Új Néplap, 1991. december (2. évfolyam, 283-305. szám)

1991-12-24 / 301. (302.) szám

iO Irodalom—művészet tömörkény István: Öreg ember napáldozatja F­aragó Menyhért megunta magát. Úgy vét, hogy ült eddig a tanya­ház előtt a kispadon, aztán pipá­zott. Rossz dohányt pipázott a garasos pi­pából. Tajtékpipából csak ünnepnap szo­kás ez. Továbbá faragott a bicskával. Volt ott egy darab fa, eperfa, a pad fölött. Hul­lajtotta az epörfa az ágát. Öreg mán ügon, ez ettűl van. Egy ága levált. Odaesett Menyhért elébe. Békésen. Nem ütötte meg Menyhértet. Menyhért ültette ezt a fát öt­ven esztendő előtt. Nem is ötven esztendő előtt, hanem ötvenkét esztendő előtt. Gyü­­kerire zabot szórt, hogy a fa megfogamz­­zon. No, adott is ötven esztendő óta elég epret a malacoknak. Ilyen a fa. A fa csak úgy él, mint az ember, csak éppen hogy lába nincs. Lát mindent, tud mindent. Tisztán csak azért nyúl magasra, hogy széttekin­­tsen a vidéken. Jó nép a fa, embörök. Leesett a faág. Menyhért nézte. - Legyüttél? - kérdezte tülle. A faág leszáratt leveleivel zizögött neki. Beszélt. - No - mondta Menyhért - ha mán legyüttél, faragok belülted a kis unokámnak kiskést meg fakanalat. Már úgy is eluntam itt magamat végképp. A faág zizögött tovább, hogy az de bizisten jó lessz. Menyhért mostan elővette a bicskáját. Megnézte egyik vég­ről, megnézte másik végről. Akkor kinyitotta a tulajdon ágát. Igényes, szép ág ez, még az öreg Sziráki csinálta a város­ban, de tulajdon maga. Haj, még akkor fekete haja vót an­nak is. Mert lakodalmi bicská­nak vette ezt a bicskát Meny­hért. De mindegy az. A vasat be­­lefeszítette az ágba, és ketté ha­sította. Az ág ellent nem szólt, mert tudta, hogy ez a sorsa. Nö­vekvésben egy ideig eleinte fi­nom levelet adott a seremboga­­raknak, azután epret termett, később árnyékot vetett alatta pihenőkre, most pedig kanál lesz belőle, kis kanál az unoká­­nak, úgy hívják, hogy Marci, hanem bor­zasztó játékos fattyú. Faragja nagyapó előbb laposra, azután az adalait barkácsolja, utóbb mélyíti, hogy az a valóságos kanálhoz híven hasonlít­son, és lehessen vele menni csakugyan. Ráér csinálni, mert egymaga van a tanyá­ban, többi odajár kint a földben, Isten ál­dásáért, ó, Mária légy üdvöz. Csak a sánt vagyú­gyan oda féllábon, de hisz könnyű annak féllábon járni, aki­nek csak egy van. Bár azért így is billeg a kutyalélek, és olyformán néz nagyapóra, hogy Menyhért képtelen szót szóljani hoz­zá: - A Marcié lössz - mondja neki. - Hal­­lod-e, Matykó, Marcié. Kanál. Matykó félszemmel adj tekintetit na­gyapóra, oszt­aszongya a szemtelen: - Kár. - Kár beléd az étel, kutya - fakad haragra nagyapó. - No nézd, ugyan hogy nem gyün ide a Hattyú, hogy megtépázna vagy egy­szer. - Kár - kiabál vissza Matykó, hanem van annyi esze a csudálatos isten­ bogará­nak, hogy azonnal odébb is ugrik. Hanem ugrálhat mán, mikor gyün a Hattyú. Megneszelte hevertiben, hogy ne­vét ejtették, s ide következött. Vén kutya mán a Hattyú, egészen fehér, de ez nem az öregségtől van, mert mindig fehér vót, azér is lett a mostani neve a neve neki. Hattyú egy lábával sebesen fejen üti Matykót, hogy mennyen az útból. Matykó kiabált, és kétfelé terpesztve a szárnyait, nagyapóhoz futott, hogy védelmezné. - Én nem védlek - mondta most ngyapó­­, mert fekete a lelked. Még Marcitól saj­nálod a kanalat? Hattyú nem is tudta, hogy Matykó ilyen rossz. Most csudálkozik is rajta. - Au! - így szól. - De ügön - felel neki nagyapó -, igen vót. No, ez már sok. Hattyú leül a két hátul­­só lábára, és söpri a farka a homokot. - De söpörsz - véli nagyapó -, pedig messzi van még a szombat délután. Ezzel a vijolenciának vége is szakad. Menyhért kifaragta a kanalat, és most már az ág másik felekezetiből villát csinál. Ev­vel nagyobb gond jár, mert az ágait külön­­külön kell farigcsálni. Hattyú nézi a mun­kát, a szemtelen Matykó meg egy­szer csak a térgyire ugrik. Nagyapó rá is koppint a fejire a bicskavéggel, de Matykó nem mozdul.­­ No - mongya nagyapó, belegyőződve a dologba­­, csakugyan ojan vagy, akár a kullancs. (Bánnya is Matykó az ijen beszé­dét.) Még kész sincsen tökéletesen Meny­hért a villával, mikor zörögnek az úton. Gyün haza a család. Azért zörögnek, mert babot hoznak valamennyien, most szedték ki a fődiból. Én édes jó istenem, de szépre nevelted az idén. Gyün az ember, az asszony, az Etel fán meg a Marci. Hogy hozza a Marci a babot, hogy alig bírja. - Hozom a paszort, öregapám! - kiáltja. - Ó, jó kis lelkem - mosolyog nagyapó, és tekintettyeivel, könnybe lábbadt sze­­meji nézésivel a gyermekre téved. - Hát hozod? - Ahán - feleli büszkén a Marci, és ezen most már mosolyognak mind valahányan. Zizeg a száraz babbaj, ahogy apa, anya válláról a földre veti. Anya mingyar vacso­ra kászorlítása után igyek­szik. Tüzet rak. Etel az eperfa alá, a malomkáre tányérokat hoz ki. Cifra tá­nyérok ezek, kunos kék virág van bennök, Doros­­mán vették régen. Azután men egy bögrével az istál­lóba, hogy egy fejet tejt hoz nagyapónak. Mert Menyhért nem eszik főtt vacsorát, öreg a mán ahho­­z csak úgy megissza a te­jet, ahogy azt a mi jó Iste­nünk a tehénbe ággyá. Azért is az első fejet az övé. Hozza is az Etel fán ha­­mar­osan, nagyapó pedig olyan szépen iszogatja a porcelán bögréből, hogy gyönyörűség nézni. Ahogy avval készen van, föl is áll, és mén az ereszet alá, hogy lefekszik. Jó hosszú, sejömszőrű, egész takaródzásra való törött­bőrű subán szokott ott aludni nagyapó. Elsőbb azonban a kis kanalat, kis villát odalopja a huncutsá­­gos vén ember a Marci tá­nyérja alá, hogy majd örül rajta a kis kutyafékom. Avval aztán el is men­y az öreg humm­. Szépen elnyújtódzik, és fehér hajai a fehér subaszőrbe elegyednek. A nap mán áldo­­zik, épp most van a félszél­ű lebukóban. De akár hiszik, akár nem, a földperemről még szinte visszaugrik, hogy még egyszer ragyogó fehér haját végigöntse piros suga­raival. Mert úgy lehet, mire reggel mögén előkerül, már nagyapót nem találja. El­szunnyadhat végképp, mert az ijen vén ember rettentő halandó. M­atykó fölment nagyapó subá­ja vállára, oszt behumta a szemit. Most úgy tesz, mint­ha alunna. Pedig igazság szerint neveti magában a kutyalélek, hogy ű meg a na­gyapó hogy csinálták meg titokban a Mar­cinak a kanalat. Az életértékek írója 125 éve született Tömörkény István, az egyik legjobb magyar elbeszélő. Válogatott kötetének mindenki könyvespolcán helye lenne, következésképp az iskolai tananyagban is. A ceglédi születésű író kétévesen került Szegedre, s néhány esztendőtől eltekintve mindvégig ott élt. A siker nem csábította a fővárosba, megmaradt szegedinek, ő ott volt otthon a világ­ban, s benne is az ottani világ fogalmazódott meg. A szegedi emberek, a szegények, a ,,célszerű szegény emberek" hiteles ábrázolójának mondják, s valóban, abban a nagy áttörésben, amely a magyar parasztábrázolásban Mikszáthtal kezdődött, s Móriczban ért el újabb, áttöréserejű változást. Tömörkény Ist­ván az egyik legfontosabb láncszem. Mikszáth Kálmánhoz A jó palócok és a Tót atyafiak világa kötődik. Tömörkényhez a sze­­gedieké, s a különbség elsősorban annyi, amennyi a két tájékban és az ott élő népekben található. Az erdők és a dombok a balladás romantikát is életben tartották, az Alföld porában, a folyami életben az életharcnak nemcsak a gyakorlata, de a szellemi háttere is kietlenebb józanságé. Ám a vereség itt is vereség, s győzelem a győzelem. Az ember nem elpusztulni akar, hanem megmaradni, s ehhez igazából nem is a csatamezőn keresi az utat, hanem a békében. Nagyon sok katonai témájú és világháborús története van az írónak, de itt is az a „célszerűség" mozgatja a szereplők gondolatait és csele­kedeteit, amelyik békében is: megmaradni és embernek maradni. S mindezt úgy tudja Tömörkény megjeleníteni, hogy elkerüli mind a túlfűtött pátoszt, mind az érzelgősséget. Egy a börtönök költői közül: Szathmáry György Szolnokon született 1928. július 10- én. Elemi iskolai tanulmányai végezté­vel a Verseghy Ferenc Gimnázium tanu­lója lett, majd érettségi vizsgája után beiratkozott a Pázmány Péter Tudo­mányegyetem történelem-filozófia sza­kára. A fővárosban kapcsolatba került a haladó szellemű fiatalokkal, akik már akkor - a negyvenes évek végén - szem­be helyezkedtek az egyre jobban elha­talmasodó személyi kultusszal. Mint az egyetemi polgárok egyik szóvivője, sze­met szúrt az Államvédelmi Hatóságnak, s mivel elvei mellett rendületlenül kitar­tott, álhatatosságáért kéthavi internálás­sal „jutalmazták”. Ezek után természetesen nem folytat­hatta többé egyetemi tanulmányait. Egyéb lehetőség nem kínálkozván, szó­rakoztató zenészként helyezkedett el szülővárosában. Politikai múltjáról azonban itt sem szabadulhatott; az ÁVH letartóztatta, s egy koncepciós per egyik vádlottjaként, koholt vádak alapján ti­zenkét év börtönbüntetésre ítélték. Kez­detben Tatabányán raboskodott, majd a váci fegyházba vitték, ahonnan 1956 nyarán feltételesen szabadlábra helyez­ték. Még ezt követően is - a Kádár-re­zsim első évei alatt - gyakorta zaklatták őt soha véka alá nem rejtett eszméi mi­att. Nyugdíjaztatásáig szórakoztató ze­nészként dolgozott. A börtönben eltöl­tött esztendők aláásták egészségét; a ha­lál 1990. július 15-én ragadta el hosszú, súlyos betegség után. Egészen fiatalon - tízéves korában - kezdett el verseket írni; zsengéi József Attila gyermekkori verseire emlékeztet­nek. Gimnazista korában született ver­sei már irodalmi értékűek - bár ezeket az éveket jórészt az általános műveltség megszerzésére és nyelvtanulásra szen­telte. Nem véletlenül írja róla börtönköl­­tőtársa, Tóth Bálint a következőket: „Szathmáry kedves költője, Paul Valéry távolságtartó artisztikum-központú szemléletét tette magáévá; erre predesz­tinálta kényes ízlése, nagy műveltsége és igen alapos mesterségbeli tudása.” (Stádium 1991. I. szám: „A mahara­­dzsakumár - portré Szathmáry György­ről”) Később - ugyanebben a tanul­mányában - így emlékezik: ,,A fordítás­ban Szathmáry járt elöl komoly nyelv­tudásával és briliáns formakészségével. Több mint ötven verset ültetett át ma­gyarra; ezeknek több mint fele egészen kiemelkedő műfordítói bravúr.” Kecskési-Tollas Tibor börtönköltő, aki a Második világháborút követő évti­zedek irodalmi értékeinek megmentésé­ért nemrég vette át a Magyar Köztár­saság Babérkoszorúval Ékesített Zász­­lórendjét, s aki az 1956-ban alapított Nemzetőr című irodalmi lap főszerkesz­tője, így emlékezik egykori rabtársára: „. . . rendkívüli tehetség volt. Verseit megtanultuk annak i­dején, hogy el ne veszhessenek. Ezenkívül én tizenkét kö­tetet rejtettem el a börtön különböző helyein, melyek Gyurka és a többi köl­tőtárs verseit tartalmazták. Börtönből való szabadulásom után három kötetet magammal vittem külföldre; ez képezte a Füveskert című verseskötet alapját. A gyűjteményt - mely 1957-ben jelent meg Bécsben - később hét nyelvre for­dították le, és terjesztették Európában, Észak- és Dél-Amerikában. Két kötetet az elrejtett versekkel Tóth Bálintnak si­került megmentenie; ezeket tavaly mu­tattuk be a Magyar Írószövetségben - nagy sikerrel.” 1991. DECEMBER 24. Pogány József rajza Bella István: Betlehem Kölyökkutyák, kis jószágok, juhok, jöjjetek hozzám, s meleg testetekkel, gyöngy parátokkal melengessetek fel. Bokrok és fák, bojtárok, pásztorok, nagy meleg tüzet rakjatok köröttem, s döntsétek rám, nagy tél van szívemben. S ti, éhes borjak, fogadjatok engem magatok közé, ily számkivetetten nem élhetek én, hiszen nem vagyok se kő, s gép és nem arra születtem, hogy halált faljak acélbetlehemben és így hihessem, egyszer jóllakok. In Profundis El kell mondani végre hát, Hogy mélybe hulltam, mint a csillag. Mert Európa homlokát jobban szerettem én, nomád Mint azok, akik fényre nyíltak! A sötétség nagy erdején, Az éji ösvény lágy homokján Piombo álmát vittem én S lombok közül bőgött felém, S tört rám ezer bőszült oroszlán. És mélybe zártak, mint a fényt, Mely éppen felragyogni készül, Szerelmes, szép vándorlegényt, Hogy most a Föld izzó szívét Hallgassam:­­ Meghal, vagy felépül? Vagyok a Földnek orvosa: Szénmocskos arcú, furcsa Faustus, S a Föld szívének ritmusa, S száz dörgő Phallos-oszlopa Remeg bennem dübörgő jambusz, így élek én, de néha fény ragyog le börtönöm falára. Felizzik szerteszét a szén, És ajkam vérvörös jegén Ezüstösen tör át a pára. Csillék üzennek, szép, szelíd Mezők havát hurcolva lágyan. De jaj futószalag sivít. És összedől az égi híd! Ám én e hópehelynyi vágyban Téged látlak az ősi park Évszázados fenyői mélyén; E két világ közt mély a part, De aki szeret, az kitart! Szemedből ömlik rám e kék fény. S az Alpok szűzi csúcsain Látom szelíd nyomát a lábnak, Mely bennem indult el a kín­os szenvedés sasszárnyain Oda, hol tündérek tanyáznak!

Next