Állami gimnázium, Szolnok, 1912
Erdélyi utunk. Igazán nem tudom, hogyan sorakoztassam mondanivalómat. Lelkemben egy végtelenül színes, apró, csillogó kövekből kirakott mozaik él, természeti szépségek, kulturális tettek, hajdankori emlékek zsonganak bennem tarka összevisszaságban. Újból átélem magamban az egész utat; látom a Zichy-barlang csodás szalaktízjeit és szalagmítjait, Kolozsvárnak fényes múltra visszatekintő apró házait, a havasok közt lakó székelyek életerőtől duzzadó törekvését, a szorgalmas szászok csendben dolgozását, a munka harcosainak mélyen a föld alatt, nyirkos levegőben, sótól átitatott légben, másutt tűz sistergése, láva ömlése közt való fáradhatatlan küzdését és visszagondolok arra a hatásra, amelyet rám a Hunyadiak büszke magaslaton emelkedő fészke tett. Próbálom egységesíteni élményeimet; megteszem képzeletben még egyszer azt az utat, amelyet gimnáziumunk a múlt tanév végén megtett és amelyen alkalmat adott tanulóinak arra, hogy elméleti tudásukat gyakorlati példákkal, egyéni szemléletük által erősítsék. * . . . Beláthatatlan rónán vágtat a vonat. Künn magasan leng az áldott alföldi talaj kalásza, a szél megrezegteti a nagy sárga tengert és lágyan végig szánt rajta, a ráömlő nap arany fénnyel sugározza be és megélénkíti a fel-feltűnő pipacs és búzavirág friss színeit. Az alföldi magyar életet adó búza földje mellett rohanunk el. És szinte hirtelen tűnik el a dús sík. Helyet ad a hepehupás domboknak, a Biharhegység lejtős hajlásának. Amikor Nagyváradhoz közeledünk, már egészen új tájra jutottunk. Kelet felé hegyek tűnnek fel: a Bihar és Rézhegység tetői. Ezeknek szelíd halmainál terül el Nagyvárad, a Sebes-Kőrösből.