Szovjet Irodalom, 1979. október-december (5. évfolyam, 10-12. szám)
1979 / 11. szám
VITA A SZOCIALISTA REALIZMUSRÓL AGÁRDI PÉTER A valóság rej'télye A hazai irodalomelméleti és esztétikai közírás, a publicisztikai és kritikai gyakorlat szinte alig ismer más lehetőséget a realizmus, a szocialista realizmus fogalmával kapcsolatban, mint egy hamis alternatíva folytonos újrateremtését, finomabb-durvább ismételgetését. Egyrészről megfogalmazza a szocialista realizmus értékrendjének elvont igazságát és igényét, de ha nem konzervatív, ha friss szellemű felhangokkal él is, alig tud mit kezdeni vele mint történeti-esztétikai fogalommal. A nem eleven tartalmak, illetve a pusztán felszólítás jellegű, absztrakt korszerűsítési igények révén könnyen élettelenné szegényedik, kongóan üressé válik a szocialista realizmus értékelve, esztétikai kategóriája. Másrészről — rossz, tévesztett válaszreakcióként — könnyen le is mond olykor a kritikus e módszer igényének közvetlen alkalmazásáról, még ha egyébként érvényesíti is a szocialista realizmus értékrendjét, szemérmes marxistaként nem él fogalmával, gyakorlati alkalmazásával. Pedig a szocialista realizmus értékrendjének, esztétikai kategóriájának dogmatikus lejáratása nem indokolhatja sem tabuvá, sem szómágiává torzítását. Attól, hogy nem beszélünk róla, még létezik, sőt művészi értéket teremtő-hitelesítő módon „működik” is. Azzal viszont, hogy unalomig ismételgetjük fogalmát, hogy létezését verbálisan igazoljuk, még nem mondunk semmit, s különösen nem a szocialista realizmus mai természetéről, időszerű tartalmairól. Amikor — sajnos elég ritkán — e rossz pólusokat, e hamis alternatívát meghaladó, igényes tanulmányt, esszét olvashatunk, nemcsak az elméleti érdeklődés csigázódik fel, de a valóságismeret, a társadalomkép is mélyül. Mert hiszen az irodalomban és az irodalomkritikában végül is aligha az irodalom érdekli csupán az embert. Legalább ennyire — ha ez egyáltalán elkülöníthető az esztétikumtól — az irodalom művészi specifikumát erősítő-hitelesítő objektív társadalmi-emberi tartalom is. Ha valamiért, mindenekelőtt azért hatott rám felszabadítóan Jurij Kuzmenko friss szellemű, okosan kérdező, a válaszokat jó irányban kereső, felelősen töprengő írása. Annál is inkább, mert ő ugyan a szovjet irodalomról szól, de — véleményem szerint — mondanivalójának lényege, az Sz. R. M. fejlődéséről adott képe — mutatis mutandis — igaz a magyar irodalomra is. Kuzmenko esszéje a nemzeti irodalmak sajátosságain, belső történetén végigvonuló — e nemzeti jelleget nem gyengítő, hanem éppen hogy karakterizáló — egyetemes, internacionális irodalomtörténeti, esztétikai törvényszerűségek felismerésének és tudatosításának irányába halad. Elméleti tanulságain és a szovjet irodalomra vonatkozó újszerű értelmezésein túl ezért mond a magyar (s talán más) kortársi szocialista irodalom számára is megfontolandót. Érvei és következtetései sok tekintetben párhuzamosak, egy irányúak azoknak a vitáknak az irányultságával, letisztulásával, amelyek az ún. „hetvenes évek” magyar irodalmának sajátosságairól az elmúlt évek során bontakoztak ki hazánkban. A magyar irodalom legújabb kori fejlődése szempontjából is termékeny az a gondolatsor, amely a társadalmi korszakok és hőstípusok, uralkodó irodalmi zsánerek szükségszerű esztétikai kapcsolatát megkísérli - s eredményesen kísérli meg — a ma soknemzetiségű szovjet irodalmára konkretizálni: „az érett