Szózat, 1925. április (7. évfolyam, 74-97. szám)

1925-04-12 / 83. szám

32 lődtek ki új húsvéti szokások és mind változa­tosabb lett a feltámadásnak megünneplése, bár tagadhatatlan, hogy ezek között az új szokások között sok volt, aminek eredete visszanyúlt a pogányságba. így a latin egyházakban rég­­időktől kezdve szokásban volt, hogy a püspök húsvét éjszakáján a sötét sekrestyében felgyúj­totta az „új tüzet“. Ez a szokás valószínűig a régi Vesta-kultuszból került át a keresztény­ségbe. Szintén nyugaton kezdődött el a húsvéti bárány áldozása amelyből a máig is szokásos húsvéti reggeli étel­szentelés szokása fejlődött ki. Sokkal későbbi, középkori eredetre vezet­hető vissza a passió-játék, a szenvedőtörténet dramatikus ábrázolása és a középkor hisztériá­­jának­ egy különös megnyilvánulása, a húsvéti nevetés (risus paschalis), amelynek középpont­jában a virágvasárnapi Krisztus-bevonulás számára állott. Az őskeresztény húsvét legjellegzetesebb szo­kása a vigilia hamar eltűnt. Amikor a gyüleke­zetek fejlődtek, nagyobbakká lettek, nehéz volt megtartani a fegyelmet a hosszú éjszakai vir­rasztáson és méginkább az azt követő lakomán, így aztán a vigíliát, ami nem egyéb mint a mai napig szokásban levő „feltámadás“, már a hete­dik századtól kezdve nagyszombat délutánján tartották meg. Máthé Elek. Meghalt a dal Él még a szerelem, de mit ér, ha meghalt a dal? Szé­pernyék szállonganak élettelenül, nem hallja fül az igét, nem látja szem a jelet, helke­ veszetten korhad a tegnapi kor ma tovább. A vér nem iszapolta termővé a mezőket, nem csalt csirát a városok szennye alól­­— megaludt s barnán kérgesedétt a szivekre. Él még a szerelem, de mit ér, ha meghalt a dal? Nem szőhetem rád örök szavak élő szövetét, ékszerül égő színt és édes hangokat ízül nem adhatok — nem kell a dal. De adjak aranyat, selymet, gyöngyöt, csemegét — ugy­e kell? Meghalt a dal — neked se kell. Lénárt Andor Tavaszi varázslat ! Elfüggönyözött telkemet Kitártam a győzelmes napnak, S a harsonázó fény elől Vén, lomha, árnyak iramodnak. Aranypalástos víg tavasz, Már zeng feléd a halleluja, Parlagon hagyott szivemet Kérőn eléd terítem újra. A vágy friss remegése fut keresztül az egész világon, Állva a múlt romhalmazán, Új hittel én is élni vágyom. Takáts István gyár Demi-monde. Valóban, Dumas darabjá­tól Csíky határozott ösztönzést kapott. Amint a francia darabban a társadalomnak egy kü­lönös rétege van rajzolva, amely nem tartozik egy másik osztályhoz sem, hanem „úszó sziget­ként lebeg Pak­s óceánján“, éppen úgy Csiky is a magyar polgári társadalomnak egy ilyen szigetjét akarta színpadra teremteni. Proletár annak a kornak szóhasználásában tudniillik még népi a negyedik rendet jelentette, hanem a polgári társadalomnak ama rétegét, amely­­ szerencsétlenség vagy valami ballépés követ-­­keztében a polgári rendnek csak perifériáján­­ tud elhelyezkedni. Csiky darabjában bemuta­tott alakok tehát afféle „burzsuj prolik“. Csikynek e darabját azután gyors ütem­ben követte a többi. E termékeny tollú dráma­írónk valóban az lett a Nemzeti Színház mű­sora számára, ami azelőtt Szigligeti Ede volt. Éppen olyan fürge teremtő készségű és éppen olyan szükséges valaki. A szigorúbb esztétikai ítéletű kritika mél­tán vetette Csiky szemére, hogy darabjainak külső megalkotása nagyon is francia kaptára szabott, hogy alakjainak jellemzésében kerüli a mélységeket, hogy kelleténél erősebben pá­lyázik a közönség tapsaira. A tárgyilagos iro­dalomtörténet azonban elévülhetetlen érdemé­nek fogja tartani a magyar társadalmi dráma megteremtését, ki fogja emelni, hogy mélyebb lélekábrázolásra képtelen tolla, mégis sok ér­dekes és életteljes magyar típust varázsolt színpadra, hogy vaskos humora sok jóízű ka­cajt fakasztott s hogy ügyes kezének nyomán a magyar dráma technikája is igen sokat fej­lődött. A Nemzeti Színház igazgatósága erre a­ hónapra ígérte a „Proletárok“ felújítását el­sőrangú szereposztásban. A főszerepeket Már­kus Emília, Ódry Árpád és Rózsahegyi játsszák. Ezzel a felújítással a Nemzeti Szín­ház nemcsak tartozó kegyeletes kötelességet teljesít, hanem — úgy­ képzeljük —­ erős szín­padi sikert is fog­ elérni 1925 ÁPRILIS 12 VASÁRNAP Szédítő séta a Grand Palais-ban Páris túl akar tenni maz 1900-as világkiállításon Páris, április 10. A sápadt, gyengefényű tavaszi nap bágyad­tan szórja sugarait a még alig rügyezni kezdő fákra a Tub­eriák kertjében. A place Concorde obeliszkje körül szédületesen keringenek az autók a kora délutáni órákban. A Champs Ely­­seasen sétáló emberek, elegáns nők tavaszi szí­nekben. A fák körül hatalmas állványozások nyúlnak a magasba, félig kész tornyok, oszlo­pok ágaskodnak a felhős tavaszi égre, az Expo­sition tots decoratifs et industriels-nek, a május 4-én megnyíló nemzetközi ipari és iparművészeti kiállításnak a most készülő hatalmas épületei. Egy egész város, több négyzetkilométert elfog­laló új város, mely messze lenyúlik a Szajna mindkét partján, a ponte Alexandertől egészen az Invalid­ásókig. Mindenütt, amerre csak a szem ellát, nyüzsgő-forgó emberek, félig kész épületek, fa,vázaik, teherautomobi­lok, mindenfelé lázas munka. Paris túl akar tenni az 1900-as nagy vitágkiállítás fényén és pompájái. A Grand Falais előtt, a­­kiásítás főcsarnoka előtt, a munkások egész csapata dolgozik az át­alakításokon, meg fölhányások, újonnan emelt épületek, zúgó, pöffögő gépek, hatalmas desz­kaépületek egy gyors, egy lázas, nagyarányú készülődésnek minden jellegzetessége a szemem elé tárul. A nagy elgyöny­örködésből­ egy magyar mű­vész hangja térít magamhoz. Baranyi Károly, az otthoni művészkörökben jóhírnévnek örvendő szobrászművész szólít meg, aki a legnagyobb, világhíres párisi iparművészeti és szobrászati intézetnél, Camille Gamiernél van alkalmazás­ban és a Grand Palais-i dekorációs munkálatok­nál jelentős szerepet tölt be. Baranyi Károly szobrászmművész különben azon boldog kevesek egyike, akinek egy csókolódzó Faun­ című kom­pozícióját a Société National des Beaux Arts, a szigorú zsűrizés ellenére (közel 70 százalékát a beküldött pályázatoknak visszautasították) is elfogadta és így a magyar művész szobra is ott fog szerepelni a világ legnagyobb és leghíresebb szobrászainak a művei között a nemzetközi szobrászati pavillonban. Az ő szívességéből al­kalmam volt bejutni a hét pecsét alatt őrzött Grand Palais-ba. Modem Babilon a magasban * A főbejáraton keresztül bejutunk az óriási palais­ba. Meglepő és felejthetetlen kép tárul a szemem elé. A gipszporfelhős levegőn keresztül az óriási hatvan méter magas vastraverses ku­pola alatt egy 30 méter széles, monumentális hatású fehér lépcső kúszik a magasba, a pihe­nőkön jobbr­ól-balról öt-öt hatalmas urna, 25— 30 méter magas kékesszürke színű, dúsain ara­nyozott, simafalú tágas nagycsarnokból méltó­ságteljesen emelkedik a magasba a lépcsőko­­losszus. Mintha valami ősi babiloni vagy egyip­tomi palotában volnék. De csak egy pillanatig­­tart ez az érzés, a porfelhőn keresztül rohanó alakok elmosódott árnyai tűnnek elé: a m­a­­gasba nyúló fenyőfagerendák, a levegőben k­imi­­bálódzó vedrek, a magasból lelógó hullámos drótkötelek, a falakra ágaskodó összetolható hosszú létrák, a porfelhős magasságban eltűnő karcsú álványozások, a köteleken lógó függő­ hidak, zűrzavaros összevisszasága tűnik, elem, zaj, kopácsolá­s, kiabálás, magasban csikorgó csigák, nyikorgás: a sürgős munka lázas üteme dobol a dobhártyámon. Fent, szédítő magasban, egy szál deszkán fehérzubbonyos munkások fsajlonganak, a füzé­­res oszloprendek kapiteljein harminc méter ma­gasban festők aranyoznak, jobbfelől egy hatal­mas gipsztábla emelkedik a levegőbe, az egyik sarokban egy festő-permetező gép nagy pöfögés között spricceli a széles, sima falakra az olaj­­festéket, mellettünk nagy porfelhőben zsákolják a gipszet, amott egy egész domb háztömeg, 2—3 négyzetméter magasságú gipszplatnik hevernek szanaszéjjel és mindenütt, a falaikon, a levegő­ben, a földön mindenütt fülig gipszes munkások dolgoznak. Bábeli zaj és lárma tölti be a termet. A díszcsarnok — Ez lesz a díszcsarnok — mondja a veze­tőm. — Még a fejébe se vagyunk a munkának, de már kezdenek kibontakozni azok a hatalmas méretek, amelyek valóban megbabonázóan fog­nak baltát. Ott fenn, a kupolát egy nagy drapé­ria fogja betakarni. A színek, felületek és vona­lak harmonikus öltoharagodása a, modern mok­u­­mentalitás érzését fogják a szemlélőben felkel­teni. A drapériák a tett, az oszloprendek kö­zött fent a mennyezeten, a kis kazettákban min­denütt apró kis villanykörték lesznek elhelyezve, körülbelül tízezer.­­ Ebben a díszcsarnokban fogják fogadni az előkelőségeket. Ezen a hatalmas lépcsőn ke­resztül felvezetik az első emeleti díszterembe, ahol a fogadtatások ünneplés része és az ünnep­lések stb. fognak lebonyolítódni. Felmegyünk a lépcsőn. Fentről nézek vissza: egy újabb arcát látom az óriási csarnoknál­. Gerendák és összeácsolt lécek között, belé­­­pünk a díszterembe az első emeleten. Köröskö-I fül freskók, a négy évszak szimbólumai, eléggé­ modern felfogásban és kidolgozásban, de Paus-i sin-re emlékeztető szilvakék színekkel. Itt is a falakon dús aranyozás van­ ,a sarkokban ember­­magas, hatalmas üveggyöngy-díszítéses szikrázó csillárok állnak. A teremben szana­széjjel fes­tékes csöbrök, lécek, linoleumvásznak minden­felé. Felülről, a rozsdafoltos üvegtáblán keresz­tül besüt a nap, apró kis fényfoltok sétálnak a falakon, egy ásvány tetején, félrevágván fején a papírsapkát, egy festő fütyörész. Itt már nincs az a lázas munka, mint lent. Csend van, csak alulról hallatszik a folytonos zúgó, morajló egyetemes zaj, a munka dala. Meggyönyedve, behúzott nyakkal a vastra­verzek és gerendák között elhagyjuk a ceremo­niás termet. Egy körbefutó folyosóra érünk, amelyből apró kis benyílók és fülkék nyílnak, mindenik felett egy ideiglenes táblán a kiállító cég, vagy intézet neve. Egyébként minden üres, csak a deszkavázak vannak meg, a belső kikép­­zést még csak húsvét után fogják megkezdeni. Kiérünk az emeleti galériára. Itt is körös-kö­rül apró fülkék vannak, szerszámok, gerendák, lécek, zsákok, ládák össze-vissza nagy halmok­ban. Innen be lehet látni a főcsarnokhoz. Nagyon szép látvány lesz innen felülről a hatalmas, dú­san feldíszített nagycsarnok. Falóriások — gipszből — Ezek a magasba meredő falak mind gipsz­­ből vannak — magyarázza a vezetőm. — Alig há­romnegyed centiméteres gipszlapok vannak csak felrakva a favázakra és mégis, hogy ha a mun­kálatok befejeződnek, a festőeljárásokkal olyam tökéletesen fogjuk preparálni és befesteni ezeket, hogy mindenki meg lesz szentül győződve, hogy masszív falak. Pedig tessék elhinni, hogy ha két munkás nekifogna, csákányokkal két nap alatt mindent összerombolhatna, amit mi két hónap alatt nagyneh­ezen felépítettünk.­­ A németek mindent k­étszeresen­ túlmére­tezve csináltak volna meg. Egyébként érdekes, amint megfigyelheti, hogy a belső­ kiképzés és térmegoldás, valamint a domborműves dekorá­ciók mennyire a XX. századbeli német stíluske­­verés hatása alatt készültek. Az igaz, hogy mint az angol, belga, vagy a holland pavilonok­ban is látható , igyekeztek a saját karakterük­höz formálni, de a forrás, az alapjellegzetesség, az el nem vitatható. Egy létrán lemászunk, miközben csak úgy potyog a gipsz a nyakamba a belga pavilonban, ahol tényleg a terrakotta reliefek a részben ku­­bisztikus, részben expresszionista stílusban elké­szítve, már ott pompáztak beillesztve a gipszfa­lakba. A főcsarnok körül vannak elhelyezve az egyes nemzetek kiállítási helyei. Némelyikben még egyáltalában nincs munka, a többiekben pe­dig csak most kezdtek hozzá. Az angolok három helyiséget foglaltak le, linóleumfa­lak és padlók borítják a helyiségeiket. Nem volt pénz magyar pavillonra A benyílók, pavilonok, gerendák, ládák és vastraverzek végtelen labirintusa között egy szinte hermetikusan elzárt és elfüggönyzött pa­vilonhoz érünk. Fellebbentjük a függönyt. Vö­rösbarnásra pácolt faburkolat borítja a falakat. Gyönyörű bútorok brokáttal és selyemmel be­vonva, falba süllyesztett lámpák. Bent ketten be­szélnek — csehül. Ez a cseh-szlovák pavilon. A csehek nagyon sietnek, ők vannak a legelőbbre. A magyaroknak nincs pavilonjuk, nem volt pénz rá. A nagy lépcső alatt egy széles, sötét folyosón keresztül a Grand Palais hátsó részébe jutunk. Deszkáéin él­vényeken és to­rlaszokon keresztül kapaszkodva, egy nagy, hangos helyiségbe ■érünk, ez a­ kiállítási színház. Szemben a ■bejárat­tal a falon egy óriási freskó, az ipar és iparmű­vészetek allegóriája. Ettől eltekintve, a benyo­más és a kép ugyanaz, mint a főcsarnokba való belépésnél. (Zaj, lárma, összevisszaság, létrák, állványok mindenfelé. Az emeleti páholyok már, tehetséges, elkészültek félig, vörösen izzik a, bársony elő a nagy fehérségből. Egy feljárón i­dkapaszkodunk a páholyokba. Egyszerre csak hallom, hogy va­laki­ felettem énekel egy magyar nótát. „Suba, suba, göndörfürtű suba“ hallom a magasból. Fel­nézek, egy létra tetején egy barnaszemű magyar fiú áll, nyakig festékesen és csak úgy nótázik, miközben ügyes kezekkel formál új os­optfejese. Én is elkezdtem fújni a nótát. A szegény fiú majd leesik a létráról a nagy csodálkozásában,a miikor meghallja. Lemászik ragyogó­­arccal, ki­sül, hogy Kovács Lajosnak hívják, iparművész, meg van elégedve, a franciák szeretik, a legké­nyesebb munkát reá bízták- Úgy látszik, hogy Megköszönöm a vezetőmnek a szívességét. — Ez még c­sak egy idő tósz© a nagy kiállí­tásnak — mondja Bakonyi Károly szobrászmű­vész a búcsúzásnál — a többit, a Szajna két part­ján elhúzódó óriási területeket és építkezéseket, majd legközelebb fogom megmutatni. Kilépek a kapun. A nap éppen lenyugvóban van. A pirosra, festett égbe sötét színekkel ágas­kodik az Ern­el - t­or­o­nyn­ak merész vonala s fönt, háromszáz méter magasban, a lassan úszó íviola­­sszín tavaszi felhőkbe belelobogtatja ba­szikén a kék-fehér-piros francia trikolórt... B. Keményváry Aladár.

Next