, hogy soha aktuálisabb szü­netbeli nótát nem hallottál, s erre bizony jól megtaní­tottuk a srácokat. A magnó­szalagon egy bírósági tár­gyalás is hallható, mégpedig a közelmúltban nagy port felvert postarablás „hőse”, Jan Stratilek rekonstruált pere, szintén a srácok elő­adásában. Hallgatod és cso­dálod a srácok őszinteségét, hiszen ők nem fortélyoskod­­nak, hanem bejelentik a vádlottnak, hogy most egy keresztkérdés következik, mintegy óva intve őt a meg­gondolatlan választól. — Keresztkérdés: miért ment Jan Stratilek a Fertő utca harminchat szám má­sodik emelet ötös ajtajához? SRÁCOK — Hát tetszik tudni, el­tévedtem. Az úgy volt, hogy ér, a harmadik emeletre akartam menni. Dehát, tet­szik tudni, csörgött a kulcs, mert nem illett bele a zár­ba. Én a harmadik emelet­re akartam menni, ott akar­tam gyilkolni. — Csönd! — Nem igaz, kérem! — Micsoda? — Semmi. — Na, tehát akkor­ mégis szándékosan akart embert ölni és gyilkolni, így volt? — De én azt hittem, hogy a harmadik emeleten gyil­koltam, nem a másodikon .. . — Csönd! — Tiltakozom! — Csönd! — Fellebbezek! — És tudja-e Jan Strati­­­lek, hogy a feleségét ölte meg? (Velőtrázó sikoly, nyil­ván a vádlotté.) — Nem igaz, tiltakozom! — No tehát: a bíróság ítélethozatalra elvonul. (Lábdobogás: elvonulnak. A szünetben a nézők talál­gatják, vajon mennyit kap a vádlott. Általános véle­mény, hogy felkötik.) — Csendet kérünk! A bí­róság érkezik. (Lábdobogás: érkezik.) — Kihirdetem az ítéletet. Jan Stratilek emberöléssel és rablással összekötött . . . ö ... ö ... rablást hajtott vég­re, ezért a bíróság három­heti szabadságvesztésre ítéli. — Kevés! Kevés! — Helyesbít a bíróság: háromévi szabadságvesztésre ítéli. — Csak? Föllebbezzünk? — Többet kérünk! Eltűnődsz a magnószala­got, s a mini „hangjáték" végét, a heves tiltakozást hallgatván: vajon az igaz­ságérzetüket sértő dolgok elleni taktikázás nélküli, őszinte és vad tiltakozást is tőlünk, felnőttektől tanulták a srácok, mint a meccsek alpári szavalókórusait? Jóllehet, fogalmad sincs, hogy mennyiben segít köze­lebb a mai Pál utcai fiúk­hoz az a néhány szerelmes levél, amit olvasgatsz (ötödi­kesek írták), mégis lemoso­ UTCÁN lőd őket, persze tapintato­san megváltoztatod a neve­ket, mert nem szeretnéd, a gyerekbanda csúfolódásainak kitenni az ifjú szerelmes­párt. „Kedves Júlia! Én té­ged régóta figyellek, csak nem mertem megmondani, hogy tetszel nekem. Te vagy a leghejesebb lány az osz­tályban. Hogyan nevezzelek, ha a neved mondanám, rá­jönnének a kapcsolatunkra. H­a akarsz küldeni levelet, te is úgy küldjed, mint én, Szia. Júlia. írta: Rómeó. Kérlek ne agy kosarat.” „Mindig rád gondolok Jú­lia. A levélről senkinek sem még a húgodnak sem. A le­vélről tud K. L„ T. K. L„ B. M. Kérlek a kettőnk tár­saságát ne bontsd szét. Egy szót se jó! Pssz!” „Kedves Júlia! Kérlek ír­jál már egy levelet. Tudom a tanulás, de ha van egy kis szabad időd írjál már vagy 5 db sort. Én ezt azért kérem, mert ha kül­desz nekem egy levelet, ak­kor meg vagyok győződve arról, hogy egy kicsit sze­retsz engem, és azért is hogy nem hagysz-e cserben, nem adsz kosarat. Mindig rád gondolok, meg hogy te milyen helyes is vagy, anyu­­kámék is azt mondják, írjál Júlia és E-vel ne áll szóba mert belekever minden pisz­kos ügyeibe. Mond meg ne­kem, hogy E. udvarol-e, ak­kor én pedig leszólok róllad és felveszek mást. Rómeó, senki, E. Húzd alá, amelyi­ket szereted vagy a senkit. Szia Júlia. Várom a levelet a feleletekkel. Égettsd el! Rómeó.” Szépen kerekedett, gyűlt jegyzetfüzeteidben az anyag, már ott lapult egy katarti­­kus hatású történet is, amely — szándékaid szerint — bi­zonyára meghatja majd a kedves olvasót, ha nem is olyan mértékben, mint Ne­­mecsek halála: igen, ezek a sokszor szidott, rosszcsont srácok minden nap ebédet hordanak két idős ember­nek, egyiküket meg is láto­gattad Gergővel, az ifjú (ötödikes) költővel, akinek a közelmúltban megjelent egyik verse miatt sokat nőtt az ázsiója a srácok szemében. E megható befejezés ugyan némileg zavarta a bácsi, aki szerint legalább olyan szük­ség lenne a beszélgetőtárs­ra, mint az életre, dehát a gyerekeknek nincs idejük: rögtön el is mesélte 1919-es élményeit, amit Gergő ámul­­va hallgatott, érdekesnek ta­lált, eddig csak filmen lá­tott ilyesmit. Lassan minden adva volt tehát az egy újmódi Pál ut­cai fiúkhoz: két gyerekban­da, egyikük birodalmát KISZ-lakások, másik olda­lon tanácsi lakások határol­ják, de van a díszletben né­hány töppedt, régi házacs­ka, egy kocsma és egy ját­szótér is. Másikuk birodal­mát egyik oldalról ugyan­csak emeletes házak, másik oldalról ócska, alighanem le­bontásra ítélt házak hatá­rolták, s állt itt egy rom­ház is, mely jónéhány titok­ban elszívott cigarettának volt tanúja, s melyet egyes részegek nyilvános illem­helynek, egyes felhevült sze­relmespárok pedig pásztor­órára alkalmas helynek ítél­tek, némi örömet és tovább­képzést okozva ezzel a srá­coknak is. Jártak itt kuka­búvárok is, akik a gyerek­bandának esküdt ellenségei voltak. Ez azonban még nem az a konfliktus volt, ame­lyet te kerestél. Elége­detten hallottad, hogy a srácok már nem osonnak semmiféle füvészkertbe, az „ellenség” titkait kifürkész­ni, egyszerűen egy működő, felvételre állított magnót hagynak ellenlábasaik isko­lapadján, így rögzítik azok haditervét. Izgatottan fagga­tod a srácokat, volt-e már Harc? Hiszen enélkül nem lesz a történet Pál utcai fiúk, s neked szükséged van a konfliktusra. A srácok ap­ró csetepatékat említenek: „idejöttek, verekedni akar­­tak egy csaj miatt, de aztán egy focimeccs lett a balhé­ból. Mi győztünk.” A másik gyerekbanda is töri a fejét, a törvényeikről beszélnek, a legfőbb paragrafus, hogy aki berúgja az ablakot, az sür­gősen pucoljon el a hely­színről , ilyesmiket monda­nak, aztán alighanem rájön­nek, hogy te mindenképpen valami „Pál utcais” dolgot szeretnél hallani, ezért nagy jóindulattal adnak egy-két idevágó mondatot. — Sok ablakot betörtök? — Hát igyekszünk. Most csináltattak meg egy ablakot, de már kiloptuk belőle a gittet. — Minek a gitt? — Rágni. — Jó azt rágni? — Nem jó. — Hát akkor? — A Pál utcai fiúk is rágták. De a rágógumi jobb. — Van-e ellenségetek? — Haragosunk van. Úgy nevezzük, hogy P. B. Ez azt jelenti, hogy Propán Bután. Mert olyan robbanékony a pacák. Ez még mindig nem az igazi, te csak a „harcot” fir­tatod, dehát a srácok ezzel nem szolgálhatnak. Szilas Ételízesítő (más néven Szip­ka vagy Hústorony, Saláta­kert), néhányan Rugóhajként tisztelik, Fütyimadár (avagy Pácsit), Maki, Csontleves, Mosógép (alias Hajdú), Pa­cal, Radiátor, Csirke (ő leány), Gyilkos (úgy szájon­­vágott valakit, hogy kórház­ba került), Hartyogó (ő is lány), Tojás és Fatelepi vo­­nogatja a vállát, aztán alig­hanem megszánnak, kiötöl­nek egy „ütközetet”, ami „vérre ment”, vívtak, a csa­tában elverték a kezét. Mo­sógépnek, Ételízesítőt fejen találták egy agyaggolyóval, s te örülsz, buzgón jegyzed az alamizsna-sztorit és meg vagy róla győződve, hogy a közelben lakó gyermekban­dával vívták ezt a csatát, a biztonság kedvéért azért megkérdezed, s megdöbbensz, mert kiderül, hogy nem is tudnak egymás létezéséről, s ekkor ráeszmélsz, hogy nem lehet ezeket a srácokat egy „Pál utcai fiúk”-skatulyába gyömölszölni, ebben a vá­rosban mindenféle utcák vannak, de Pál utcák már nincsenek, s neked az új ut­cák új Bokáinak, Nemecse­­keinek, Csónakosainak, Ge­­réb Ernőinek, Ács Feh­érnek új legendáriumát kellene megírnod. Körmendi Lajos­Fotó: T. Katona László Mosógép, Maki, Pacal és társai Csak most ne jöjjön rendőr! Bee! — nyújtja a nyelvét Zsebcsaj Salátakert Csontleves Görkorisok Minden nap ebédet visznek néhány idős embernek Kicsi rakás nagyot kíván

Next