Szolnok Megyei Néplap, 1981. december (32. évfolyam, 281-305. szám)

1981-12-24 / 301. szám

4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP A puszta télen —­1981 „Hej, mostan puszta ám igazán a puszta! / Mert az az ősz olyan gondatlan rossz gazda, / Amit a kikelet / És a nyár gyűjtöget, / Ez nagy könnyelműen mind elfecsérli I A sok kincsnek a tél csak hűlt helyét leli.” * * * így énekelt hajdan a költő, Petőfi Sándor. S a mai kró­nikás? Ami megmaradt a pusztán, ha kincset nem is, de valu­tát ér. A tiszaörsi Petőfi Tszi­­nek sok pénzt hoznak a Csu­kás tó, a Bence meg a Sar­­kadér környékén, csaknem 500 hektáron, susogó nádasok. Nem tud az idegen olyan ko­rán kijutni Nagyivánra, hogy otthon érje reggel a szövet­kezet nádaratóit. — Ahogy kivilágosodik, kászálódunk az MTZ vontat­ta kévehordó szánra, — so­rolja Kapás József — hogy jókor nekiláthassunk a Sei­­gával. Az idén újítottunk eszen a dán gyártmányú nád­arató gépen, tavaly még egy kaszával, most kettővel vág­juk vele a nádat. Kétszer­­annyit egy nap alatt, ugyan­annyi üzemanyaggal. Nádi poszáták méltatlan­­kodnak hangoskodva, gyor­san borotválja mögöttük a nádast a Seiga. Bakos Ist­ván a gépről lebukó nádké­véket támogatja egymásnak végeikkel. — Nyáron a tetőlécre egy­másra, ilyenkor meg így kú­pokba, — magyarázza. — Azért, hogy ha olvad a hó, lecsurogjon a nádszálakon, ne rothassza a kévéket. Té­len mi tetőfedők is naponta kijárunk a pusztára, jut itt munka mindannyiunknak. Kitermelünk az idei szezon­ban vagy 800 ezer kévét, méghozzá a nagyobbrészt ex­port minőségűt. — Nyáron akadt még munkájuk a nádtetőfedők­nek? — Évekig tűzrendészetileg tiltották a nádtető készítését. Amióta nemzeti parknak nyilvánították a Hortobá­­gyot, csak náddal fedhetnek be a pusztán minden új épü­letet. Egyre több gazdaság épít megint nádtetős hodá­­lyoka­t a juhászati telepeken is. Szóval, néhány esztendeje újra megnőtt a becsülete a nádazó mesterségnek. * • * „Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával, / Sem a pásztorlegény kesergő sípjá­val, / S a dalos madarak / Mind elnémultanak, / Nem szól a harsogó haris a fű kö­zül, / Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedül.” • * * Keservesen bégetnek a birkák a Déli-tanyán. Ame­lyik odaférkőzik a hodály ajtaját, torlaszoló rácshoz, nyújtogatja ki rajta a nya­kát a puszta felé. — Vágyódnak még nagyon a szabadba, a zöld legelők után — mondja kunbajszát pödörve Gyöngy Zoltán. — Alig egy hete, hogy végleg betereltük őket. Nem mint­ha jó lakásig találtak volna még füvet az avarosi mezőn, de ahogy kaparászn­ak, leg­alább kimosta a körmük kö­zül a hó a sarat. Kevesebb fog így lesántulni a falkából. A hodályt meg majd meg­szokják tavaszig. — A juhásznak, ilyenkor télen, hogy megy a dolga? — Csak úgy, mint nyá­ron. — Igencsak fázna a beke­cse, ha óraszámra kint áll­dogálna a pusztán. — No persze, mert maguk újságírók, meg a sok fényké­pező turista mindig csak kampósbotot támasztó, vagy félkönyéken heverésző ju­hászt látnak! Meg is­ látszik annak a nyáján, akinek óra­számra van ideje mélázni! Ha nem figyel a juhász, el­hanyagolja a falkát, a lege­lőn ellett kisbárány könnyen elmarad az anyjától. Ott ve­szik másnapra a fűben. A hodály-fogságba beletö­rődni nem akaró­ birkákhoz simuló kisbárányok aligha ismerik meg tavasszal, mi­lyenek is a libatippant, bá­rányürmöt termő legelők. Azok legalábbis semmikép­pen, amelyeket a Fekete, a Péterfi meg a Gyöngy tak­nyán válogatnak a juhászok. — Holnapra várjuk értük, a kamiont — újságolja Gyöngy Éva, a téesz fiatal állattenyésztője. — Ez­ lesz az idei utolsó karácsonyi szállítmányunk. összesen ezerötszáz tejesbárányt vittek el az olaszok innen Nagy­­ivánból az ünnepekre. • • * „Mint befagyott tenger, olyan sík a határ, / Alant repül a nap, mint a fáradt madár, ’ Vagy hogy rövidlá­tó / Már öregkorától, / S le kell hajolnia, hogy valamit lásson... / így sem igen so­kat lát a pusztaságon.” * * * De vajon mit lát a beha­vazott, végtelen puszitán dr. Kovács Gábor, a Hortobágyi Nemzeti Park területfelelő­se? Merthogy naponta járja télen is a huszonegy ezer hektárnyi „birtokát”, a ti­szafüredi, a karcagi, a kun­­madarasi meg a nagyiváni puszták valamelyik részét — Sokan azt hiszik — mondta mosolyogva — hogy kihalt ilyenkor ez a vidék. Tévedés. Nagyon is sok, messziről jött vendéglünk van. Ezerszámra telelnek itt a norvégiai tundrákról ér­kezett hósármányok, és se­­regestől iakrják a pusztát a félti kenderikék is. Hosszú évek óta nem láttam réti fülesbaglyot. Most azok is ott vadásznak a régi nádde­­pónéil egérre, pocokra, öt­venhárom kékes rétihéját számoltam meg itt a naev­­iványi pusztán. A Tárkányi tanya mellett ritka védett madarak is telelnek, ötven­kilenc túzok. — Az az ősz. — ahogy a költő verseli — valóban olyan rossz gazda? — Nem panaszkodhattunk az idén, sokáig találtak táp­lálékot a pusztán a mada­rak. A molnár-, meg a parti­fecskék is a szokottnál ké­sőbb keltek útra, de füsti­fecskét még október végén is láttam. Kedvezett a szá­raz, meleg őszi idő a ma­dárvonulásnak is. Furcsa­mód nagyon korán, szep­tember eleje helyett már augusztus közepén megszáll­tak a Hortobágyon a tund­rás havasi lilék. — A nádaratóktól hallot­tam, nagy volt a daru vonu­lás is. — Háromezernél több da­ru időzött pár napot a Bo­­gá­rzónál. Szalai Imre kun­madarasi juhász talált is egy szép darutollat. Nagy ám annak a becsülete! Va­­lamikor csak azt tűzték a juhászok, a juhászkalap mellé. * * * ..Leveles dohányát ja bé­res leveszi­­!A gerendáról és a küszöbre teszi. /Megvág­ja nagyjából: / S a csizma­­szaurából /Pipát húz ki, rá­tást és lomhán szivákol. /S oda-odanéz: nem üres-e a jászol?” * * * A Béke majorban a Pető­fi Tsz kukásai vajmi keve­set törődnek a jászollal. Annál többet a csomózásra váró dohánylevelek váloga­tásával. Virág Sándor te­lepvezető elégedett: — Meghálálták a pusztá­val szomszédos dohányföl­­dek az öntözést. Jó dohá­nyunk termett és sok. Hek­táronként alilig kevesebb, mint huszonegy mázsát tör­tek az asszonyok a Baltes kombájnnál. Nézze meg ezt a levelet! A piros-barna színét, az erős szövetét. Igazi jó füstölnivaló lesz belőle. A valamikori borjúneve­­lőben hosszú asztaloknál ügyes és evans asszonyke­zek válogat­ják nény kupac­ba a bálákból kikerülő füs­tölni valót. Kovács Józsefné lavamvi­­naev. psiros-barna dohányle­velet kínál. Hiába szabad­kozom, hogy nem dohány­zom. — Majd örül neki otthon az asszony, tagye csak el. Itt, a puszta mellett lakó családoknál mindenütt akad a szekrényben irhabunda, szűr vagy ködmön. Azt hit­te, ez csak elfüstölni jó? Nincs az a naftaliin, amitől úgy menekülnének a mo­lyok, mint az igazi jó do­hánylevéltől ! * * * .Alkonyat felé ha fáradtan elülnek. /A rónára halvány ködök települnek. /S csak félra mutatják /A betyár alakját. /Kit éji szállásra vrösszögve visz­i a ló... /Há­ta I mögött farkas, feje fölött holló”. * * * Farkasnak, hollónak nyo­ma sincs az esteledő pusz­tán. Egy magányos lovas tart Tiszau­gar felől Nasv­­ivánnak. Lova mögött sza­­pra rázza lépteit az egyik ku­­tyája. A másik fekete szőr­­gombolyagot nyereghez erősített zsákban viszi az ál­latorvoshoz a Középtiszai Állami Gazdaság gulyása. — Itt telelünk a szürke gulyával Tiszaigar alatt. Va­lamelyik marha eltapodta a kutyám lábát, lesáni­ult. Gondoltam­, megmutatom a ló­doktornak, nehogy az egyik ló segítőtársam nélkül ma­radjak télvíz idejére. Labanc István nyugdíjas juhász hosszan néz a szür­kületbe vesző lovas után. Nasviván legszélső házsorá­nak kertjéből még így alko­nya­tkor is messzire belátni a pusztát. A végtelenbe mu­tat a kampósbotjával: — Tizenkét éves koromtól juhászkodtam itt. Ismerek, mint tenyeremet, minden legelőt, egészen a kilen­clya­­kú hídig. Az pedig igencsak a nagyobbik fele a pusztá­nak. Még egyszer emelkedik a kampósbot. — Nézze, hogy szikráznak a csillagok a puszta fölött. Alighanem nagyot fagy az én­e. Kell is, mert mos­t már minden nap malacsivítástól hangosak errefelé a regge­lek. Tud­ja, ezen a kun vidé­ken­­ hurka-kolbász nélkül nem is igazi a karácsony. Tem­esközy Ferenc úf fr *.. t -l Igazgató: „Ma a­ műszaki, gazdasági értelmiség egzisztenci­ája szorosan összefügg a beosztással. Szorosabban, mint kel­lene. Párttitkár. ..A kinevezés egyetlen szempontja az alkalmas­ság. A verseny ezért sportszerű. De verseny. Tehát vannak vesztesei”. Aki átvette a stafétát: „Személyes szimpátián is múlnak az esélyek, no meg a szerencsén.” Aki majd átadja: „Több közül is választhatnak. Én egyet javasoltam. Tapasztalt, képzett, célratörő, de nem becstelenül törtető”. Aki versenyben volt. ..Nem én voltam az egyes számú je­lölt, és ezt tudtam." 1981. DECEMBER 24. M * ML­SP # dm­w # && Kudarc és perspektíva — ön húsz esztendeje friss diplomás vegyészmér­nökként került a Tiszamenti Vegyiművekbe, és nyolc év után üzemvezető lett. — Ha valakit alkalmasnak tartanak az irányító munká­ra, mert megvan hozzá a képzettsége, tapasztalata, ve­zetői készsége, akkor mikor kapjon lehetőséget, ha nem harminc évesen? — Még egy évtized sem telt el, amikor igazgató lett a gazdasági igazgató-helyet­tes, akitől a stafétát a ter­melési főosztály vezetője vette át. A főosztályvezető helyére új ember kellett. Ekkor a Marton László név is elhangzott az esélyesek között. De... — Nyugodtan mondja ki: nem én lettem az osztály­­vezető. Nem én voltam az első számú jelölt, és ezt tud­tam. De ne kreáljon belőlem vesztest — akkor sem, ha netán egy hatásos riport dramaturgiája ezt kívánná — mert akkor hamisít. De azt se kívánja tőlem, hogy azt mondjam: győzött a jobb. » — Kínosan érintette? — Nem tagadom, akkor talán rosszul esett, de nem volt időm bánkódni. Több mint 80 ember munkáját irányítom, nem rágódhatok hetekig az előmenetelemen. — Nem lett volna jobb, ha tudomására sem hozzák, hogy a jelöltek között van? — Nem. Mert így legalább megtudtam, hogy a vállalat vezetői alkalmasnak tarta­nak a jelenleginél még fe­lelősségteljesebb beosztásra. A minap a minősítésembe le is írták. — Ez fontos önnek? — Én hosszútávon gondol­kodom, s látok perspektívát ennél a vállalatnál. Hogy van konkurencia? A növek­vő embert serkenti, igyek­szik magából a maximumot kihozni. Ezen a vállalat csak nyerhet. Szaktudás és ambíció Cecei Mártonnak, a TVM beruházási osztályvezetőjé­nek három éve van még a nyugdíjig. — Nyugodtan megy el? Jó kezekbe kerül a kis kollektíva irányítása? — Nem az nyugtalanít sem engem, sem az embere­ket, hogy ki kerül a he­lyemre, hanem az, hogy lesz-e munkájuk. Hovato­vább harminc éve foglalko­zom beruházással ennél a cégnél, ahol sokszáz milliós beruházások követték egy­mást. A kemény munkában remek törzsgárda verődött össze. Ismerik a beruházás minden csínját-bínját, hi­szen majdnem mindegyi­küknek húszéves gyakorlata van. Ami azt is jelenti, hogy egyszerre öregszik meg­­ a társaság. Öt-hat év múlva teljes nemzedékváltás lesz. Fogalmam sincs, kik tudják átvenni a stafétát. Ezen a fronton évtizedekben kell gondolkodni, hiszen a nagy beruházások nem ripsz-ropsz készülnek. Azok­­­nak kell befejezni, akik el­kezdik. Igaz a közeljövőben nem valószínű, hogy lesz ilyen nagy munka, de nyil­vánvaló, hogy a vállalat ke­resi, kutatja a termelésfej­lesztés további lehetőségeit. — Kicsit megkerülte a vá­laszt. Volt-e a beosztottjai között olyan, akiben az utódját látta? Akit tudato­san, módszeresen segített al­kalmassá tenni a vezetésre? — Nem az osztályvezető dönti el, hogy ki lesz az utódja, de javaslatot kérnek tőle. És én ezt meg is tettem. — Elárulná, kire gondol? —­ Az ilyesmit nem szok­ták előre nyilvánosságra hozni.­­ — A kiválasztásnál objek­tív tudott lenni? — Több mint húsz éven át dolgoztam azzal a kollegá­val. Meggyőződésem, hogy tapasztalt, jó szakember, akire nemcsak, és elsősor­ban nem részfeladatokat le­hetett bízni. Igaz, kicsit lobbanékony, nyersebb a kelleténél, de érti a dolgát, céltudatos, de nem becstele­nül törtető. Aki a munkája révén, és nem tisztességtelen eszközökkel akar érvénye­sülni. Ebben biztos vagyok. Szerencse és szimpátia Kiss Péter 29 éves volt, amikor a közgazdasági osz­tály vezetőjévé kinevezték. — Ha nem megy nyugdíj­ba a gazdasági igazgató-he­lyettes, akinek a helyére a közgazdasági osztály veze­tője került, várhattam volna még évekig. Az előrejutás­hoz szerencse is kell. — Úgy gondolja, hogy egy üzemben a diplomás csak vezető funkció révén jut képzettségének megfelelő munkához, számára is el­fogadható anyagi és erköl­csi elismeréshez? — Nem így gondolom. Volt két évfolyamtársnőm az egyetemen, akiket csak az foglalkoztatott, mi lesz felő­lük, ha meg­kapják a dip­lomát. Mosolyogtam rajtuk. Hát mi lenne? Feltehetően jó szakember. — Az előbb még szeren­csének tartotta, hogy vezető lett. S ha nem így alakul, az balszerencse? — Abban a pillanatban már másképp gondolja az ember, ha úgy érzi, hogy többre képes, és lehetősége van arra, hogy ezt be is bi­zonyítsa. — Honnan tudta, hogy mi­re képes? — Próbára tettek. A beteg igazgatóhelyettest az osz­tályvezetőm gyakran helyet­tesítette, én pedig őt. Részt vehettem szakmai tárgyalá­sokon, tárgyalhattam a mi­nisztériummal, az árhivatal­lal, oroszlánrészem lehetett a vállalat gazdálkodási rendjének a kidolgozásában. — Volt riválisa? — Hogyne. Sőt! A válla­lat gazdasági és pártvezetői hónapokig vitatkoztak azon, alkalmas vagyok-e a veze­tésre. Azt mondták, szak­mailag igen, de politikailag éretlennek tartottak, kifogá­solták, hogy nem vagyok ak­tív közösségi ember. Higgye el, személyes rokonszenven is múlnak az esélyek. Tudom, hogy az üzemi pártbizottság akkori titkára nem igen kedvelt. — Mégis osztályvezető lett. — Úgy gondolom, nem csalódtak bennem, hiszen néhány évvel később kine­veztek egy nagyobb osztály, a pénzügy élére, amikor a vezetője nyugdíjba ment. Verseny és kockázat — Szilágyi Gyula a TVM pártbizottságának titkára, hogy véli: elég időt, ener­giát és figyelmet fordíta­nak-e az utánpótlás neve­lésére, az egyéni pályafu­tásokra? — Sajnálnám, ha közhely­ként hangzana, de úgy gon­dolom, hogy nincs az az idő, energia, amit sokallani lehet, ha az utánpótlás biztosítá­sáról, végül is a vállalat jö­vőjéről van szó. Egyéni pályafutás? Elégedetlen em­berekkel nem lehet eredmé­nyesen dolgozni. — Hogyan válhat valaki a gyárukban vezetővé? — Normális kiválasztódá­si folyamat eredményeként. Van, amikor sok esélyes versenyhelyzet teremtődik. A kinevezésnek egyetlen szempontja: az alkalmasság. M Pff B äff.. A verseny ezért sportszerű. De verseny. Tehát vannak Vesztesei. Az esélyeseknek sugalljuk, vagy kereken meg is mondjuk, hogy mit kell tenniük azért, hogy poten­ciálisan vezetőjelöltté válja­nak. Hogy azok lesznek, vagy sem, jórészt rajtuk múlik. A kinevezés persze kockázattal jár, különösen olyan embereknél, akik még semmiféle vezetői beosztást sem töltöttek be előtte. — Előfordult, hogy téved­tek? — Nem jellemző. Ha nem is népgyűlésen, de demok­ratikusan születnek a dön­tések minden szinten. Bele­szólhat­ a kollektíva abba, hogy ki legyen a vezetője. Megesett már, hogy a felső vezetés által javasolt sze­mélyt nem fogadták el. Diploma és beosztás Szalai László 25 esztende­je kezdő vegyészmérnökként került a gyárba, amelynek ma az igazgatója. Saját és vezető kollégái példája épp úgy, mint a középvezetőké és egy-egy kis csoport élén állóké bizonyság arra, hogy erős a „hátország”. Minden vezetői beosztásra házon be­lül találnak megfelelt­ em­bert. Mi több, olykor a bőség zavara nehezíti a döntést.­­ Ez így van, de nem a jelenlegi vezetők érdeme el­sősorban, hanem az elődein­ké, akik kinevelték maguk­nak az utánpótlást. Történ­hetett bármilyen váratlan esemény, konfliktus, a sze­mélyi változás nem okozott törést a gyár életében. A munka, a termelés színvo­nalán a vezetői utánpótlás megoldottsága, vagy meg­oldatlansága tökéletesen le­mérhető. — Ragaszkodnak ahhoz, hogy a stafétáért csak házon belüliek startolhatnak? — Nem előírás, de hal­latlan lélektani előnye van. Hiszen az,­hogy miként dol­gozik egy ember, azon is múlik, lát-e maga előtt perspektívát.­­ A gyár majdnem két­ezerkétszáz dolgozója közül százhuszonháromnak van felsőfokú végzettsége, so­kuknak két diplomája is. A középvezetők száma har­minchét. A munkahelyi ve­zetők, a kiscsoportok irányí­tóit is beleszámítva kétszáz­­­negyvenkilencen vannak. A technikusok ennél jóval töb­ben.­­ Nem lehet mindenki vezető, még akkor sem, ha diplomája van. Sajnos ma a műszaki-gazdasági értelmi­ség egzisztenciája szorosan összefügg a beosztással. Szo­rosabban, mint kellene. Ép­pen ezért arra törekszünk, hogy megteremtsük a lehe­tőségét a vezetésen kívüli alkotó munkának is, hogy az önmegvalósításnak ne csupán a vezetővé válás legyen az egyetlen útja. Ehhez bizto­sítjuk a megfelelő anyagi­ és erkölcsi elismerést. Igaz pénzt adni egyszerűbb, kön­­­nyebb, mint a közvélemény olykor igazságtalan és torz megítélését befolyásolni. — Volt olyan diplomás, aki azért ment el a gyárból, mert kilátástalannak látta az előmenetelét, és azt is, hogy valaha önmegvalósító alkotó munkát végezzen. — Igen talán kettő vagy három. Lassúnak tartották az előrehaladásukat, nem voltak szinkronban az el­képzeléseink. Sőt, volt olyan jó szakemberünk, aki tudta, hogy szüksége van rá a­ gyárnak, s ő­ próbálta a fel­tételeket szabni. Az volt­­ a vezetés álláspontja, hogy előbb bizonyítson és ne al­kudozzon. Kovács Katalin

Next