Szövetkezeti Értesítő, 1920 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1920-08-07 / 32. szám

2. oldal SZÖVETKEZETI ÉRTESÍTŐ bona elejét a tőke, akkor sem marad a mun­kás, a tisztviselő részére egyéb holmi silány lisztkeveréknél, XXXXXXXXX X X X X X Követelnünk kell tehát, hogy a kormány már most osztassa szét a ga­bonát arányosan a lakosság között. A legsür­gősebben intézkedni kell, hogy a szövetkeze­tek idejében beszerezhessék azt a gabona­­mennyiséget, amelyre tagjaiknak szükségük van. Nem szabad megtörténnie annak, hogy a szegény ember, aki nem vásárolhatja be egyszerre évi szükségletét, de aki többet dol­gozik az ország érdekében, mint azok, akik­ről most sem feledkeztek meg, kenyér, jó kenyér nélkül maradjon. A magas lisztárak nagyobb bérkövetelésre kényszerítik az alkalmazottakat, a nagyobb munkabérek természetesen újabb drágulást idéznek majd elő. Szomorú kilátások ezek. Szomorú viszonyok, amelyeket elkerülhet­tünk volna, h­a nem magas gabonaárak ígé­­résével kezdették volna meg a parasztfogást programbeszédeikben a képviselőjelölt urak. Akiket most erősen fog a török ... És így vásárolnak az asszonyok? A Szövetkezeti Értesítőben olvasom, hogy sok tagtárs az olyan áruk nagy részét, amit máshol is megkaphat, sok esetben nem az Ál­talános Fogyasztási Szövetkezetnél vásárolja, hanem inkább a lakásához közelebb eső fűsze­resnél, ahol, igaz ugyan, hogy pár fillérrel drá­gábban, de ma már szintén be tudja szerezni szükségletét. (Hogy az áru esetleg­­pancsolt, a mérleg hiányos, az látszólag mellékes.) Itt egy kis utánszám­olás nem árt. Az összes lapok foglalkoznak azzal, hogy az áru megromlik, mert nem bírja a közönség a vásárlást az áru drágasága miatt. Eltekintve a nehéz kereseti viszonyoktól, mindenkori tö­rekvése volt a gazdasszonynak, hogy lehető­leg az olcsóbb bevásárlási forrást keresse föl. És ma, amikor a pénz oly sokat veszített érté­kéből, pár fillérért még­sem tartja érdemesnek a távolabb fekvő szövetkezeti fiókben való vá­sárlást. Pedig ma a takarékosság kétszeresen fontos, hisz nincs olyan munkás vagy fixfize­­­téses ember, aki valamiben szüksége£ ne szen­vedne. Minden asszony konyhájában díszes rámába kellene ki­akasztani a különböző üzletekben és szövetkezetekben megtartott próbavásárlások eredményét, hogy állandóan szeme előtt le­gyen: mit nyer azzal, ha az Általános Fogyasz­tási Szövetkezetnél vásárol és mit veszít, ha a kereskedőhöz viszi filléreit, mert ha ezt a szeme előtt tartja, sok viszály és baj eltűnik a konyhájáról. Vegyük csak a legutóbbi három próbavásár­lás eredményeit: Bevásároltak: Rákosszentmihályon K. O.-nél 232.50 К-ért (ugyanez a mi fiókunkban 201.90 K), Pestújhelyen a H. szüvnél 139.8 К-ért (ná­lunk 97.74 K), Kőbányán 398.40 К-ért (nálunk 322.88 K). A három helyen összesen 769.90 koronáért bevásárolt árut tehát szövetkezetünk 622.52 koronáért adja. A kereskedőnél és a H—a-szövetkezetnél 769.90 koronába került az az áru, amit a mi szövetkezeti fiankjaiban 622.52 koronáért meg lehet szerezni. A megtakarítás tehát 147.48 ko­rona, azaz egy-egy vásárlásnál átlag negyven-­ kilenc korona. Negyvenkilenc korona! De sok e­­k embernek nincs ma napi 49 korona keresete. Ez egy hatoda a heti keresetnek. És ha az évi vásárlást nézzük, azután derül csak kzi, mit je­lent ez, mit fizet rá az az asszony, aki réste­g minden csekélységet az Általánosnál vásá­rolni. Most nemrég kondenzált tejet osztottak egy helyen. Sok ezer ember tolongott ott, lovas­­rendőröknek kellett kivonulni és még így is halálát lelte egy kis gyermek a nagy tolongás­­ban. Nem nagy kínosért, csak egy doboz tejért, amely 45 korona. Hány doboz tejre valót lehet egy év alatt az Általános Fogyasztási Szövet­kezet révén megtakarítani? Sch. Gy. 3382. sz. tag. SZEMLE. „EX kenyérről bessilsen!“ Debrecenben jártam a minap. Gyűlés volt a Piac-utcán. Valami szép szólamokat durrog­­tatott a szónok. Körülötte civisek, urak és mun­kások. A munkások nagyobb része földmives­­munkás, akiknek rendes vasárnap délelőtti tere­­feréjét zavarta meg az „embervásár“ közepén fölállott szónok. Bosszankodtak is miatta, „Élig vét má’ belőle!“ — dörmögi bajusza alatt az egyik. „A kenyérről beszéljon!“ —­­kiált oda harsányan a másik, amikor a szónok a Nagyerdőn megtartandó jótékonycélú mu­latságra animálta a hallgatóit. Nagyot néztem. Pesti ember létemre nem tudtam úgy hirtele­­nében megkülönböztetni az égjük atyafit a má­siktól. Olyik ugyancsak kopott csárdáskalapot hord, de van „vagy néhány“ hold földje, a má­sik még mintha jobban festene vasárnapig jó­ban, de csak „kisházas“. És mindannyit csak a­­kenyér érdekli. , A kenyér. Pedig ott vannak a forrásánál. A jó magyar Alföld szívében. És mégis mintha nem volna belőle itt sem elegendő. Aki részest aratott, ha eladja a fölöslegét, alig tud venni belőle két-­három­ pár lábbelit a családjának, pedig „a lánygyermeknek kendő is, miegymás is kéne“ — panaszolja az egyik. „Meg a h­ázon is kéne tatarozni valamit“ — mondja a másik. Még a jobbmódú is belátja, hogy csak drága­ság lesz a vége, ha a kenyérmag árát le nem szállítják. Az egyik most fizetett tizenegyezer koronát­­ egy szűrért, aminek valamikor 60—70 korona volt az ára és azt mondja, hogy a szűr­­szabó még ennyiért sem adta szívesen, mert hiába kér 800 koronáért egy métermázisú búzát, nem kap. „Hej uram! — sóhajt föl egy gazda. — Ha akadna ember, a­ki ezt a nagy drágasá­got meg tudná állítani, de szívesen adnám én 300-ért is. Mert ennek nem lesz jó vége. Még vetőmagunk se marad, meglátjam.“ Meglátom-e? Nem tudom. De félek, igazít lesz a magyarnak. Aki még tud panaszkodni a „kisgazdák“ uralmának fénye-teljében, 1920 nyarán akkor, amikor a fővárosi fogyasztók már­­ panaszkodni sem tudnak. „ Halálozás, ötvös Leó újságíró, az Ujságn­ék Háztartási Szövetkezete igazgatója­ e napok­ban elhunyt. Az elhunytnak kiváló érdemei XII. évfolyam

Next