Szolnok Megyei Néplap, 1983. augusztus (34. évfolyam, 181-205. szám)

1983-08-10 / 188. szám

1983. AUGUSZTUS 10. Művész és mecénás a Galéria új sorozata Szeptembertől — Művész és mecénás címmel — új ki­állítássorozatot indít a Ma­gyar Nemzeti Galéria. A so­rozatban a XX. századi kép­zőművészetnek elsősorban magángyűjteményekben ta­lálható alkotásait tárják a közönség elé. A sorozatot Czóbel Béla Kossuth-díjas kiváló művész, festő és grafikus tárlatával nyitják meg. Czóbel Béla az idén lenne 100 esztendős. Festői és grafikai tanulmá­nyait a nagybányai szabadis­kolában, Münchenben és Pá­rizsban végezte. Tagja volt a századelőn nagy feltűnést keltő Nyolcak művészcso­portnak. Később Hollandiá­ban élt, többször szerepelt amszterdami tárlatokon, s itt készült első jellegzetesen egyéni képe, a Fiú labdával. A hollandiai állomást Berlin, Párizs, Budapest, Hatvan, majd újra Párizs és Szent­endre követte, ezekben a vá­rosokban rövidebb-hosszabb ideig élt és alkotott. Első mecénása Fruchter Lajos volt. Fruchter Lajos a század el­ső feléig élt, kortárs művé­szek alkotásait gyűjtötte, többek között Egry József, Czóbel Béla és Derkovits Gyula festményeit vásárolta meg. A művészet iránti jó érzékéről tanúskodott, hogy Czóbel műveit már akkor megvásárolta, amikor a festőt még fel sem fedezték. Korabeli Czóbel-gyűjtemé­­nyének csaknem 20 darabját mutatják be a közönségnek a szeptemberben nyíló tárla­ton: ezek az 1920—30-as évekből származnak. E mű­tárgyakat a Galériának is­mét össze kell gyűjtenie, hi­szen a család idő közben né­hány műtől már megvált. Így a családtól, más magángyűj­tőktől és a szentendrei Czó­bel Múzeumból válogatják össze a művész e korai kor­szakát reprezentáló anyagot. A képeket Czóbel és Fruchter egymásnak írt úti levele, va­lamint a műgyűjtő visszaem­lékezéseinek néhány részle­te egészíti ki. Ez utóbbiak olyan művészettörténeti ada­tokat is tartalmaznak, ame­lyek eddig ismeretlenek vol­tak a szakemberek előtt. A művész alkotásait és a mecénásával való kapcsola­tát feltáró emlékeket szep­tember közepétől tekinthetik meg az érdeklődők. A sorozat jövőre folytató­dik, ugyancsak magángyűjte­ményből. A tervek szerint a második rész a század gaz­dag rajz- és grafikusművé­szetét reprezentálja majd. Keszthelyen megnyílt a Georgikon nyári egyetem A Keszthelyi Agrártudo­mányi Egyetem dísztermében tegnap — nagyszámú hazai és külföldi érdeklődő jelenlé­tében — megnyílt a Georgi­­kon nyári egyetem. A mező­­gazdasági tudományok iránt­­ érdeklődő szakemberek és kutatók a tíznapos kurzuson a magyarországi sertéshús­­termelés, a nemesítés és in­tenzív sertéshizlalás módsze­reivel, eredményeivel és szakmai problémáival ismer­kednek. A hallgatóság a tá­jékoztatók, előadások és kon­zultációk mellett az egyetemi kísérleti telepeken, valamint a szomszédos sármelléki ter­melőszövetkezetben a gya­korlatban is tanulmányoz­hatja a sertéstenyésztés, -tar­tás és -hizlalás módszereit. A nyári egyetem szervezői gazdag kulturális program­ról is gondoskodnak. Nyolcszáz éves zselici falu Nyolcszáz éves a zselici dombok között megbúvó Al­mamellék. III. Béla király uralkodása alatt — 1183-ban — kelt oklevél említi először a nevét, attól az évtől szá­mítják tehát a falucska fenn­állását. Az almamellékiek felku­tatták, feldolgozták a falu­juk történetét. Tudják, hogy e­redetileg Almatő volt a ne­ve, ami azt jelentette, hogy az Alím­ás folyócska tövén, azaz mellékén fekszik a település. Az évszázadok folyamán há­rom nép fiai­­— magyarok, horvátok és németek — lak­tak a szép fekvésű zselici völgyben, ma is többnyelvű a község. A hozzá tartozó öt puszta népességével együtt kilencszáz lelket számlál Al­mamellék. A másfélszáz­ házas község megszépült a jubileumra. Rendbe hozták az utcákat, tatarozták a lakóházakat, megújult a régi templom. Egy hajdani dézsmapincében — nagy értékű társadalmi mun­kával — klubot hoztak lét­re. Most épül a törpevízmű, ősszel már egészséges ivóvíz folyik a csapokból. Az évfor­dulót oly módon is emléke­zetessé teszik, hogy tudomá­nyos emlékülést rendeznek, amelyet Almamellék nyolc­száz éves történetének szen­telnek. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP Nemzetiségi olvasótábor A Duna menti Bár község­ben tegnap bezárta kapuit a nemzetiségi nyelvművelő tá­bor, ahol a nyár folyamán százhúsz szerb-horvát, illetve németajkú gyerek töltött tíz­tíz napot. A nemzetiségi te­lepüléseken élő kisdiákok irodalmi anyanyelvükkel és népi hagyományaikkal is­merkedtek, s ösztönzést kap­tak arra is, hogy ápolják táj­nyelvüket és őrizzék sajátos helyi szokásaikat. A tábor kis lakói találkoztak a nem­zetiségi szövetségek vezetői­vel és a hazánkban élő nem­zetiségi írókkal­, költőkkel. Érdeklődésüknek megfelelően irodalmi, színjátszó, riporte­ri, honismereti és hagyo­­mánykut­ató szakcsoportban dolgoztak szakemberek irá­nyításával. Nemzetiségi köz­­művelődési intézményeket kerestek fel és nemzetiségi nyelvterületekre kirándul­tak. 1976 óta szerveznek dél­szláv, illetve német olvasó­tábort a Duna mellékén; az országban ez a legrégibb találkozósorozata a nemzeti­ségi gyerekeknek. A nyelv­művelő táborokban eddig körülbelül ezer lány és fiú ismerkedett meg irodalmi anyanyelvűvel. Ismeretlen Garay-vers Ismeretlen Garay-versre bukkant Czeglédi Imre, a békéscsabai múzeum történé­sze a Békés című gyulai lap egyik 1882-i számában; az Alföldön című költemény hiányzik Garay János vala­mennyi eddig megjelent kö­tetéből, összes műveinek 1886-os ötkötetes kiadásából is. Az 1853-ban elhunyt köl­tő 1882-ben lett volna 70 éves, így a verset valószínűleg az évforduló alkalmából jelen­tették meg a lapban, mely­nek közlése szerint az Alföl­dön című költemény Gyulán született, s rossz hangulata, szóhasználata arra utal, hogy a bukott szabadságharc után. Kísértetiesen hasonlít Petőfi Sándor 1844-ben íródott Az Alföld című versének első sorára (Mit nekem te zordon Kárpátoknak ...). A Garay­­vers 3. versszaka így hang­zik: „Mit nekem te zordon vadon játék? / Hisz visszhan­god csak hízelegni tud; / A csalódott benned míg vakon hisz / Részvétet vár s gúnyo­lásra jut. / Harsogd vissza tört panaszt feledve / Pártos felhők dörgő harezdalát; / Ne tudd, mi az emberek keser­ve, / Kebleden nem könnyül úgyse terhe ... / Üdvözöllek, nyájas rónaság!” 5 Titoklesen A vakáció idejére a Me­gyei Művelődési és Ifjúsági Központ igyekezett olyan programot összeállítani, amelyben az általános isko­lások és a tizenévesek is örömmel vesznek részt. Hét­főnként az intézményben Titoklesen címmel a diákok részére bábos, népi játékok­kal tűzdelt foglalkozásokat tartanak. Az érdeklődőek ilyenkor kipróbálhatják kéz­ügyességüket, megvalósíthat­ják elképzeléseiket. A játé­kokat tánccal, énekkel színe­sítik. Fotó: Nagy Zsolt. T 18. — A tank? — ismételte Li­li. — Nem látta azt még sen­ki, csak kitalálták. Rémhír, hazugság. — Egy tank nem tévedhet el csak úgy — hitetlenkedett Neviczky is. — Hát akkor minek beszé­lünk­ róla? — rántott egyet a vállán Lili. — De azért elég érdekes dolog lenne — játszadozott a gondolattal Kerczák. Ilyes­mi még úgysem történt a vi­lágon. Hogy eltévedjen egy tank! — Nem téved az el — pró­bálta józanul a dolgokat megítélni Neviczky. — De lehet, hogy nem is tank az, egészen más, mond­juk például... — Lilinek nem jutott eszébe semmi. — Például? — ismételték a fiúk, mert Lili elgondolkod­va nézte az eget, s ebből ar­ra következtettek, hogy vala­mi fontos közölnivalója len­ne, de hirtelenjében elfelej­tette. Illedelmesen várták, hogy eszébe jusson az az egészen más dolog, ami nem tank, egyáltalán nem az, de akkor micsoda? Mivel lehet összetéveszteni egy tankot? Mire hasonlít? — Apám ezredes volt a háborúban, a háború már befejeződött... — És? — a két fiú nem ér­tette, hova akar kilyukadni. — Ő hisz benne — folytat­ta Lili, úgy, mintha ez lenne az utolsó érve a tank mel­lett. — Ha ezredes volt az apád, akkor ő csak tudja — hagyta rá Kerczák. De Lili már nem törődött Kerczák megjegyzésével, és azzal, hogy Neviczky arcán ott ült a meggyőződés, elhi­szi az eltévedt tankot. — Mennem kell! Bereg­szász felől jön a felhő, ilyen­kor biztos, hogy eső lesz. Megfigyeltem már, ha Bereg­szász felől ilyen feketeség közeledik a Tisza felé, akkor esővel­­ jön az éjszaka ... A fiúk is belenyugodtak, hogy elmaradt a gyakorlás a folyótorkolatnál, a vízzel kö­rülvett kis szigeten. Előttük ugyan még a megszokottnál is élesebb fények világítják meg a kökénybokrokat, a kőriseket, s messzebb pedig a magányos fűzfákat, de a vizek fölött, éppen ahova igyekeztek volna, tompán dörgött az ég — mintha üres vashordókat görgetnének va­lamelyik távoli vasúti rám­pán. Az ég alján tűzből font kötelek kígyóztak át, s az egyre közeledő, fel-fellobba­­nó villámok sürgették őket: sietniük kell, ha az eső elől haza akarnak érni. A kiszáradt patakmeder felől, ahol Lili a káposztát kapálta, egy kerékpáros alak közeledett. A rosszul kita­posott úton nehezen tartotta a kormányt, többször is meg kellett állnia, nehogy felbo­ruljon. A kalapját ilyenkor még jobban a fejébe nyomta, a kabátujja könyökig felcsú­szott, úgy festett, mint a kö­zépkori templomkertben vá­rakozó parasztemberek, mi­előtt bevonulnak a nagymi­sére. Keményszárú fekete csizmában és szürkés-fekete csizmanadrágban nyomta-te­­kerte a pedált, izgett-mozgott az ülésen, erőlködve ráhajolt a kormnyra. A két fiú mes­­­sziről is jól kivehette, hogy mozdulatai dühösek és türel­metlenek, s az egyik kezében a kormánnyal együtt a bi­­ciklipumpát is ott szorongat­ja. Lili megfordult, megismer­hette a férfit, mert megle­petten mondta: — Ez utánam jön... — majd látva a két fiú csodál­kozó arcát, még hozzátette: — Maradjatok mellettem. A Krasznán túlról, Nevicz­­kyék falujából csak a ma­gasra nőtt akácok meg a re­formátus templom tornya látszott. A kerékpáros éppen a templom vonalába került, mozgó alakja sokáig eltakar­ta a fénylő templomgombot. A falu fölött porfelhő kavar­gott, mintha egy nagy föld­indulás nyelné el a falut, s a leomló házakból csak a ka­vargó por maradt volna meg. — Vihar lesz — intett a falu irányába Lili. A két fiú nem törődött már ezzel, tudták ők jól, hogy vihar lesz, majd legfel­jebb hazáig futnak. Most mintha mi sem történt vol­na, leültek a földre, Lili elé. Várták, hogy mit akar a bi­ciklis, aki megkerülte őket, majd pontosan Lili előtt megállt. — Te itt vagy? . . . Várhat­nak az emberek — mondta a férfi. — A fél falu terád vár. Lili nem szólt rá semmit, sértetten indult tovább, dur­cásan vonogatta a vállát, je­lezve, majd akkor megy ha­za, amikor kedve tartja. A biciklis káromkodott, karjánál fogva visszarántot­ta, kényszerítette, hogy ül­jön fel a bicikli vázára, úgy gyorsabban hazaérnek. Nagy nehezen elindultak, erre a fiúk is feltápászkod­­tak a földről és a biciklis után iramodtak. A férfi ész­revette őket. — Nem takarodtok innen! — kiáltotta hátra a szemére húzott kalap alól. A két fiú mégsem tágított, sokáig futottak így a bicikli után. Kerczák végül egészen közelről a férfi fejéhez vágta a labdát, aki annyira megle­pődött ezen, hogy letért az útról. Se fékezni, se kormá­nyozni nem tudott, nyílegye­nesen a meredek Szamos­­part felé tartott, ám az utol­só pillanatban úgy­ döntött, hogy a vízbe repülés helyett mégis inkább a borulást vá­lasztja. Lerakta a lábát, zöt­­­tyent egyet a bicikli, és ve­­vezetője úgy terült el a föl­dön, ahogy azt a két fiú is elképzelte; tehetetlenül a hátára zuhant. Szerencsére Lili továbbgurult a kormá­­nyozhatatlanná vált kerék­páron, s úgy zöttyent le a h­ázról, hogy semmi baja nem lett. A fiúk­ gyorsan elindultak, a csizmás férfi feltápászkod­­va lépett párat utánuk, de aztán csak­­ fenyegetőzött, káromkodott. A fiúk már nem hallottak semmit, mert a sarkukban volt az eső. A fülledt réten elcsendesedtek a pacsirták is. Ők vissza sem nézve rohantak hazafelé és lihegve, boldogan, hogy fel­bosszanthatták a Lilire tá­madó idegent, álltak meg az elnéptelenedett falusi utcán, még mielőtt utolérte volna őket a Beregszáz felől köze­ledő fekete felleg. (Folytatjuk) Balázs József: ÁNCISKOLA

Next