Szolnok Megyei Néplap, 1985. október (36. évfolyam, 231-256. szám)
1985-10-17 / 244. szám
1985. OKTÓBER 17. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP A törökszentmiklósi 4. sz. Óvodai Intézmény imremajori óvodájában negyvenöt kisgyerek részére tudnak megfelelő elhelyezést, felügyeletet biztosítani. A környező településekről, Surjánból, Bartáról és Szenttamásról járnak be a gyerekek. Héttől 17 óráig három óvónő és két dajka látja el a kicsinyeket. Képünkön: jólesik egy kis játék az udvaron Fotó: T. Z. J elentkezés: november 15-ig Falusi színjátszók fesztiválja ’86 Lassan száz éve lesz, hogy egy európai műveltségű Békés megyei író és földbirtokos téli és nyári színházat épített kastélyának parkjában, s dohánytermesztő kétkezi munkásokból szervezett színtársulatával Shakespeare-t, Moliére-t, görög klasszikusokat mutatott be pesti és külföldi un -vendégekből meg környékbeli parasztokból verbuválódó hálás közönségnek. Justh Zsigmond parasztszínháza messzire ható jelképpé vált — s szerencsére nem is maradt követők nélkül ;a magyar művelődés történetében. És ha a pusztaszenttornyai Körszínházhoz mérhető emberfeletti vállalkozásról nem is halottunk a Justhot követő száz esztendőben, itt-ott mindig fölbukkant egy-egy ihletett és sugárzó akaratú személyiség, aki több-kevesebb ideig művészi magaslatokat tudott ostromolni a köznapiság fölé emelkedés örömét megízlelő ifjak, gyerekek vagy éppen meglett emberek körében. Jóllehet a mai mecénások fontolgatóbbak — s talán szegényebbek is a boldog emlékű Justh Zsigmondnál, — ha rendezői szándék és szereplői vágy egymásra talál, a legtöbb faluban fedél is kerül az elszántabb csoportok feje fölé. Szerencsés esetekben még az igényes művészi munka egyéb feltételeire is áldoz valaki (s talán tudja is a zsebbe nyúló üzem, szövetkezet, tanács vagy gyáregység, hogy nem annyira áldozat, mint inkább beruházás minden fillér, amelyet a lakóhelyi közösségi művelődési lehetőségek gazdagítására fordítanak.) 1983 májusában a TOT, a SZÖVOSZ, a Népművelési Intézet és a Győr-Sopron Megyei Művelődési Központ megrendezte a falusi színjátszók országos találkozóját. Jelentős esemény volt ez azért is, mert — eltérően a többi társadalmi réteget képviselő művészeti csoportoktól — tíz éve nem találkoztak országos fórumon a falusi színjátszók. A kimlei rendezvény mindenki számára nyilvánvalóvá tette, hogy eltérő színvonalon és sokféle változatban bár, de éles közönségre talál falvainkban az amatőr művészetnek ez az ága. A rendező szervek 1986 májusára ismét meghirdetik az országos találkozót. Ennek szervezési elve — hasonlóan a korábbiéhoz — nem felfutásos rendszerű, azaz nem kényszeríti egymással való versengésre a csoportokat. A részvételre pályázó produkciókat megyei és országos tájékozottságú szakemberekből álló zsűri tekinti meg, s a legérdekesebb, legjellegzetesebb vagy éppen a legvitathatóbb előadásokat hívja meg Kimiére. Pályázhat a részvételre minden rendszeresen működő falusi együttes az amatőr színjátszás bármely műfajával (drámai játék, komédia, tragédia, vígjáték, vásári és népi komédia, szerkesztett műsor vagy hagyományőrző népi játék). Az előadások időtartama nem haladhatja meg a 60 percet, a szereplők száma pedig a 20 főt. A pályázatokat a megyei művelődési központokba kell benyújtani 1985. november 15- ig. A megyei találkozóknak (vagy helyi bemutatóknak) március 1-ig kell lezajlaniuk. Kiugró teljesítménnyel a kimlei találkozón kívül a kazincbarcikai országos fesztiválra is el lehet jutni. A szervezők maguk is tudják: fájdalmas pontja a részvételi feltételeknek a korlátozott létszám — és főleg az időtartam. Ezt a szigort az 1983-as tapasztalatok diktálják. A találkozó időtartamába ugyanis nem férnek bele a hosszabb előadások, a novákpusztai kastély befogadó- és kiszolgálóképessége is véges. A nyolcvanhármas szakmai tanácskozáson így fogalmazódott meg a kérdés: vagy meg kell növelni a találkozó időtartamát (és a vendégfogadási lehetőségeket), vagy csökkenteni a meghívandó csoportok számát. Az egyik megoldás nehéz, a másik fájdalmas. A viszonylag legjárhatóbb utat a fentiekben jelzett korlátozások jelentik. Ezek azonban azt a veszélyt hordozzák magukban, hogy a rendezők — a zsűri sugallatára vagy azt megelőzve — egész estét betöltő produkcióikat próbálják egy órányira csonkítani — s bizonyos esetekben talán még szereplők is kimaradnak (egyszer és mindenkorra!) az együttesből. Remek alkalom — mondhatni országos ügy — a jövő májusi találkozó, ám sok mindent meg kell fontolniuk addig a szervezőknek és a pályázóiknak egyaránt. Talán az kiderül még, hogy nem e kényszerű csonkítás az egyetlen megoldás. T. I. Hárman Szolnok megyéből Szomszédoló kórusok Második ízben s ezúttal Debrecenben rendezik meg az észak-alföldi kórustalálkozót október 26-án. Tavaly Nyíregyháza adott otthont a programnak, mint ahogy a néptánccsoportok találkozójának is. A találkozók előzménye: Szolnok, Szabolcs-Szatmár és Hajdú-Bihar megye tanácsának művelődési osztályai 1984-ben egyezményben vállalták, hogy a területükön folyó amatőr művészeti mozgalmat fellendítik, s ennek érdekében évente találkozókat szerveznek a néptánccsoportok, népzenei együttesek és a kórusok számára. Ezeken a rendezvényeken a művészeti csoportok megismerik egymás repertoárját, egymástól kész koreográfiákat, feldolgozásokat vehetnek át. Az együttműködés arra is alkalmat ad, hogy a mozgalmat érintő kérdésekről együtt gondolkodjanak, együtt keressenek megoldást a fölmerülő problémákra. A társszervező Debreceni Kölcsey Művelődési Központ színháztermében október 26-án 15 órakor nyitják meg a találkozót, amelyen kilenc kórus (megyénként három) — közöttük a szolnoki Kodály Kórus, a Bartók Béla Kamarakórus valamint a Jászberényi palotásy János Szövetkezeti Vegyeskar adja elő műsorát. A következő évben Szolnokon adnak találkozót egymásnak a három megye küldött énekkarai. Észt karvezetők hangversenye Ma este 18 órakor lép a szolnoki közönség elé az Észt karvezetők vegyeskara, a városi tanács dísztermében rendezett hangversenyen. A rangos, nemzetközi hírű együttes a Kodály nevét viselő kórusok második országos találkozójára érkezett a megyeszékhelyre. Ma este Podelski, Bach, Csajkovszkij, Kodály és Männik műveiből adnak elő, Ants Üleoja és Kuno Areng vezényletével. A kórus holnap hangversenyt ad Budapesten, a Szovjet Kultúra és Tudomány Házában is. 5 Anyaság Az anyaság küzdelem, fáradtság, áldozat. Az anyákra tisztelettel néz fel a világ. De próbáljuk egyszer a fonákjáról megvizsgálni az anyaságot. Mert sajnos, mind több az intő példa... Kezdhetnénk akár a gyessel. Illetve az anyák azon — remélhetőleg nem túl nagy — hányadával, akik unatkoznak az „otthonülés” ideje alatt: pletykával, parkbeli csevegéssel ütik agyon az időt, miközben a gyerek mellettük totyog a tűző napon. Játszana valakivel, de arra „éppen nem ér rá” az anyuka, aki a divatújdonságokról vagy a szomszédasszony válásáról cseveg... Ha beteg a gyerek, gond a családban, a munkahelyen. Mert ha tényleg beteg, az baj, s akkor minden segítség jogos. De ha egészséges, csak éppen anyukának szabadságra van szüksége, sürgős teendőinek intézése végett? Vállalati szb-titkártól hallottam, hogy a gyermekes asszonyok jobban ismerik a jogszabályokat, mint a szakszervezeti tisztségviselők, legalábbis hiszik. Előfordult: egyszerre tizennyolc kisgyermekes anya kérte közbenjárását azért, hogy a beteg gyerek miatt szabadságra mehessen három napra, egy hétre. Odahaza, a háztájiban éppen akkor érkezett el a málnaszedés ideje. Na igen, szégyen arra, aki rosszra gondol...? Más kérdés, hogy néha a beteglátogató még ilyen okot sem talál. Megesett nemegyszer, hogy például a fodrászbúra alatt lelték az anyukát, miközben egészséges kislánya otthon, az üres lakásban játszott. Jócskán akad példa a felelősség áthárítására, a nemtörődömségre is. Rossz a gyerek, vandálkodik, neveletlen, rendőr hozza haza valamiért? Kész a válasz: az iskolában miért nem nevelik meg? Csakhogy visszakérdezhetünk: nem elég feladat az, hogy egyre több tudományt kell a „fejekbe tölteni” az egyre kevesebb pedagógusnak? Miért tőlük kérjük számon azt is, amit otthon elmulasztottunk? Nyilván így kényelmesebb. Más: csavarog, parkot rongál, falat firkál, üveget tör be a drága gyermek. És kivételesen akad gondnok, lakótárs, járókelő, aki szólni mer. Van, amikor csak a gyerek felesel vissza, de sok esetben rögtön a kedves szülő van a plafonon, és üvöltve kéri ki magának: ne szóljanak bele, hogy az ő gyereke mit csinál. Aztán ha tíz év múlva a szépreményű csemete válik szülővé? Legfeljebb ugyanezt teszi, hisz otthon is ezt látta. Megoldás? Lenne. Többet törődni a gyerekkel a szabadidőben ! Jobban, tartalmasabban kellene töltenie az üres órákat, s hogy így legyen, az a szülő dolga. Nem pedig gyermekbetegség miatti táppénzen egyedül napozni vagy szőlőt kapálni. Együtt játszani vele, kirándulni, kulturálódni. Csak arra persze időt is kell szánni. Ami nem is biztos, hogy a második vagy netán a harmadik műszak miatt nincs. Nem ritka, hogy inkább a tévét, a vendégeskedést választja a szülő ahelyett, hogy a gyerekkel foglalkozna. Száz szónak is egy a vége: egy városi felmérés szerint minden hetedik alkalommal magányosan találják a kisgyereket, akinek betegsége ürügyén táppénzen van az anyja. Méghozzá négy, hat órán át egyedül hagyja a gyereket. Ne nézzük most az anyagi kárt, a csalással nyert táppénz országosan millió forintokra rúgó összegét. Bár ez sem mindegy, mert a közösség megdolgozott azért a pénzért, ami így kerül a csaló kezébe. De az erkölcsi kár! A gondozás, nevelés nélkül hagyott kisgyerekek, akiknek jobb helye volna a bölcsődében, óvodában, csakhát a „szegény anyuka” érdekei úgy kívánták: „beteg” legyen, s közben a mama intézhesse magánügyeit. Uram bocsá’, ellógjon a legkellemetlenebb, nehezebb munka elől. Mindez néha az orvosok túlságos jószívűsége, a táppénzszabályok határozatlan, kellő részletezés nélküli megfogalmazása miatt. Tisztelet a tisztességes többségnek! Az igazi anyukáknak! De a gyerekekből sápot húzó tisztességtelenség és lógás ellen ideje volna alkalmasabb, hatékonyabb társadalombiztosítási jogszabályokat és ellenőrzési rendszert alkotni. Szatmári Judit Tudunk-e a Beszélgetés Szemenkár Mátyással Ünnepeink fényét olykor bizony nem emelik ünnepségeink. Iskoláskorom kellemetlen élményei közé tartoznak az évfordulókról évfordulókra visszatérő száraz, hivatalos, színtelen megemlékezések, amelyek nemhogy a szívhez, az értelemhez is alig-alig értek fel; több-kevesebb fegyelemmel végigült kötelező penzumokká váltak. Hasonló ünnepségekben már azóta is részeltetett az élet s felnövekedvén különböző családi eseményekre is voltam hivatalos. Meglehetős szorongással tölt el például máig az az „eskü”, amelyet keresztfiam „csoportos” névadóján tettem, illetve írtam alá: hogy is tudok én annak a sokféle követelménynek eleget tenni? A gyermeket a kisdobosok kék nyakkendőjével fogadták az állampolgárok sorába, és nem mintha kifogásom lenne ez ellen, de úgy vélem, hogy egynéhány hónapos kisbaba aligha képes még a „6 pont” szellemében élni... A családi ünnep intimitásáról pedig csak annyit: egyszerre öt család, öt gyermekét tartotta tíz névadó szülő — persze csak jelképesen — a „keresztvíz” alá. A példákat — bizonyára a jókat is — hosszan lehetne még sorolni, hisz szerencsére mindenki életében akadnak jeles napok, amelyek méltók az ünneplésre. Ünnepeinknek immáron 15 esztendeje hivatásos „celebránsai” a családi és társadalmi eseményeket rendező irodák, azaz — október elejétől — intézetek, intézmények. A korábbi meglehetősen rossz csengésű név megváltoztatása a közelmúltban megalakult országos koordinációs bizottság legelső intézkedései közé tartozik. A bizottság titkára, Szemenkár Mátyás, részt vett a családi és társadalmi eseményeken közreműködő kamarakórusok országos találkozóján, Szolnokon. Példáimat előtte is felsorakoztatván először is azt kérdeztem tőle: tudunk-e ünnepelni? — Nem mindig. Valóban előfordulnak még unalmas, száraz, formális, túlságosan is „hivalkodó” társadalmi ünnepségek. Vagy, maradva a névadóknál, sokkal rosszabb példákat is említhetnék, mint ön. Hallottam már olyan vállalati csoportos névadóról, amely inkább emlékeztetett termelési tanácskozásra, mint meghitt családi ünnepségre. És persze nemcsak örömünnepek léteznek, életünkben jelenlevő a gyász is. Vannak temetések, amelyek nemegyszer a kegyeletsértés határát súrolják. Túl sok intézmény, szervezet vesz részt lebonyolításukban anélkül, hogy tevékenységüket a legcsekélyebb mértékben is összehangolnák. Egyebek mellett azért is alakult bizottságunk, hogy megteremtse családi és társadalmi ünnepek rendezésének, szervezésének országos koordinációját. A bizottság a Művelődési Minisztérium mellett működik, tagjai a művészeti, illetve igazgatási és jogi albizottságokban végzik munkájukat. Természetesen szeretnénk, ha az emberek valóban megtanulnának ünnepelni s ez elsősorban a családi és társadalmi eseményeket rendező intézetek tevékenységén múlik. — Az, hogy jobbára értik a dolgukat Szolnokon is kiderült. Az országos rendezvény megnyitó ünnepsége például szokatlanul „puritán” volt. Nélkülözött minden külsőséget s talán, éppen ettől vált bensőségessé. Így is lehet? — Mi arra törekszünk, hogy az ünnepségek mindig emberközpontúak, „emberléptékűek” legyenek. S hamár a kórustalálkozót említette, hadd jegyezzem meg, hogy szeretnénk, ha a jövőben gyakrabban követnék egymást ezek a rendezvények, éppen azért, hogy az énekkarok gyakrabban jussanak hasznosítható tapasztalatokhoz, útmutatáshoz. A legtöbb gond egyébként a gyászkórusoknál mutatkozik. Részben a választható művek csekély száma, részben a kórustagok zenei felkészültsége szab gátat az alkalomnak megfelelő, igényes repertoár kialakításának. — A zene, a kórusmuzsika éppúgy emelheti ünnepségeink, szertartásaink színvonalát, mint egy igényes tolmácsolásban elhangzó irodalmi alkotás. Az emberek igénylik ezeket? — Többnyire igen, az más kérdés, hogy olykor a legképtelenebb kívánságokkal állnak elő. Az intézetek munkatársainak kicsit pszichológusoknak, kicsit szociológusoknak, pedagógusoknak kell lenniük ahhoz, hogy az egyéni igényeknek eleget téve is tanítsanak, ünnepelni. — A családi és társadalmi eseményeket rendező Intézetek munkatársai többnyire népművelők, pedagógusok. Kapnak-e speciális képzést? — Az országos koordinációs bizottság egyebek mellett a képzést, továbbképzést is szorgalmazza s máris jelentős eredményt ért el. A jövőben a pécsi egyetemen kapnak speciális alapképzést leendő munkatársaink. Az országban 150 intézetünk működik s ahhoz, hogy az emberek megelégedéséve* tartalmasan, színvonalasan végezzék munkájukat minden bizonnyal ez is hozzájárul majd. — te —