Szolnok Megyei Néplap, 1979. január (30. évfolyam, 1-25. szám)
1979-01-06 / 4. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP tudomány az oktatás és az írás kárpótolt Bemutatjuk Major Máté akadémikust Hetvennégy éves. Talán a legismertebb, nagy tekintélyű építészünk, jóllehet kevés épület tervezése fűződik nevéhez, de elméleti munkássága annál gazdagabb. Két éve nyugdíjas, de ma is minden délelőtt bejár a BME Építészettörténeti és Elméleti Intézetbe (melynek korábban vezetője volt). * » * „Harmadikos gimnazista voltam Baján, amikor az egyik szeretett, kitűnő tanárunk dolgozatot íratott arról: ki, mi szeretne lenni? Én azt válaszoltam: gépészmérnök. Ő erre azt mondta: szép a gépészet, de szebb az építészet. .. Hát, azóta csak ez érdekelt. .— kezdi beszélgetésünket az alacsony, nyugodt, választékosan fogalmazó tudós. Könyvekkel zsúfolt egyetemi dolgozószobájában ülünk, amit nyugdíjasként is megtartott, s ahova nemcsak ő jár be, hanem sűrűn bekopogtatnak hozzá tanárok s hallgatók egyaránt. 1927-ben kapta kézhez építészi diplomáját az akkori József Nádor Műegyetemen. 1936-ig kisebb tervezőirodákban, különböző helyeken — ahogy ő fogalmazta: vergődött, a munkanélküliség nehéz éveiben. 1936-tól 1945- ig az OTI Műszaki Osztályán dolgozott, 1946-tól 1949-ig pedig az építésügy különböző vezető posztjain. 1949-től lett a Műszaki Egyetem tanára. Ugyanez évtől az MTA levelező, 1960-ban pedig rendes tagjává választották. 1955— 1964 között a Magyar Építőművészek Szövetségének elnöke volt. Első szakcikke 1938-ban jelent meg. Ezt több száz írása követte és jónéhány, jelentős könyv is. Ezek az írások az építészet történetével, valamint az építészet és a művészet aktuális kérdéseivel foglalkoznak. Eddigi tevékenységéért — többek között — a Kossuthdíj II. fokozatával, Ybl-díjjal, a Munka Érdemrend arany fokozatával, a Szocialista Hazáért Érdemrenddel, a Munka Vörös Zászló Érdemrendjével és Herder-díjjal tüntették ki. „1948-ig szerettem volna gyakorló, tervező építész lenni, Öt nagyobb objektumom épült a felszabadulás előtt, három a felszabadulás után, a legutolsó 1948-ban, a tatabányai lakóházak. De ahogy bekerültem az egyetemre, le kellett hogy tegyek ilyen irányú elképzeléseimről. A terveket, a nagyobb megbízatásokat köztudomásúan a tervezőirodák kapják meg. Az egyetemen oktatás folyik. Engem ez kárpótolt, meg az írás”. — Nincs még egy építészünk, aki ennyit publikált volna. Jelenleg min dolgozik? — A háromkötetes Építészettörténetemet írom újra. Ez az ókortól napjainkig ível; 1954—60 között jelent meg először. Német kiadása, külföldön is elterjedt. Igen nagy munkát jelent most az átdolgozása. Aztán írom és szerkesztem a Viták az építészetről tanulmánygyűjteményt, ebben 1945-től napjainkig szerepelnek írások, nemcsak az enyémek. Dolgozom még a Mindennapi építészelmélet című tanulmányon is. Ezzel van most egyébként a legtöbb problémám. Szeretném aztán megírni szülővárosom, Baja építészettörténetét a XX. században. — Én mindig egyedül dolgoztam. Nem tudok mással dolgozni, legföljebb egy kicsi segítséget tudok elfogadni. Elég könnyen írok, bár függ a hangulatomtól is. — Professzor úr, sok-sok írása közül, melyikre a legbüszkébb? Meglepő szerénységgel, először elutasítja ezt a kérdést. Arról meditál, hogy olykor valósággal kisebbségi érzése van: nem produkálhatta azt, amit szeretett volna..... Aztán ezt mondja: — Életrajzom első kötetére vagyok a legbüszkébb. Az „Egy gyerekkor és egy kisváros emléke” 1973-ban jelent meg, s nagyon gyorsan elfogyott. Eöry Éva Környezetbarát műanyagok A műanyagok világméretű elterjedése átalakította, sokkal praktikusabbá tette az életünket. Ugyanakkor gondokat is okoz a szemétbe kerülő, egyre növekvő mennyiségű hulladék. A műanyagok — annak ellenére, hogy szerves anyagok — rendkívül időállók, és nem bomlanak el. Nagy részüket még elégetni sem lehet, mert mérgező égéstermékkel szennyeznék a levegőt. És hiába sajtolják össze kis térfogatúra a könnyű műanyag csomagolóeszközöket, újra visszanyerik eredeti alakjukat és a szeméthalmok felszínére kerülnek, amint a szerves anyag elbomlik körülöttük. A kutatók rájöttek, hogy ha a műanyag gyártáskor a masszába különleges fényaktiváló vegyületet kevernek, akkor a termék ultraibolya sugárzásra — vagyis napfény hatására — idővel elbomlik. Ha egyszer már megindult a bomlás — a műanyag óriás molekula láncainak szabálytalan hosszúságú szakaszokra való szétesése —, akkor az a szeméthegy mélyén, a fénytől elzárva is folytatódik, amennyiben elegendő oxigén jut a pusztuló műanyagtárgyakhoz. Amerikai szakemberek a polisztirolhoz 2 százaléknyi különleges anyagot kevertek, mire az napfényben 30—90 nap alatt finom porrá esett szét, amelyet a különféle talajbaktériumok fel tudnak dolgozni. A képen látható laboratóriumi kísérlet során viszont angol kutatóknak a talajban hasznosítható tápanyaggá sikerült elbontaniuk a műanyaghulladékot. A napfény hatására elbomló műanyagnak azonban megvan az a veszélye, hogy a benne tárolt, bele csomagolt anyag csak meghatározott ideig maradhat benne. Sokkal kézenfekvőbb lenne tehát olyan módszert kifejleszteni, hogy a fényaktiváló vegyszert utólag permeteznék a szeméthegyre. Az így elbomló műanyagok porát azután tökéletesen ártalmatlanná tehetik a biológiai bomlásfolyamatok. A naperőműveké a jövő? Hogy miért és mennyire érdemes a Földünkre érkező napsugárzást energiaforrásként számításba venni, jól érzékelteti egy egyszerű fizikai mennyiség, az úgynevezett napállandó. Ez a Földünk légkörén kívül, annak külső „határán” az egységnyi felületre bizonyos idő alatt merőlegesen érkező napsugárzás összenergiáját jelenti. A napállandók átlagos értéke 2 kalória négyzetcentiméterenként és percenként, ami 0,14 watt teljesítménynek felel meg. Az egész Földünkre ily módon eljutó energiamennyisé: szinte elképzelhetetlenül nagy, de a szerepe is rendkívüli (légköri folyamatok, tengeráramlások, párolgás, növényi életfolyamatok, stb.). A földfelszínt egy perc alatt elérő napenergia elég volna egy egész évi kőszénnel, kőolajjal, földgázzal és egyéb energiahordozókkal (víz-, szél-, magenergia) fedezett földi szükségleteket kielégítésére. Csakhogy a napenergiát össze kell gyűjteni és el is kell raktározni, mégpedig a lehető leghatékonyabban. A kutatások világszerte egyre nagyobb lendülettel folynak. A napenergia felhasználása rendkívül csábító lenne, mert ez az energiaforrás mindenütt jelen van és hasznosításához nincs szükség olvasztóhálózatra. Ha a naperőmű már elkészült, a „tüzelőanyag” ingyen áll rendelkezésre. Ezenkívül a napenergia kis egységekben is hasznosítható: egy-egy család vagy kisebb közösségek energiaszükségletének a kielégítésére is alkalmas, még az egyéb energiaforrásoktól távoleső területeken is. Végül a napenergia felhasználása nem jár szennyezési és hulladéktárolási problémákkal. A napenergia összegyűjtésének egyik hagyományos módja az arkhimédészi megoldás. A hagyomány szerint az idős tudós Szürakuza városának ostromakor napfénygyűjtő tükrök összpontosított fényével gyújtotta fel az ellenség hadihajóit. Ezt az elvet hasznosítják a különféle napfőzőedények, napmelegítők és napkohók. A fenti képünkön a müncheni egyetemen különböző gyárak berendezéseit minősítik. A különböző típusú napkollektorok teljesítményét hasonlítják össze 6 hónapon keresztül, változó hőmérsékleti viszonyok (0,7—18,7 ° C) között. Korróziómentes könyökcső A vegyipar követelményeinek nem mindig felelnek meg a fémből készült csövek, mivel a korrózió következtében gyorsan tönkremennek. Megpróbáltak akként védekezni a pusztító hatás ellen, hogy műanyag réteggel vonták be a csövek belső felületét, de az eredmény nem volt kielégítő, mivel lepattogzott, felhólyagosodott a műanyag, s e „rések” továbbra is utat nyitottak a korróziónak. Csehszlovák szakemberek úgy oldották meg a problémát, hogy a korrozív helyekre üvegszállal erősített műanyagból készítettek csőelemeket. Ezek elkészítése persze nem volt könnyű dolog, különösen nem egy olyan 1200 milliméter átmérőjű, 90 fokos könyökelemé, amilyen a képen is látható. E tekintélyes méretű szerkezeti elemet és a hozzá kapcsolódó egyenes csődarabokat egy kénsavgyár légelszívó rendszere számára állították elő. Nagy előnyük még az is, hogy csak töredéke a hagyományos anyagúakénak. 1979. január 6. Hidegből származó meleg A hőszivattyú tulajdonképpen nem új találmány, de addig nem tudott elterjedni, amíg olcsó volt az energia. Napjainkban viszont az energiával való takarékosság már az egész világot foglalkoztatja, s így előtérbe került a hőszivattyús fűtés lehetőségének a kérdése is. A szakemberek szerint alkalmazásával az emberiség előtt egy új energiaforrás, a környezeti energia felhasználásának korlátlan lehetőségei nyílnak meg. A hőszivattyú tulajdonképpen egy olyan hűtőgép, amelynek hideg elpárologtatója egy hőforrásból hőt vesz fel és azt a körfolyamatban részt vevő közeg kompressziójával magas hőfokszinten leadja. De úgy is fogalmazhatjuk, hogy a hőszivattyú olyan hűtőberendezés, amelynél nem az elpárologtatóval elvont, hanem a kondenzátorban leadott hőmennyiséget hasznosítják. Vagyis hőszivattyúval alacsony hőfokszintről energiát lehet magas hőfokszintre szállítani, külső munkavégzés felhasználásával. Ez egyben a különbséget is megadja a két berendezés között, mert míg a hűtőgépet valamilyen tér vagy folyamat hűtésére használják, addig a hőszivattyút elsősorban fűtésre alkalmazzák, egyre fokozódó mértékben. A hőszivattyú hőforrása a külső levegő, folyóvíz, mély kutak vize, alacsony hőmérsékletszintű ipari hulladékhő lehet. Ezek olyan szerepet töltenek be, mint például a hűtőszekrénybe helyezett anyagok. A kompresszor által termelt hőenergia, amit itt hasznosítanak, tulajdonképpen nem nagy, ám arra mégis elég, hogy 25—30 Celsius-fokos vizet szolgáltasson egy központi fűtőrendszer részére. Ez a vízhőmérséklet természetesen túl alacsony az ablak alá szerelt fűtőtestek üzemeltetéséhez, de padlófűtéshez például teljesen kielégítő. Természetesen nem lehet teljesen ingyen fűteni, de az elérhető, hogy egy kilowattóra árammal négy kilowattóra hőenergiát nyerjenek. Egy svéd feltaláló „csináld magad” hőszivattyúja, amely 1,65 kilowattóra energiáért 8,79 kWó-t ad cserébe, ami fedezi egy átlagos családi ház melegvízszükségletét