Szózat, 1925. április (7. évfolyam, 74-97. szám)

1925-04-12 / 83. szám

34 ' mmmm&i&smmnsmi BUDAPEST EURÓPA EGYIK LEGSZEBB FEKVÉSŰ ÉS LEGPISZKOSABB VÁROSA BUDA-PEST. Ezért napsütésben igen sok ember bámulja egymást a korzón. A korzózásban csak az oroszok tesznek túl rajtunk, csakhogy őnekkik természeti sajátságuk az elálmélkodás, nekünk pedig sport. Nálunk a képkiállításokra is korzózni, ismerkedni és találkára járnak az emberek. Azért van az, hogy a vernissageon nem láthatók a képek a sok festett és gyűrött arcról. És ezért van az, hogy a kiállítás többi napjain visszhangpróbát lehetne rendezni a termekben. Budapesten minden ház olyan, mint egy magában álló, sziklák közé épített középkori vár. Azért hallatszik annyi ilyen meglepett felkiáltás a korzón: — Jé, maga még él? Budapesten kihalt az igazi társadami élet , és az ismerősök olyan megrökönyödötten talakkoznak, mintha sírból kiszállott lelkekkelfognának kezet. (Igaz, hogy az arcuk színe legtöbbször olyan.) A korzón parolázó kezekre azonban legtöbbször finom kesztyű borul és az üres mosolygás felmelegedni sohase tud. Azért van az, hogy a fenti felkiáltásból szinte ezt hallja az ember: — Jé, ez még nem halt meg? Egyáltalán a budapesti korzón azt vitatjuk, hogy vagyunk, hogy bírjuk szusszal éspénzzel. A korzón dühöng a hamis jólét és ,a divat. A korzóra asszonyaink lezserül nem öltözködhetnek. (Lezserül járhatnak, mert ez feltűnő.) A korzó nem templom. A korzón észreveszik a vasalatlan nadrágot és a tavalyi kalapot. Mindezekre tudniillik az Isten nemad semmit.* ÖTSZÁZEZERRe tehető azoknak az embereknek száma Budapesten, akik egy szobakonyhában élnek — állandóan. Minthogy állandóan itt élnek és zöldebb ágra vergődni nem tudnak, azt mondják, hogy csak ők dolgoznak Budapesten. Az új idők ugyanis megteremtették azt a felfogást, hogy aki dolgozik, annak nem marad ideje a meggazdagodásra. Minthogy a munka társszerzője a becsületességnek, ma azt mondják, hogy aki dolgozik, az becsületes, minthogy pedig becsületes, úgy hozzáragad a munka, hogy másoknak semmi se maradhat belőle. Budapesten van kétezer olyan család, amely öt szobásnál nagyobb lakásban lakik.Ezeknéla jólét már olran mindegy, hogy amikor elunják, Olaszorzágba utaznak előle. Őket tehát nem vádolhatja senki azzal, hogy igen sokan vannak és a pénzükön ülnek. Eltekintve tehát tőlük, az ötszázezerrel szemben van még körülbelül négyszázezer ember, akikről az előbbiek elkeseredésének alapján fel kell tennünk, hogy nem dolgoznak annyit, amennyi illenék. Ha mi nem is, de az ötszázezer külön életfelfogásból és soha ki nem elégíthető tapasztalatából kifolyólag bizonyosra veszi. Ebből magyarázható az, hogy Budapesten tulajdonképpen két nagy rétegre oszlott a lakosság. Az egyik, amely dühöngött a másikra és a másik, amely ezt nem vette lelkére. (Nem is fogja.) Természetes, hogy a két réteget elhatárolni szigorúan egymástól alig lehet és megtörténhet, hogy egy fékevesztett tőzsdést a nélkülözéstől megőrült közhivatalnoknak néz az ember, de ez az egyedülálló kép ritkán adódik. Az általános benyomás, amit az idegen szemlélőnek zsebre kell raknia, az, hogy a hallgatag budapesti emberek arca olyan, mintha mindig fejleharapásra készülődnének és akikbeszélnek, azokról minden regényesebb képzelődés nélkül feltehető, hogy gyógyíthatatlan epeáradásban szenvednek. Ezért tapodják le olyan vígan egymás lábfejét a ruhatárakban és ezért olyan rémesen sok a rosszul sikerült a házasság és a csalódott asszony. APJUKAT NEM ÜTÖTTE LE A HAJÓKÖTÉL, anyjuk nem volt mosónő. A középfokú család azonban csak aludva van együtt. A teát a legidősebb készíti, mindenki éhes marad utána, mert csak három szem töpörtyű jár mellé, de azért valamennyi hallgat, mert a többi sem kap többet. Aztán az apa ellohol az üzletbe, hol segédkönyvelő, az első leány ellohol egy másik üzletbe, ahol gépírónő, a második leány ellohol egy harmadik üzletbe, ahol szintén gépírónő. Az első fiú ellohol egy mérnöki irodába, mert műegyetemi hallgató, a második fiú a VIL gimnáziumba jár. A legfelsebb gyerek, a csáánd szemefénye. Örzi 'albinai-es-a' kooy- hát, amíg a mama a csarnokbanjár és kitakarít az albérlőre. Ebédet egytől háromig esznek, sorba szakadozva és loholva, mert délután Amiamennyinek mellékfoglalkozása van, különböző kezdő időpontokkal és lényükkel homlokegyenest ellenkező tartalommal. Legszilárdabb pont a famíliában a mama. Őt nem lehet rábeszélni arra hogy vajjal főzze a karfiolt, mert arra úgy sincs pénz , hogy a leányokat hivatalon kívül az utcára engedje. Annyit keresnek, hogy vasárnap telik egy délutáni mozira és a papának egy soronkívüli expresso feketekávéra. A leányok minden bizonnyal szegényen mennek férjhez, ha viszik, de a család szemefényének, a kicsinek titokban valamennyi hozományra spórolja a tízóraiját. A szanálási időszakra nem adnak semmit, az újságokból csak a tárcát és a humorkákat olvassák. Tele vannak hittel és önbizalommal önmaguk iránt, mert minden ősük becsületben őszült és vérelmeszesedés vagy végelgyengülés miatt fekszik a Kerepesi-temetőben.* HA VALAKIT NAGYON TISZTELNI AKARNAK, bizonyára kormányfőtanácsosnak, de minden bizonnyal méltóságos úrnak vagy asszonynak címzik Budapesten. Nagysáságosnak lenni vicc. Ez a címzés már régtől fogva elproletarizálódott. A címek, címzések és rangok elértéktelenedésével együtt jár a tekintély fokozására való vágy. Ez nehéz dolog manapság, amikor például három utcán nyüzsgő katona közül kettő törzstiszt és a harmadik mindig generális. A nyugalmazott miniszterekről, államtitkárokról nem is szólva. Úgyhogy az ember (ha véletlenül nem udvari tanácsos) önkénytelenül arra a kokainistára gondol, akinek naponként kell az adagolást fokoznia, hogy hasson is rá a méreg. A forradalomban és a gyomrukra nézve annyira elértéktelenedtek a tekintetes és nagyságos rangok, hogy a valamira való (vagy inkább készülő) címkokainisták legalább is dupla méltóságosságnál veszik kezdetüket. így érti az ember, hogy a húsz négyzetméteren papírzacskókat gyártó műhelytulajdonos miért gyár- és a tíz munkással dolgozó pénzváltó miért vezérigazgató. Budapestet (és az utána lóduló vidéket is) tartós címkórság lepte meg. Elvhűnek ismert szociáldemokratáknak kedves, ha kegyelemes uraknak címzik és a krumplibódéban létező zöldségstandot úgy hívják, hogy zöldségkereskedelmi vállalat. Részvénytársaság minden bokorban akad, vezérrel, üzletvezetővel, titkárral, akik az üzlet kényszerű felszámolása után úgy lebámulják a kávéház ablakából a járókelőket, mintha most hívták volna meg őket Brazília kereskedelemügyi miniszterének. Egyáltalán az amerikai mesehegyeket szó szerint elhiszik — a mozifilmek után — és miután Ford üzleti sikeredben kikéjelegték magukat, indignálódva utasítják vissza a kínálkozó munkaalkalmakat hónapokon keresztül, mondván: — Vezérigazgató voltam, hogy lehetnék most egyszerre délutáni könyvelői se a könyvelő sem megy részletfizetési ügynöknek és a titkár egyenesen képviselőjelöltségről álmodozik. Nincs kétség aziránt, hogy az ő sóhajtozásukkal és elégedetlenségükkel tele van női hozzátartozóik szája is. Valószínű, hogy az utóbbiaknak a két kézre fogott munkához ezért nem marad ideje. * AZ UTOLSÓ ÉVEK ALATT annyi Anjekáról szóló cikk, ismertetés, elbeszélés jelent meg magyar nyelven, hogy Newyorkot és Alaszkát jobban ismeri a budapesti rassz, mint az elszakított területeink nevezetességeit. A dollárláz, a tőzsde és — hogyne — a mozi is megtette magáét e téren. Dámáink (ők mindigszerették az imponáló férfit) el vannak telve a jazzre táncoló amerikai néger képességeivel, autótülköléssel álmodnak és vőlegény helyett autóra vágyakoznak. Pedig Amerika legalább olyan messzire esik a mai Budapesttől, mint ide Newyork. Mi nem vagyunk (hál’ Istennek) itt a Gellért tövében egy milliónál többen és mégis azt juszszük, hogy annyian vagyunk, mintha heringes hordó lennénk. A körúton a legforgalmasabb időpontban nyugodtan felpofozhatja az egyik úr a másikat, mert nézőközönsége még a túlsó oldalról is akadály nélkül rohan át köréje. Nálunk ha öt ember megáll csodálkozniegy kidőlt konflistovon, azt csődületnek hívják. Ötven ember már töntég,és ötszáz embert tízezernek látnak anépgyűlési tudósítók. Az nem furcsa, hogy az utcai keresztező, déseknél rostokoló rendőr — tisztelet becsüle-es személyének — nem igen hasonlít a newyorki kollégájához. Az a lázas forgalom, amely Amerika elképzelésében minden vonalon kitört, csak képzeleti marad és a kocsi-, autó- és villamosforgalomban „eldugulás“ leg-feljebb azért áll be Budapesten, mert a köz-lekedési rendőr eldugaszolja. Nincs olyan időpont Pesten, amikor négynél több autó következnék egymásután és már láttunk három olyan egymás nyomában elbocsátott földalatti villamost, amelyekben kényelmesen lehetett volna ping-pongot játszani. Az elamerikaiasodás hatóságainkba is beleette magát és ezúttal nem a rosszabbik értelemben: a közlekedési rendőrség csinál magának munkát, ha nincs. Egyébiránt merőben érdekesség nélkül való az, hogy a soffőr a legalizált amerikai forgalomnélküliséghez mérten száguld és hátapos — merőben az amerikai virtus kedvéért — a háttal álló közlekedési rendőrre. * ÖTSZÁZEZER EMBER LAKIK KISLALAKÁSBAN és kétezernél nem sokkal több a készből élők száma Budapesten. Az ötszázezer — minthogy állandóan itt lakik — valószínűleg keze vagy feje munkájából él, mert a levegőből való megélhetésre eleddig szorgos kutatás ellenére sem volt képes. Ők az a réteg, amely télen, álmában szokta megkívánni a húst és nyáron zöldfőzelékkel és káromkodással fojtja el szocialista meggyőződését. Belőlük adódik a zsúfoltság a ligetben és ők alkotják az ingyen statisztáló tömeget a forradalmakban. De másrészt ők azok, akik úgy költekeznek keresményükből, mintha ajándékba kapnák. Egy egyszobakonyha lakásban ritkán mossák a lakók fogaikat, de megismétlik a korsó sort. A gyári leány cipősarka ferde, de nyolcvanezer kortyás harisnyát húz belé. Évekig nem jut napfény ezekbe az odúkba, de ha egyszer a Hűvösvölgybe rándulnak, az asszonyok selyemblúzba öltöznek és a férfiak borravalóval ijesztgetik a mit sem sejtő villamoskalauzt. Hallatlanul téved azonban az, aki azt hiszi, hogy a budapesti felsőbb kétezer jobb a hírénél. Ők nem nézik jó szemmel, ha kétezres létszámuk procedural növekszik és estélyt mindig azért adnak, hogy túllicitálják az ellenfirmát. Ők azok, akik lemosolyogják a csonkaország nyújtotta örömöket és kisibolják a nemzeti vagyont idegen fürdőkbe. Ők mindig nemzetközi vonatkozásban gondolkoznak és sohasem mulasztják el népszerűségüket belföldi hírlapokban közölt jótékonysági kommünikékkel szélesbíteni. Autókban vállalatokban, konzernekben, trösztökben számítítanak és az elszaporodott utcai koldusok számára nemes indignálódással a mindig való kormányt teszik meg teljes mértékben patténusnak. Ők azt mondják, hogy Magyarországon is a pénz az isten és mindig am a jelentéktelen államférfira spórolnak, akiből kasztszerű megállapodással saját emberüket nevelik. BUDAPEST AZ EURÓPAI VÁROSOK KÖZÖTT A TIZENEGYEDIK. A növekedés lazárban letapodta a belföldi riválisait. Budapest nagyon magasan hordja az orrát és ennek megfelelőleg vidéknek nézi a szegedi tanyák mellett a debreceni egyetemet is. — Mi vagyunk az ész — gondolhatja —— Mi vagyunk az ész — gondolhatja —, a vidéknek pedig kötelessége minket elfogadni. És valóban: ez az aggyal, teletömött fej mindig elöljárt országunkban az eszelés terén. Mindig az az arc volt, amelyet fényesre csiszolt és ihletett a szellemi foglalkozás és amely az ihletettségében majdnem elrepült a testtől. Bizonyos, hogy Budapest arca mindig gondosan mosdott volt, míg a körülötte és alatta fekvő testtagokról ugyanezt soha fel nem tételezte. Aztán valahogytényleg úgy tettünk a múltban, hogy fejünket kikészítettük és felcicomáztuk minden jóval, széppel, de különböző testtájaink kissé kultúráltatnak maradtak. Legtöbb iskola, legtöbb színház, a legújabb politikusok és tagnagyobb írók,előadó , művészek és legszenzációsabb botrányok itt voltak. A nemzetközi versenybe benevezett Budapest ,és hogy majdnem minden vonalon lemaradt, az nem rajta múlik. Lettünk tehát egy tizenegyed rangú internacionális fatálka -i hely, amelyre — és ez alegborzasztóbb — a magyar vidék is így tekintett fel. Azért olyan nehéz Budapest arcában gyönyörködni és kéipét adni. Hál’ Istennek, erre ma már a vidék sem, nagyon törekszik. . ., j '' ^ 'T‘‘‘ Bo«n »Ettére ! 1925 ÁPRILIS 12 VASÁRNAP .