Szövetkezeti Értesítő, 1920 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1920-08-07 / 32. szám
2. oldal SZÖVETKEZETI ÉRTESÍTŐ bona elejét a tőke, akkor sem marad a munkás, a tisztviselő részére egyéb holmi silány lisztkeveréknél, XXXXXXXXX X X X X X Követelnünk kell tehát, hogy a kormány már most osztassa szét a gabonát arányosan a lakosság között. A legsürgősebben intézkedni kell, hogy a szövetkezetek idejében beszerezhessék azt a gabonamennyiséget, amelyre tagjaiknak szükségük van. Nem szabad megtörténnie annak, hogy a szegény ember, aki nem vásárolhatja be egyszerre évi szükségletét, de aki többet dolgozik az ország érdekében, mint azok, akikről most sem feledkeztek meg, kenyér, jó kenyér nélkül maradjon. A magas lisztárak nagyobb bérkövetelésre kényszerítik az alkalmazottakat, a nagyobb munkabérek természetesen újabb drágulást idéznek majd elő. Szomorú kilátások ezek. Szomorú viszonyok, amelyeket elkerülhettünk volna, ha nem magas gabonaárak ígérésével kezdették volna meg a parasztfogást programbeszédeikben a képviselőjelölt urak. Akiket most erősen fog a török ... És így vásárolnak az asszonyok? A Szövetkezeti Értesítőben olvasom, hogy sok tagtárs az olyan áruk nagy részét, amit máshol is megkaphat, sok esetben nem az Általános Fogyasztási Szövetkezetnél vásárolja, hanem inkább a lakásához közelebb eső fűszeresnél, ahol, igaz ugyan, hogy pár fillérrel drágábban, de ma már szintén be tudja szerezni szükségletét. (Hogy az áru esetlegpancsolt, a mérleg hiányos, az látszólag mellékes.) Itt egy kis utánszámolás nem árt. Az összes lapok foglalkoznak azzal, hogy az áru megromlik, mert nem bírja a közönség a vásárlást az áru drágasága miatt. Eltekintve a nehéz kereseti viszonyoktól, mindenkori törekvése volt a gazdasszonynak, hogy lehetőleg az olcsóbb bevásárlási forrást keresse föl. És ma, amikor a pénz oly sokat veszített értékéből, pár fillérért mégsem tartja érdemesnek a távolabb fekvő szövetkezeti fiókben való vásárlást. Pedig ma a takarékosság kétszeresen fontos, hisz nincs olyan munkás vagy fixfizetéses ember, aki valamiben szüksége£ ne szenvedne. Minden asszony konyhájában díszes rámába kellene kiakasztani a különböző üzletekben és szövetkezetekben megtartott próbavásárlások eredményét, hogy állandóan szeme előtt legyen: mit nyer azzal, ha az Általános Fogyasztási Szövetkezetnél vásárol és mit veszít, ha a kereskedőhöz viszi filléreit, mert ha ezt a szeme előtt tartja, sok viszály és baj eltűnik a konyhájáról. Vegyük csak a legutóbbi három próbavásárlás eredményeit: Bevásároltak: Rákosszentmihályon K. O.-nél 232.50 К-ért (ugyanez a mi fiókunkban 201.90 K), Pestújhelyen a H. szüvnél 139.8 К-ért (nálunk 97.74 K), Kőbányán 398.40 К-ért (nálunk 322.88 K). A három helyen összesen 769.90 koronáért bevásárolt árut tehát szövetkezetünk 622.52 koronáért adja. A kereskedőnél és a H—a-szövetkezetnél 769.90 koronába került az az áru, amit a mi szövetkezeti fiankjaiban 622.52 koronáért meg lehet szerezni. A megtakarítás tehát 147.48 korona, azaz egy-egy vásárlásnál átlag negyven- kilenc korona. Negyvenkilenc korona! De sok ek embernek nincs ma napi 49 korona keresete. Ez egy hatoda a heti keresetnek. És ha az évi vásárlást nézzük, azután derül csak kzi, mit jelent ez, mit fizet rá az az asszony, aki résteg minden csekélységet az Általánosnál vásárolni. Most nemrég kondenzált tejet osztottak egy helyen. Sok ezer ember tolongott ott, lovasrendőröknek kellett kivonulni és még így is halálát lelte egy kis gyermek a nagy tolongásban. Nem nagy kínosért, csak egy doboz tejért, amely 45 korona. Hány doboz tejre valót lehet egy év alatt az Általános Fogyasztási Szövetkezet révén megtakarítani? Sch. Gy. 3382. sz. tag. SZEMLE. „EX kenyérről bessilsen!“ Debrecenben jártam a minap. Gyűlés volt a Piac-utcán. Valami szép szólamokat durrogtatott a szónok. Körülötte civisek, urak és munkások. A munkások nagyobb része földmivesmunkás, akiknek rendes vasárnap délelőtti tereferéjét zavarta meg az „embervásár“ közepén fölállott szónok. Bosszankodtak is miatta, „Élig vét má’ belőle!“ — dörmögi bajusza alatt az egyik. „A kenyérről beszéljon!“ —kiált oda harsányan a másik, amikor a szónok a Nagyerdőn megtartandó jótékonycélú mulatságra animálta a hallgatóit. Nagyot néztem. Pesti ember létemre nem tudtam úgy hirtelenében megkülönböztetni az égjük atyafit a másiktól. Olyik ugyancsak kopott csárdáskalapot hord, de van „vagy néhány“ hold földje, a másik még mintha jobban festene vasárnapig jóban, de csak „kisházas“. És mindannyit csak akenyér érdekli. , A kenyér. Pedig ott vannak a forrásánál. A jó magyar Alföld szívében. És mégis mintha nem volna belőle itt sem elegendő. Aki részest aratott, ha eladja a fölöslegét, alig tud venni belőle két-három pár lábbelit a családjának, pedig „a lánygyermeknek kendő is, miegymás is kéne“ — panaszolja az egyik. „Meg a házon is kéne tatarozni valamit“ — mondja a másik. Még a jobbmódú is belátja, hogy csak drágaság lesz a vége, ha a kenyérmag árát le nem szállítják. Az egyik most fizetett tizenegyezer koronát egy szűrért, aminek valamikor 60—70 korona volt az ára és azt mondja, hogy a szűrszabó még ennyiért sem adta szívesen, mert hiába kér 800 koronáért egy métermázisú búzát, nem kap. „Hej uram! — sóhajt föl egy gazda. — Ha akadna ember, aki ezt a nagy drágaságot meg tudná állítani, de szívesen adnám én 300-ért is. Mert ennek nem lesz jó vége. Még vetőmagunk se marad, meglátjam.“ Meglátom-e? Nem tudom. De félek, igazít lesz a magyarnak. Aki még tud panaszkodni a „kisgazdák“ uralmának fénye-teljében, 1920 nyarán akkor, amikor a fővárosi fogyasztók már panaszkodni sem tudnak. „ Halálozás, ötvös Leó újságíró, az Ujságnék Háztartási Szövetkezete igazgatója e napokban elhunyt. Az elhunytnak kiváló érdemei XII. évfolyam