Szolnok Megyei Néplap, 1983. június (34. évfolyam, 128-153. szám)

1983-06-04 / 131. szám

4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP I Arcképvázlat I A nyughatatlan nyugodt ember Ha valaki feltalál egy új­fajta ekét, ha jobb vetőma­got nemesít, ha a rivális versenyzőnél egy század má­sodperccel jobb időt ér el — nevét szárnyra veszi a hír, érdemét méltatják. Pe­dagógussors — nem ünnep­rontásnak szánjuk —, hogy az embernemes­ítés mérnö­kei még mindig oly ritkán szerepelnek a közvélemény előtt. Harmadrangú gyenge művészről, hatodrangú még gyengébb futballistáról an­­­nyi, de annyi mindent tu­dunk. A tv, a rádió, a sajtó teli a nevükkel, örömeikkel, gondjaikkal. S akik a szá­munkra a legdrágábbat, gyermekeinket nevelik? Nemcsak a közvélemény ludas ebben, a kötelező sze­rénység a pedagógus alap­helyzetéből következik. Mi­nél inkább a neveltjeinek él valaki, annál kevésbé be­szél önmagáról. Dr. Páldi Jánossal, a szolnoki Varga Katalin Gimnázium igazga­tójával is így valahogy járt a krónikás. Pedig dr. Páldi nem szófukar ember, ízes, nyelvünket a végsőkig tisz­telő beszédét sokan megcso­dálták már. De mindunta­lan csak az iskola, a diák áll mondanivalója közép­pontjában. Beláttam, kár is lenne más vizekre evezni, hiszen akkor elhagynánk azt az él­­ tető közeget, amely indít­tatta, s amelyben most is dolgozik. Szerencsés ember Páldi János. Sikerrel küszködött. 1945-ben egy tanyai osztat­lan iskolában kezdett, meg­tudta, mennyi tudományt képes elsajátítani a kisgyer­mek, hogyan, milyen mód­szerrel. Az általános iskolá­ban eltöltött évek a kama­szokkal ismertették meg. Ez­után — nyolc évig — a fel­nőttkor küszöbére érkezett nemzedék tanulási, nevelé­si gondjait láthatta, elemez­hette, mint középiskolai ta­nulmányi felügyelő. Ekkor már egyértelműen érezte a középiskolás oktató-nevelő munka szűk keresztmetsze­teit. 1968-ban a szolnoki Varga Katalin Gimnáziumban ka­tedrát vállalt. Tovább erős­­bödött régebbi felismerése: méltánytalanul háttérbe szo­rított nagyszerű tantestület­be került. Amikor kinevez­ték igazgatónak, minden fó­rumon hessegette az árnyé­kot: a valóságot lássák, ne látszatok alapján ítéljenek! S ahogy múltak az évek, a „Varga” a közvélemény előtt is fogalommá vált. Csak egy adat: 1975-ben a Varga Katalin Gimnázium­ból az érettségizettek 47,2 százalékát vették fel egye­temre, főiskolára, öt évvel később pedig már a tanu­lók 71,4 százalékát. Közben Páldi Jánosban és az iskola nevelőiben a ho­gyan tovább kérdése is tisz­tázódott. A fakultatív rend­szer kísérletéhez egy nagyon is egyszerűnek tűnő felis­merés vezetett: ha az iskola meg akar felelni vállalt fel­adatának, akkor időről idő­re meg kell újulnia. 1971-ben már az új rend­szer szerint tanítottak, ne­velték. A sok értéket adó alma mater a nevelő iskola. Ilyen a „Varga” a direktor vezetésével. A kísérlet — magasabb szinten — tovább folytató­dik. Dr. Páldi ebben az év­ben már nyugdíjba mehet­ne, de 1986-ig helyén ma­rad — kérték — dolgozni akar. Szerencsés ember, mert jobbító szándékában nyughatatlan, a mindenna­pok munkájában pedig nyu­godt, bizakodó ha kell já­tékos jóbarát. Pedagógus. Dr. Páldi Jánost a legna­gyobb pedagógiai elismerés­sel, az Apáczai Csere János­­díjjal tüntették ki. Hivatása: óvónő­ nek tisztes munkáját példa­ként állította maga elé. Szülővárosában a Hunyadi úti óvodában volt első mun­kahelye. Nagy lelkesedéssel látott a munkához, a min­dennapi problémák feladták a leckét a pályakezdő óvó­nőnek. Sok úgynevezett hát­rányos helyzetű gyermek járt az intézménybe, akik különös bánásmódot igényel­tek. A folyamatos kemé­ny munka megedzi az embert, s az apró örömök sok min­denért kárpótolták. Molnár Károlyné még jobban meg­szerette hivatását , ugyan­is annak tekinti az óvónői munkát -s­ az ambíció, a szakmai tudás mellé tapasz­talatot is szerzett. Tevékenységére felfigyel­tek, járási szakfelügyelőnek nevezték ki. Hét évig végez­te ezt a munkát. Elégedet­tek voltak vele, de ő vágyott visza a gyerekekhez, hiá­nyoztak azok az élmények, melyekben csak a közvetlen kapcsolat során, a foglalko­zásokon részesülhet a peda­gógus. Jelenleg a törökszentmik­lósi II. számú összevont óvodai intézményben dol­­­gozik. Olyan kollektívában — mint mondotta —, amely­nek minden tagja a dadus, a takarítónő, az óvónő egyet­len célért, a gyerekek neve­léséért fáradozik. Szakmai hozzáértésében bízva a szü­lők gyakran fordulnak hoz­zá tanácsokért. A pályakez­dő, vagy képesítés nélküli kolléganőit szívesen segíti a pályán való elindulásban, hogy az első akadályokon minél könnyebben átjussa­nak. A társadalmi munká­ban is a legtöbbet vállalók közé tartozik. Molnár Károlyné a peda­gógusnap alkalmából lelki­­ismeretes munkája elismeré­seként kiváló pedagógus ki­tüntetésben részesült. Gyermekkori álma vált va­lóra Molnár Károlynénak 28 évvel ezelőtt, amikor a kun­szentmártoni szakiskolát si­keresen elvégezve átvehette óvónői oklevelét. Mindig is arra vágyott, hogy munkája során apró „emberpalánták” vegyék körül, akiket nevel­het, jóra, szépre taníthat. Tősgyökeres törökszent­miklósi. Édesapja megbe­csült mesterember volt, ki- A betűvetéstől az oklevélig Már negyedszázada múlt, hogy Berki Imre felcserélte szülőföldjét a Kisalföldet, a „naggyal”, közelebbről a Viharsarokkal. Sokat meg­élt ember, a tanítóképzői oklevelét előbb főiskolai diplomára „cserélte”, most pedig a szegedi József Atti­la Tudományegyetem böl­csészkarán tart a „finisnél”. 1978-ban került Tiszaburá­­ra, az új iskola építésének utolsó harmadában már övé volt minden gond, aztán to­vább nőtt a lehetőség és a felelősség: óvoda, iskola, művelődési ház, könyvtár — hiszen egy a szoba a kemen­cével — alkotja a vezetése alatt álló általános műve­lődési központ egészét. Az iskolának 353 diákja van, közülük 202 cigány ta­nuló. Öt évvel ezelőtt az óvoda még csak 32 négyzet­­méteres helyiség volt, ma 4 óvodai csoporttal foglalkoz­nak az óvónők. A községben 16 éves koráig mindenki is­kolába jár, pedig 1972-ben még csak egy cigánytanuló végezte el a nyolc osztályt. Most 25 végzős hallgatójuk van, közülök 13 cigány szár­mazású. Az eredmények ön­magukért beszélnek, ám Berki Imre már a jövőt szá­­mítgatja. Jó tíz év múlva a falu lakosságának fele ci­gány lesz. Tapasztalat — saj­nos —, hogy az általános is­kolában jól tanuló, a kultu­rált életformával éppen hogy megismerkedett cigány fia­talok — tisztelet a kivétel­nek — „elkallódnak”, ha nevelőiktől, a faluközösség­től távol tanulnak. Berki Imre most annak lehetőségét keresi, hogy tovább növeli a művelődési vertikumot: a fiatalok tanuljanak szakmát a községben. Agrár- és egyéb felsőfokú szakember van elég a tsz-ben, a „régi” ne­velők vállalják volt diákja­ik elméleti képzését. Sikerül-e Berki Imre ter­ve? Talán igen, jó lenne. Feljegyeztem egy mondatát: a kockát nem szabad guríta­ni, a golyót meg kár ölbe vinni. A legcélszerűbb meg­oldást kell mindenben vá­lasztani. Úgy tűnik, a tisza­­burai cigány fiatalok eseté­ben az otthon nevelő ereje jelenti a legjobb megoldást, ott kapjanak szakmunkás bizonyítványt, ahol a betű­vetéssel ismerkedtek. Berki Imrének a megyei tanács Pedagógiai-díjat ado­mányozott. VFS—TC 1983. JÚNIUS 4. Könyvb­ől Tűvé tettem­ a lakást. Megbolygattam a könyvespolcokat, belenéztem minden régen zárt fiókba, még az előszobás be­épített szekrényekbe is. Hiába, azt a hatvanéves könyvet nem leltem! Igazán vigyázhattam volna jobban rá. Az volt az igazi, első könyvem. Megfakult, pi­ros vásznára, aranycirádás betűire jól emlékszem. Petőfi Sándor összes ver­seit adták ki 1923-ban, a centenárium alkalmából. A könyvet a nagyapa vet­te, aki okos, érdeklődő munkásember volt. Ő tudta, vagy csak érezte? könnyebb — Lajos — mondta a nagy­mama, s vésztjósló volt kü­lönben is erélyes hangja, zord a pillantása. • Tudod, mit olvasott ez a gyerek ma délelőtt? A nagypapa csak állt a verandaajtóban, fogta a vas­gyáriak szögletes fatáskáját, s szinte félénken nézett a család rettegett kalapo­sára,­ a nagymamára, aki úgy tűnt, felkészült egy nagy veszekedésre. Érthető, hogy szegény nagypapa gyári munkából hazatérvén meg­torpant az ajtóban. Kicsit félt élete párjától. — Szóval azt mondja a gyerek, te adtad, neki a köny­vet, amiből azt olvasta, hogy Akasszátok föl a királyokat! Hát ha neked nem volt elég tizenkilenc, a Vigyázó kas­tély, a Markó, a bab­étszúrá­­sok, csináld, de ezt a gyere­ket, ezt a második osztályos vakarcsot ne tanítsd ilyenek­re! Tegye össze a kezét, mondjon el egy imát és slussz! Majd én megtanítom főzni, kézimunkázni, kijárja az iskolát és lesz belőle ren­des, becsületes asszony, ha az isten is úgy akarja. Meg­mutatom neked, nem tölti könyvekkel, mihaszna iro­mányokkal az idejét! Elég baj, hogy téged nem tudlak leszoktatni róla! Neki egy könyv kell, azt én már írom! (A nagymama tényleg írt könyvet. Minden sütemény­receptet, amit a szomszéd­­asszonyoktól hallott, gondo­san följegyzett egy öreg, vas­tagfedelű irkába. Csuda fur­csa betűi voltak — néha még el-elnézegetem, s már tu­dom, az a tanító, aki a múlt század végén betűvetésre ta­nította, gót betűkkel keverte a miénket. . . A csuda tudja, hogyan, a nagymama egyko­ri, egy könyve megmaradt. Elmosódott már sok régi föl­jegyzés benne, de mégis la­pozgatom. A kovászos ubor­kát is abból tanultam . . .) Szóval, azért a Petőfi-kö­­tetért kapott a nagypapa. Pe­dig szegény nem akart ros­­­szat. Himlős voltam, nya­fogtam, egy délután a ke­zembe adta. Persze, hogy ol­vastam, de abban tévedtem, hogy a nagymama is örül majd, ha egy-egy verset el­olvasok neki főzés közben, a konyha délelőtti csöndjében. Hanem a második köny­vemre sokat kellett várni. Háború jött, kinek is jutott eszébe háborúban könyvet venni ? Negyvennégy őszén, alig­hogy elkezdtük volna, már nem is kellett iskolába jár­ni. Anyám örült neki, terve volt velem. Nyár végén, ősz elején nyúlólakkal telepítet­te tele az öreg ház udvarát. Angóranyulakat tenyésztett, valahol akadt egy kártolóra is. Biztatta a nagymamát, tanítsa meg a lányt, a kilenc­évest kötni, horgolni, lesz meleg holmi télire. A nagymama ugyanis tu­dott kötni, horgolni. Ebből következett, hogy nekem is tudnom kellett. Fölöttünk, mellettünk utcánkban, udva­runkban mit se zavartatva ott volt a háború. Először bömbölő bombák, majd ágyúk hangját ismertem meg, aztán nyurga németeket bá­multam, utánuk kerekképű, hangos beszédű oroszok jöt­tek. Én meg csak csattog­tam a bicikliküllőkből he­gyezett kötőtűkkel. Novem­ber végén már angóra puló­verben, sálban, sapkában fe­szített a kisöcsém, kará­csonyra meg katona bátyám. Imre kislányának készült el a kabátka. Ünnep előtt jött is érte Böske néném, akkor már bemerészkedett bicik­lin Tószegről. Pusmogott anyámmal, később nagy han­gon dicsért.: ügyes kislány, nagy hasznát ves­szük! Karácsonykor nem volt fe­nyőfa, csak kis, cukorgyári melaszból főzött szaloncukor, de egy vadonatúj mesekönyv, Benedek Elek könyve volt az ajándék — Böske néném­­től. Máig se tudom, egyszer még megkérdezem, hol sze­rezte, de akárhol, nekem kincs volt... — Lajos, már megint! — kiabált nagymama 1948-ban, amikor a nagyapám elém tett egy könyvet. A címét se ol­vashattam el. Nagyanyám elkapta tőlem. Nagypapa szé­pen elmagyarázta neki, hogy azt egy nagy orosz író, Gor­kij írta, s nem lehet semmi, de semmi rossz a világon, hiszen láthatja, az a címe: Anya... Akkor én már Jókainál tartottam, s roppant egyszerű helyet találtam az olvasásra, ami ellen a nagymama, míg élt, berzenkedett. A nagy diófa tetején, jó háromméte­res magasságban ferdén nőtt egy ág. Majdhogy víz­szintesen várta érkezésem. Kényelmes fekvés esett raj­ta, a lombok takartak, olvas­hattam napszálltáig. Nagy­mama ugyan néha lekiabált a fáról, s haragudott — lyány és fára mászik — de talán álmában se gondolta, hogy a faágakra (ő tanított) kis szatyrot horgácsoltam, s csak akkor féltem, ha hirtelen eső jött, nyári zápor. Még meg­áznak a könyveim ... ! Mindenkinek van egy tör­ténete, aki a könyvet szere­ti, s tán több is, mint nekem. Különben a könyvek máig szinte tapadnak hozzám. Te­le pénztárcával könyvesbolt tájékára se merészkedem. Első, nagy diáksikerem oka is a könyv. Nem emlék­szem már pontosan, de ta­lán a gimnázium harmadik osztályában történt. Eötvös József A falu jegyzője köte­lező olvasmány volt. Jó ta­nárunk (­ Elvira néni, de rég láttam .. .) fölhívta a figyelmünket: ha megtalál­juk a könyvtárban, olvassuk csak el a Magyarország 1514- ben című regényét is! Sokat megtudunk belőle a magyar­ság történetéből, a szegény­sorsból. Még aznap mentem a kicsi, tanácsháza alján sze­rénykedő könyvtárba. Sze­rencsém volt, mindkettőt megkaptam! Annyira tet­szett, hogy jelentkeztem ma­gyarórán, beszámoltam él­ményeimről. Attól kezdve nem néztem, mi kötelező, mi csak ajánlott a listán, faltam a könyveket. Gorkij és Szal­­tikov Scsedrin, Madách és Victor Hugo, Balzac és So­merset Maugham — szeren­csére a nagymama jó alvó volt, nem vette észre, hogy hajnaltól égett a villany a konyhában. Már akkor be­értem kevés álommal, s máig így van rengeteg időm ol­vasásra. Hajnali csendben mi lehetne jobb az olvasás­nál, ha már idejekorán nyí­lik az ember szeme? Kenyerem javát megettem, eleget még soha nem olvas­tam. Az ötvenes évek közepetájt ismerkedtem meg Jaroslav Hasek Svejkjével. Azóta évente legalább egyszer vé­gigélem a derék katona re­gényét. Akkor veszem elő, ha bánt az élet, sok a bajom, magammal, másokkal. Svejk szerintem a világ legjobb embere, Katz tiszteletes pe­­dig maga az élet, nem is be­szélve Lukas hadnagyról, meg a többiekről. Olykor idézem is Svejket, de elővi­gyázatosan, bántani is lehet vele. Talán Somerset Maug­ham Színház című regénye az, amit majdnem annyiszor leveszek a polcról, mint Svejket. Júliának, a csodála­tosnak van benne egy gyö­nyörű álma, amit idézni szoktam: „Mikor hatvanéves leszek, eleresztem magam. Annyi vajas kenyeret fogok enni, amennyi csak belém fér. Reggelire meleg zsemlét fo­gok enni, krumplit ebédre és krumplit vacsorára. És sört. Istenem, hogy szeretem a sört. Borsólevest és para­dicsomlevest, édes pudingot és cseresznyetortát. Tejszínt, tejszínt, tejszínt.” A hatvanas évek végén, a hetvenesek elején alábbha­gyott szépirodalmat pártoló kedvem. Most olvastam so­kat, olykor hihetetlen men­­­nyiségben és szenvedéllyel. Marx, Engels, Lenin műveit, tanításait. Az ismerkedés, a tanulás nem volt hiába, ma­napság is forgatom egy-egy kötetüket, ha nehezen értem a jelent... Akkortájt jártam először Moszkvában. Mit tudom már, milyen proszpekten gyöke­reztem le egy könyvesbolt előtt. Olyan büszkeség szállt meg, hogy szinte magasabb­nak éreztem magam. A ki­rakatban Lev Tolsztoj mel­lett Petőfi, Illyés, Ady cirill­­betűs köteteit fedeztem föl. Tallinnban ’75-ben megle­pett egy fiatal egyetemi ta­nár. Nincs nálam véletlenül egy Moldova-kötet? Olvasott néhányat, érdekli! Pár éve Olaszországból jött üzenet: könyv kellene, magyar író, k­öltő! Kis ország vagyunk, rengeteg íróval, poétával! Jó talaj költőnek, írónak a miénk. Mármint ez az Alföld szíve, közepe is. Lehet olyan szenvedélyem, hogy gyűjt­sem az innen indulók, vagy itt ihletet szerzők műveit? De úgy ám! Fukaron, zsugo­rin magaménak tudom sok ismerős, pályatárs könyvét. Gerencsér Miklóssal kezd­tem, aztán Solymárral, Sz. Lukács Imrével, Szekulity Péterrel, Serfőző Simonnal, Egri Máriával folytattam. Mostanság már a legújabbak is külön polcon sorakoznak — Bistey András, Körmendi Lajos, Keresztes Ágnes, Kó­sa Judit karcsú kis kötetei. Könyvvel könnyebb! Évek óta látom, hallom a reklá­mot, ami olvasásra könyv­­szeretetre buzdít. Olykor töp­rengek is rajta, tényleg könnyebb? Mit adhat a könyv? Mindent! Bennük van minden, amit az öreg föld emberisége megélt. Min­dent jó lenne tudni, s mégis milyen keveset tudunk róla. A könyv segít. Mostanában olvastam Gob­­bi Hllda könyvét. A Közben nemcsak a színészvilág egy generációjának — vagy többnek — történetét rajzol­ja meg könyörtelen hűséggel és igazsággal, hanem egy korét is, amelyben még él­tem, amelybe beleszülettem. Gobbi azt írja valahol, a vé­ge felé, hogy esténként ol­vasni szokott. És hozzáfűzi: „Sajnos, pápaszemmel. Somlay Artúr pápaszemmel a szemén, Szabad Néppel a hasán, Gombaszögi Ella pá­paszemmel a szemén, szerep­pel a kezében; Pécsi Sándor pápaszemmel a szemén, sze­reppel a kezében; Rátkai Márton pápaszemmel a sze­mén, szereppel a kezében halt meg .. .” Már oldalakat faltam az idei könyvhét nekem legfon­tosabb kötetéből. Az író­­szemmel most pucérabb, a szokásostól egyszerűbb for­mában jelent meg, de nagyon érdekes. Utána a Körkép, a Rivalda következik. Moldo­­vát nem kaptam, majd meg­segít egy véletlen. * * * A nyári nagytakarítás ide­jén talán megtalálom azt a régi, első és sokáig egyetlen könyvemet. Igaz, azóta szebb, jobb papíron, olvashatóbb nyomással megszereztem Pe­tőfi összes verseit. A hatvan­éves régi valahogy mégis kedvesebb lenne .. . Sóskúti Júlia

Next