Szózat, 1925. február (7. évfolyam, 26-48. szám)
1925-02-01 / 26. szám
fának fenn, ám építsen gimnáziumot, de a saját zsebére. A lehető „legliberálisabban“ kívánjuk értelmezni a nemzetiségi kisebbségi jogokat és készséggel elismerjük, hogy minden nemzetiségnek jogában áll nyelvét, vallását, szokásait, kultúráját a maga módja szerint művelni és istápolni. De ez a liberalizmus nem mehet addig a határig, hogy a nemzet többsége által tartassa fenn a maga számára az e célokat szolgáló intézményeket. Legkevésbé a zsidóságnak van joga ezt követelni, amelytől irtózatos gazdasági hatalma birtokában és főleg tudatában igazán el lehetne várni, hogy ne a nemzetfenntartó, nélkülöző magyar nép sovány adófilléreiből, hanem a maga kimeríthetetlen aranytartalékaiból emelje a maga faji és szellemi expanziójának előretolt bástyafokait. Ha ez a zsidóság havi háromszázmillió koronával tudja támogatni a külföldön tanuló zsidó diákokat, tehát öt-hat milliárd tőkét tud megmozdítani egyetlen s talán másodrendű zsidó faji célra, igazán nincs erkölcsi jogosultsága azt követelni, hogy az adók terhe alatt összeroskadó magyar nép rovására építsen gimnáziumot és más kultúrintézményeket. Amikor ez a szerencsétlen magyar adórendszer alkotóinak és végrehajtóinak jóvoltából úgyis úgy van megkonstruálva, hogy az állam terheit úgyszólván kizárólag a vagyontalan, dolgozó és munkájából élő magyar nép viseli, míg az ingó vagyon túlnyomó többségét és, sajnos, már az ingatlanok javarészét is képviselő zsidóság vagyoni erejéhez képest aránytalanul kisebb mértékben járul hozzá az ország terheihez. Nem tudjuk, mi lesz a sorsa annak a felebbezésnek, amellyel a város néhány elkeseredett és gerinces polgára a határozat megsemmisítését kérte a belügym minisztertől. Annyi azonban bizonyos, akármit határoz a magyar közigazgatás legfőbb őre: Debrecenben nem fognak gimnáziumot emelni a keresztények pénzéből. A zsidó hatalom túltengése és Balthazar „apostoli“ befolyása mellett is lesz annyi ereje a város keresztény többségének, hogy egy új közgyűlés új határozatával hatályon kívül helyezze a zsidó hitközség százhetven millióját. Annál is inkább, mert ebben az igyekezetükben bizonyára támogatni fogják őket a debreceni szabadkőműves és szocialista körök is, amelyek elveikhez és programjukhoz híven elítélnek és támadnak minden „felekezeti elfogultságot“, — különösen ha az szubvenciókban nyilvánul meg. Igaz, hogy ezt eddig csupán a keresztény egyházak irányában volt alkalmunk tapasztalni, de biztosra vesszük, hogy a „zsidó felekezettel szemben sem táplálnak barátságosabb érzéseket és a „vallási semlegesség“ kategorikus imperatívuszát a saját vallásukra is alkalmazni fogják. Ily módon mégis van reményünk, hogy a zsidó hitközség százhetven milliójából jut valami a debreceni polgárság egyetemének szociális és kulturális céljaira is , talán a szegény, nyomorgó debreceni egyetemi ifjúság is megkapja azt a rongyos kétszáznegyven aranykoronát, amit a nemes város bizonyára szintén az apáitól tanult büszke, ősi gesztussal tagadott meg tőle talán ugyanabban az órában, amikor a debreceni zsidók, százhetven millióját közfelkiáltással megszavazta. Oroszország ismét készülődik Oláhország ellen Bukarest, január 30. (A Százul tudósítójától.) Az oláh közvéleményt állandóan izgalomban tartják már hetek óta a Besszarábia határán tapasztalható jelenségek. A lapok ezekről a mozgolódásokról semmit sem közölnek, de akik Besszarábiából érkeznek a fővárosba, annál többet beszélnek aggodalmaikról." A most ideérkezett ,,Chicago Tribune“ idevonatkozó tudósítása a főváros lakosságának izgalmát csak fokozta. A párisi „Chicago Tribone“ rigai távirata szerint ugyanis a Trockij helyét elfoglaló Frunze hadügyi népbiztos már korábban is amellett izgatott, hogy Besszarábiát fegyverrel kell visszafoglalni. Most az oláhellenes agitáció nagy erőre kapott. Több városban már tüntetések voltak Oláhország ellen, követelve, hogy az elveszett tartományt erőszakkal foglalják vissza. Besszarábia határa mentén már tekintélyes csapatokat vontak össze a vörösök s végig a határ mentén új utakat építenek erőltetett munkateljesítménnyel. A „Chicago Tribune“ hírét mindamellett fenntartással kell fogadnunk. Nemcsak azért, mert ez a lap szereli a mondvacsinált szenzációkat, hanem főképp azért, mert nem lehetetlen, hogy a hír mögött Bratianu Vintila áll. Az oláh pénzügyi helyzet kétségbeejtő, a liberális zsebek is sorvadtak. Londonban nem kisebb személy, mint Chamberlain, kategorikusan adta tudtára .Bratianu Vintilának, hogy Oláhország kölcsönre nem számíthat. Az amerikai lap párisi kiadásának híe valószínen a kölcsönügylet reménytelen állapotának alátámasztására való. Az oláh propagandaszolgálati különben minden tavasszal megismétli ezeket a híreket. Orosz veszedelem van, de az ellen nem az oláhok fogják megvédeni Európát. Az ezen a címen bezsebelendő összegek sohasem jutnának rendeltetési helyükre, hanem megrekednének kormányhír zsebekben. *S Hiszek egy Istenben, Hiszek egy hazában, Hiszek egy isteni örök igazságban, Hiszek Magyarország feltámadásában Ámen. bár csűrbe elöl. Igen, mikor a kót, a nyugati is, keleti is, patkánymóára hagyta ott hazáját s futott nyugtat felé, a római sasok szárnya alá. Rémkép! Ha akkor nem jött nyomoiba a kun, akkor most sem jön. De Rómában már akkor is reszketett cézár s az aquincumi légió ijedt stafétájának első szavára beleegyezett Transaquincum föladásába. S most is, hol a kun csorda? Sehol! Vénassoronyolv álmában, puha és beteglelkű légióvezérek rémületében. Mert Jupiterre, nem igaz, százszor is nem igaz, hogy a Germániában föllázadt gótok leigázására viszik a Pannóniai légiókat. Ezért nem kellene feladni az egész gyönyörű provinciát. Ez csak ürügy. Gyávaság az igazi ok. Csónak ütődött szelíden a parthoz. Egy decurio volt s három katona. Mióta fölégették a túlsó castrumot, mindössze ilyen gyönge őrség figyelt a romok között. S most visszatért ez is. A decurio köszöntötte a veteránt. — Mi hír odaát? — kérdezte ez. — Semmi uram. Az este egy-két barbár lovas szaglászott a túlsó parton, nyilván a közelgő kun csordából, de most csönd van. «*■ Igen, csönd, gyávaság és gyalázat! —•infejet az öreg. — S azok az esti lovasok is ágyékok véltek. És megvetően fordította el a fejét. A decurio bámuló szemmel nézte egy darabig a veteránt, aztán vállára vetette pirumát s elment embereivel a castrum felé. Még csak viszsza se nézett. Eszébe sem jutott, hogy utoljára látná a folyót, az égett pilléreiket s a túlsó caetrum) romjait... Dél tájban vetődött haza a veterán.. Akkor még nem mozdult a canabae-beli csőcselék, mert a Márta meg nem hagyta el Aquincumot. De kisvártatva fölharcantak a tubáit és kifordult a légió éle a castrumiból. S akkor még egyszer, utoljám elvonult abet a* ftm* miménum előtt Elöl a gőgös és részeges Marcus Flavius, a légióvezér. Pompás keleti csődör tüneskedett alatta s csattogtatta, hibátlan patáit a Promontor felé vivő út kőkockáin. S aztán jöttek vállravetett pilummal a sorok. A légió. A második segédilégió. A híres aquincumi légió. Majd a kordék és szekerek hosszú sora. S abban a szemihunyásban, amikor az utolsó katona is elhagyta a várost. Müvöltött a csőcsecselék a canabaé-ban s a veterán centurio rabszolgái is hangos röhejjel hagyták ott gazdájukat. . — Szemét! — mormogta az öreg. Aztán fölvette legszebb tógáját, virágkoszorút tett ősz fejére s lassan, nyugodtan elindult a hegy felé, a szőlő felé. Akkor már fölcsapott a láng a Jupitertemploma mellett s a csőcselék egymást ölve, civakodva tárt föl mindent Aquincumban. Senki sem állotta útját. Halk, méltóságos járása, koszorús ősz feje és mozdulatlan, gőgös arca valami csodálatos tiszteletet parancsolt a fosztogató söpredéknek. Kint a mezőn, túl az amphiteátrumon egy gazdátlan, szűkülő kutya csatlakozott hozzá. Az öreg rászólt nagy keserűséggel:* Vinnyogsz, Róma? S a behúzott farrcn és szűkülve nézett rá, de azért a nyomában maradt. Lefelé járt már a nap, mire fölért a szőlőjébe. A rossz kis pince előtt lugasbaszökkentek a rózsák., Leült s ivott. Újra ivott. Csorba ketégből ivott egyre. Aztán kicsit elcsitult a bánata. S lassan dúdolni kezdett, öregesen, halkan. A kardból énekelt valami régi, nagyon régi dalt. Gall légióktól hallotta egyszer. S a hangja erősödött, a szeme csillogni kezdett, a kutya pedig először halkan szűkölt, majd Iwngmru röpített -valamisejtett rémség- élők •í-imvA ri' .iii Ji-te"---" nierr time- ar .tü-wpüreI * , —- Voníts, Róma! — kacagott az öreg s megrázta fejét, hogy koszorújából hullani kezdette a rózsalevelek* —- Voníts, te gyáva, aki meghalni sem mersz! És újra ivott. Addigra egyre több helyen csapott föla láng ott lent a völgyben* Az öreg körülnézett A vonuló légió utána bámult. De annak már nyomát se látta. Az acélvégű pilumok a katonák vállán akkor már ki tudja, hány stadion messzeségben csillegtek a hegyektől s az égő Aquincumtól. S az öreg veterán egyre jobban elnemzedett. Ám amikor a Jupiter-templom is tüzet fogott mégegyszer föl érzett s valami furcsa nyugalommal s nagyokat csákóivá dalolni kezdett Maga sem tudta, mit Talán egy Anakreon-dalt, avagy éppen a Dionysos ünnepére való éneiket. Kornyikálva, részegen dalolt, mögötte a hunyó nappal, előtte a várossal s az örökhatalmú folyóval. A kóbor eb megijedt a furcsa öregtől és szűkülve futott le a hegyről a Promontor felé vezető út irányába. — Szaladj, Róma! Élni jobb! — röhögöttutána a tántorgó? veterán s aztán éles késsel fölvágta az erét. Hanem, mégegyszer fölállt ömlő, véres erekkel, gyűrött koszorújával s egy fába kapaszkodva, egyre gyengülő jobbjában a csorba serleggel keletre nézte . Kiitta borát, eldobta serlegét fektelted oseart valamit, valami nagyot, átkodat, rettentőt. De már nem jött szó a szájára. Lecsúszott a fa mentén, elterült és dadogott: TM Valakinek... valakinek... mégis bátran kell meghalni... a rómaiak közül... * most mér jöhetnek... jöhetnek mások... A nap lebukott a vérvörös alján s túl a nagy vízen, a fölégetett romok tájén- idegen formáte barbár hun -lovasok nyurgalóztek. 1935 FEBRUÁR 1 VASÁRNAP PESTI JOGREND Diáksipka — diákripka A minap arról értesítettek, hogy Ripka mester, a főváros államtigja és tórvizeze már az egyetemi hallgatók körében is híveket toboroz magának. Azt hisszük, hogy a diákság ezt az erkölcsi gáztámadást fölényesen vissza fogja verni, annál is inkább, mert a gáz illatát hamar meg lehet érezni normális szaglószervekkel. A Ripkaféle erkölcsi gáznak azonban még élesebb és még penetránsabb az illata és a friss erkölcsi levegőhöz szokott egyetemi hallgatóság megfelelő módon fogja visszavágni ezt a tiszteletreméltó és egész átlátszó szándékú közeledést. Mindig szerettük az ifjúságot és mindig féltettük. Ripkától azonban nem féltjük, éppen azért, mert ha be tudna, törni soraikba, az erkölcsi gázmérgezést még évtizedek hidegvizes borogatása sem tudná elmulasztani s a diákság nem akar borogatást. De mert ennek még az elgondolása is lehetetlen, meg vagyunk győződve, hogy az ifjúság maga veri vissza. A gondolat különben nemcsak elképzelhetetlen, de erősen bizarr. Mely szép volna, ha ez a behemót nagy tót diáksipkával a fején vonulna a numerus clausus ellen. Gyönyörű lát,vány lenne Binka diáksipkában és a diákság Ripka-erköölcsekkel. Ha az ifjúság engedne a csábító csókszájú lót Sálóménak, aki Vass József és Bethlen táncát járja a budai kiskocsmákban, akkor az ifjúság megérdemelné, hogy diáksipka helyett a fejére diákripka üljön. A csodamérleg Az Est mai sportrovata,vastagbetűsen hírt ideli, hogy Czaja János, a „magyar Herkules“ néven hirdetett magyar birkózót hárman is földhöz vágták. Ahogy Az Est mondja, nagyon szomorú sors jutott szegénynek osztályrészül. Valóságos örömujjongás sugárzik a tudósításból, tisztán azért, mert Czaja János nemcsak magyar ember, hanem ébredő magyar. A faji kielégíttség és diadalmámor ütközik keresztül Az Este betűin, a zsidó boldog, hogy egy magyart földhöz tudtak teremteni Berlinben, német földön, ahol a professzionista versenyzők között a magyarságot képviselte. Az Est nem mindig ujjongott enynyire. Emlékszünk, hogy egy Rózsa-Rosenberg nevezetű izraelita profiboxoló néhány esztendővel ezelőtt Londonba ment versenyezni. Az Est-nek ez a Rosenberg volt a favoritja, egyrészt, mert zsidó, másrészt pedig mert pesti zsidó. Akkor egy tizedrangú kis angol bovoló már az első menetben úgy leterítette az ökölizraelitát, hogy végighasalta a porondon. Az Est, tekintettel arra, hogy fajtársáról volt szó, háromhasábos magyarázatot szentelt Rózsa-Rosenberg elvtársnak. Mentegette és szépítgette a vereséget. Mentegette pedig azzal, hogy nem volt tréningben, nem ismeri a boxolás új fortélyait. Bezzeg most a negyvenegyéves Czája János,, aki birkózásból él, aki számtalan diadalt aratott fiatalkorában, nem jut egyetlenegy mentőszóhoz sem,, egyetlenegy magyarázó mondat sem hull neki, mert véletlenül elfelejtett a diadalra és Az Est támogatására született fajból sarjadzam. Rózsa-Rosenbergnek mentegetés. Czárának pedig állomás. Ez az a csodamérleg, amely mindig odahúz.. ahol a zsidó van. Ezen a mérlegen minden magyar könnyűnek találtatik._____________ _