Szolnok Megyei Néplap, 1983. július (34. évfolyam, 154-180. szám)

1983-07-09 / 161. szám

1983. JÚLIUS 9. Irodalom« művészet9 Szenti Ernő: Csapkodó tűzszárnyak ide-oda csapkodó tűzszárnyak erős kezekkel lefogott bánat ki nem költött hold-tojás szó­ tárnákban csönd-robbantás drótozott foltozott hitszárnyak a valóság fölött köröznek szállnak téged is látnak rólad is tudnak ködökkel kötik be szemét a múltnak Összeállította: Békás? Ildikó — Egyszer minden előfordulhat? — Egyszer igen. — Jó. Na... m­ost már mond­juk megszidtál, meg minden, és akkor most mesélj, jó? Közelebb húzódott s az apjára függesztette a szemét. — Rossz voltál, és még mesét vársz? — Rossz voltam, de azért már megszidtál. Különben is, most már jó vagyok. — Rendben. Fogok mesélni, megígérem, de előbb te beszá­molsz arról, hogy mi újság az oviban? Például, hogy mit kajál­tatok ? — Vádján csak..., azt kajál­tuk .... hogy ... milyen nap van ma? — — Csütörtök. — Akkor babot! — Csak babot. — Meg krumplit. — És még? — Még vizet. — Jó lehetett. — Ezt most játékból mondod? — Abból. Mi másból? — Tudod, mit?! — pattant föl hirtelen — játsszunk dzsudzsat, azt már úgyis régen játszottuk! Mi és négyen leszünk, és ... — De mi csak hárman vagyunk! — mondta az apja. — Dehogy hárman! Vagytok ti ketten, az anyuval, meg mi ketten! — nézett az apjára. — Na, ne bolondíts! Anyu, egy, te kettő, én három. Az három. — De hát játékból, nem érted? Különben is itt a Kati. Jó, hogy ő csak rongy, de Paula azért le­het! Na? — Rendben. — Szóval, ez a szegény Dzsudi — aki én vagyok, bajba kerül. Na­gyon nagy bajba. Sétál egy napon az erdőben, amikor egyszer csak összeakad a hétfejű sárkánnyal. Szegény, szegény Dzsudika, ahogy ránéz a sárkány azzal a hét csú­nya szemével, nagyon megijed. Nagyon össze is tojja magát! — Merthogy ezek egyszemű sár­kányok, igaz? — Nem! Hanem mert elfelejtet­te magával hozni a varázsszőnye­gét! Persze, hipp-hopp, meglátja — mondjuk — ezt a pénzt... — Pénzt! Ez milyen pénz egyéb­ként? — Most ne tanár bácsisal játs­­­szunk! Ne kérdezgess folyton! Kü­lönben is — méltatlankodott — ismerem a színeket! Zöld! — Jó, de hány forintos? — Ez varázsszőnyeg, mindegy neki! Jó — hajolt hirtelen a pénz fölé — ez itt Petőfi Sándor! Ugye? — Bizony. — Aki beesett a vonat alá? — Nem. Az József Attila volt. Petőfit a szabadságharcban ölték meg. Egy oktalan kozák — És József Attila? Ó nem volt ott? — Ő sokkal később élt. — Jó. Na most Dzsudika gon­dol egyet felpattan a szőnyegére, s ott terem Petőfi Sándornál, s felkapja maga mellé, nehogy meg­öljék szegényt! Hát ilyen aranyos ez a Dzsudika, bizony ... a­z asszony álla alatt g­ bogra kötötte a ken­dőt. Időnként odaka­pott, és az állát előre­tolva a nyaka felé húzta. Fészkelődött, feszengett a férje melett. Túl voltak már a hatvanon mind a ketten. A férfi­­ kapatosan fecsegett, és tíz-tizenöt villanypózna mellett is elrobogott a vonat, míg a zsebe felé indult keze előkotorászta a gyűrött ciga­­rettás dobozt. Mintha nagy mun­kát végzett volna, feltolta hom­lokán a sildes bársonysapkát, magában motyogott valamit, és az asszonyra mosolygott. — Ne bagózz már annyit! — mondta az asszony. — Hisz mást se csinálsz egész úton. — Miért, odakint nem bagóz­nak? — Bagóznak hát, de nem foly­ton. — Én se folyton, csak most... — mondta az öreg, és mosolyogva átkarolta az asszonyt. — Ej, hagyd már ezt! — Magamban voltam mostanáig, miért baj ez? — És maga mellé tette az ülésre a cigarettás dobozt, meg is feledkezett róla. Egyik karjával az asszony vállát ölelte, amin a bogra kötött kendő alatt egy világoskék külföldi pulóver feszült, másikkal a kezét szoron­gatta. Halkan gügyögött is vala­mit, egész közel hajolva az as­­­szony füléhez. — Haggy már te! — mondta az asszony. — Ittál, és részeg vagy. Szépen vártál, mondhatom. — Várnak a többiek is az állo­máson. Mondtam nekik, ma jössz haza. Kint vannak az állomáson, mind. — És kezdte a neveket so­rolni, akik az állomáson várják az asszonyt. — A disznót kifizetted? — kér­dezte az asszony, mintha nem is érdekelné, ki várja az állomáson. — Ki — mondta az öreg. — Meg a padló is kész már a ház­ban. A nyárra be is lehet költözni. Most aztán egész nap a lányod körül kujtorognak — és az öreg röhögéseivé megpaskolta az as­­­szony kezét. — Egész nap kujto­rognak körülötte. Az Imréről mi­ért nem szólsz? — Mit mondjak? Majd otthon, sorjában... — Jól vannak? — Jól. Házuk is van meg autó­juk is. — Egész nap a lányod körül kujtorog — és az öreg alig észre­vehetően csuklott. — Szépen vártál — mondta az asszony. — Minek jöttél elibém? Ha vonatra szállsz, mindig iszol. — A lányod is elmegy. A nyá­ron biztosan elmegy. Este mindig ott kujtorog körülötte valamelyik kölök. De a Sanyit, azt nem en­gedem be. — Milyen Sanyit? — Hát a Bótáék Sanyiját. Lop. Én mondom: lop. — Miért lopna?­­ — Mert lop. Azt mondják, ez a betegsége. Lop. Pedig az apjának, a Bótának most tanúskodtam. — Mit tanúskodtál te? — Hát volt az a pere, a házért. Hogy a négy gyerek örökölte a há­zat. A Sanyi apjáé is volt egy rész belőle. — Tudom — mondta az as­­­szony. — Hát most eladták a többiek, neki meg nem akartak pénzt adni. Én is láttam annak idején a pa­pírt. A Sanyi apja is örökösödött. Neki is jár. — Minek ártod bele magad ilyesmibe? Ha nincs melletted az ember, mindig beleütöd valamibe az orrod. — Mert ki akarták tagadni. Hát én nem engedtem. Vagy öten is tanúskodtunk ott. — Minnek neked mindig mással törődni? — kérdezte az asszony, és fészkelődve kibújt az öreg kar­ja alól. — Mert kell — mondta az öreg dühösen és hangosan. Az egész kocsiban lehetett hallani, ahogy megismételte még egyszer. — Mert kell. Győrffy László: Aranypróba— Mmi——1.TW — Ej, nem beszélek veled — mondta az asszony. — Részeg vagy — és az ablak felé fordult. Az öreg felállt. — Hová mész most meg? Az öreg nem válaszolt. — Megint inni mész te? — Az öreg válasz nélkül eldülöngélt az ülések között. Egy ideig az asszony az ablak felé fordult aztán átcsúszott az ülés másik oldalára, ahonnan csak vissza kellett fordulnia, hogy az ajtót lássa. Ha valaki előtt lendült az ajtó, az asszony már fordult is. Egy idő múlva felállt. A két ülés között toporgott, a támlába kapaszkodva, nehogy a rázkódó kocsin elbotoljék, aztán elment az ajtóig. De nem ment ki a peron­ra. Az üvegen át figyelt kifelé, át a másik kocsiba. — Hét nem jön — mondta fé­lig magának, kicsit meg annak a férfinak, aki közvetlenül az ajtó mellett ült. — Nem jön. Három hónapig nem látott, most meg el­megy inni. — A férfi mosolygott és bólogatott. — Ilyen ez a férfi­­nép mind, folyton isznak. A fiam­nál voltam odakint Olaszország­ban. Az is részeg volt, amikor el­jöttem. Ez meg így vár itthon. Isznak. Mind isznak. — És az as­­­szony még egyszer kinézett a pe­ronra, aztán visszament, és leült a helyére. Az öreg visszajött. Az asszony nem szólt hozzá. Az öreg röhög­éseivé átkarolta. — Magamban voltam mostanáig, te boszorkány. — Hagyj már békét nekem! — mondta az asszony, és letolta vál­láról az öreg kezét. A férfi őszülő, borostás szakállú álla megrándult, és a szeme fur­csán összehúzódott. Megint esetle­nül a zsee felé tapogatott. — Szépen vártál — mondta az asszony, és vissza se fordult az ablaktól. Az öreg csak tapogatta a zsebeit, és összehúzódó szemei­vel egyre gyorsabban pillogott. Az asszony, hogy nem érkezett válasz arra, amit mondott, az öreg felé fordult. Egy pillanatig az ar­cába nézett, aztán megfogta a ka­bátzseb körül kotorászó kezet. Széles, nagyon rövid körmű uj­­jai voltak az öregnek, és ahogy az asszony puffadt, párnás kezé­vel átkulcsolta őket, egy pillanatig mozdulatlanul megnyugodtak. — Ne ríj már! — mondta az asszony, és zavartan mosolygott. — Ekkora ember, aztán rí, mint egy gyerek. Mint a fiad. Amikor ott Olaszországban az állomáson felléptem a vonatra, az is rítt. Mert részeg volt, mint te. Mind ilyenek vagytok. Rítok és isztok. Az öreg kihúzta a kezét az as­­­szonyéból, és tovább kotorászott a zsebe körül. — Hiányoztál. Há­rom hónapig még nem voltunk egymás nélkül. — Itt a cigarettád — mondta az asszony, és fölvette a dobozt az ülésről. Még a bagóját se találja. Szépen vártál, mondhatom. — Kész van már a padló is — mondta az öreg, és rágyújtott. Rö­vid körmű, széles ujjaival takarva a lángot, mintha szélfútta utcán állnának. — A nyárra kész az egész. Jöhet a fiunk is a család­dal. Ott lesz helyük. — Nem ígérte biztosan — mondta az asszony. — Pedig jöhet, meg aztán ma­radhat is, ha akar — mondta az öreg. — Az biztos, hogy ő már nem marad, ha egyáltalán el is jön haza. Aztán meg talán nem is hiányzunk neki. — Akkor meg minek sírt, mi­kor eljöttél? — Talán, mert.. . isten tudja. Valami ékszerpróbáról beszélt. Hogy hogyan próbálgatják az­­ arany ékszereket az üzletükben. Már elfelejtettem, miről beszélt, csak azt tudom, hogy mondta, ilyen ékszerpróba vagy ... nem is ékszer, arany, na, eszembe jutott. Szóval, ilyen aranypróba volt neki, hogy én kimentem hozzá. — Aranypróba? — Hát azt mondta. Meg hogy nekünk is az volt. Mert ugye, há­rom hónapig el voltunk egymástól, aztán meg ... — Ilyen hosszan még nem vol­tunk egymás nélkül — vágta rá gyorsan és kicsit zsémbesen az öreg. — De én itt vagyok, ő pedig ... — Az Imre ? — Ó hát. Nem jön az haza, nem fogjuk mi látni már. — Jön az majd. — Az öreg megpaskolta az asszony kezét. — Aztán olyan öregek még mi sem vagyunk. z asszony nem vála­szolt, kifelé nézett az ablakon, tapogatózva babrált az álla alatt. A bogra kötött kendőt igazgatta, aztán párnás, kicsit puf­fadt kezével a szeme alatt kotorá­szott. Úgy látszott könnyét dörgöl szét. Az öreg megint átkarolta, és egész közel hajolt az arcához. Ki­felé néztek mindketten az ablakon, időnként egymáshoz ütődtek, ahogy rándult a vonat. — Aranypróba, aranypróba — hümmögött az öreg. — Az meg mi a csuda? K­iss Jenő: Olyankor derűs Olyankor derűs kedvében van a nyelv, kis fintorokat vág felém, kacsint s nevetni hív, a szó bohóckodón csak átfordul fején, a „szemlesütve” „szemle sütve" lesz, s kacaghatok pár szemléken nagyot, a „tisztító” meg „tisztí­tó”, nahát balra fürödni helyet nem kap­ott! A „cselló" „csel­ló” lesz, a trójai, a „villám" pedig evőeszközöm, „bűzlik a bűz­lik" — állapítja meg, s „elvet elvet” - kap fricskát a közöny. Új tetű-fajtát fedez fel: „egyén", teljes nevén „egyöntetű”, a mikor már nagyon csíp-szűr ez a faj, reászól morcán: nyughass már, „te tű"! így játszik, mókázik a nyelv velem, ilyenkor mos, tisztít meg engem ő, ilyen kormos - szól - költő nem lehet, s jön a zuhany s a törlőlepedő­­­s lelkem, min jóslatával Herder­ül, tisztul, feled, megnyugszik, felderül. Pataki József rajza

Next