TÁRSADALOMTUDOMÁNYI KÖZLEMÉNYEK - Az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézetének folyóirata 1989
1989 / 4. szám - Műhely - Kolozsi Béla-Kovács Katalin: Fiatalok és a szakmai jövő (Egy medikus-vizsgálat anyagából)
gálát áruk kijáró tisztelettel honorálják tehát az innovatív beállítódást, amelynek követésére azonban önmaguk (többségükben) mégsem vállalkoznak. Érdekesen alakulnak az orvosi etika legtöbb veszélyeztető faktorait (az erről alkotott hallgatói véleményeket) tudakoló kérdésekre adott válaszok. Tekinthetjük-e úgy, értelmezhetjük-e úgy az adatokat, hogy önmagukról kedvezőbb - még hiányosságaiban is etikusabb - etikai képet hordoznak a hallgatók, mint kollégáikról? Az adatok bár ellentmondásosak, mégis igenlő választ engednek meg az előbbi kérdésre - aligha meglepő módon persze. Szembeötlő először is, hogy a válaszhiányok a 10. sz. táblázaton (saját veszélyeztetettség) magasabb arányúak, mint a 8. és 9. sz. táblázatban (a ma működő orvosok, illetve évfolyamtársak). Az adatokat azért kell ellentmondásosnak tekintenünk, mert az önvédelem, a „defenzív medicina" miatt veszélyeztető faktor a saját etikai sérülékenység jelzésénél növekszik (10. sz. táblázat), és ez az önkép nem feltétlenül értékelhető hízelgőnek. Kissé nagyobb itt a bürokratikus tényzők befolyásától való veszélyeztetettség is, mint az évfolyamtársak esetében. A jelenleg működő orvosnemzedék körében a „pénz" és a „bürokrácia" kísértő súlyát egyformának ítélik a hallgatók, évfolyamtársaikra vonatkozóan a pénz elsöprő módon kerül első helyre. Vajon e különbség - medikusaink szemében - melyik csoportra nézve elmarasztaló(bb) jellegű? Az évfolyamtársak ítéltetnek így „pénzsóvárnak" vagy a felnőtt kollégák inkább szolgalelkűnek? KÖVETKEZTETÉS Az egészségügy egyik sarkalatos kérdéskörére, nevezetesen a tömegbetegségekkel kapcsolatos közegészségügyi vállalások és a nagy tudományos apparátust igénylő vállalások arányára vonatkozó állásfoglalások, valamint néhány etikai dilemma itt vizsgált megítélése természetesen csak igen közvetetten utalnak az orvostársadalom és az egészségügyi rendszer megújíthatóságának rendkívül szövevényes problémaáradatára. Mi több, e megújíthatóságnak is csak egyes szubjektív feltételeit vizsgálják. Szerény vizsgálati eszközökkel, inkább csak „szúrópróbaszerűen" néhány „keresztkérdést" tesznek fel, olyan összefüggéseket igyekeznek feltérképezni, amelyek a további vizsgálatokhoz talán gonddolatébresztőek lehetnek. Jelzésszerűen megmutatják a jövendő orvosoknak az orvoslás fejlesztési dilemmáját illető vélemény-megoszlását. Az „innovatív" jellegű választást, az alternatív fejlesztések egy-egy ágának preferálását többségük igyekszik elkerülni, miközben - paradox módon - mégis értékeli az ilyen választás melletti elköteleződést. Közvetlen kollégáiknak az innovativitással kapcsolatos attitűdjeit - legalábbis körvonalaikban - jól ítélik meg, közösségi ismeretük e tekintetben kielégítő. Sajátosan alakul a véleményük a hivatáserkölcs külső „motiválhatóságáról", veszélyeztetettségéről. Míg a végzett, ma tevékenykedő orvostársadalomra vonatkozóan úgy látják, hogy a hivatáserkölcsöt a pénzzel motiválhatóság, „csábíthatóság" mellett (azzal egyenrangú mértékben) a bürokratikus elvárások ereje sodorhatja el, addig saját nemzedékükben jóval nagyobb súlyúnak látják a pénz ilyen erejét, mint az egyéb motívumokét. Azt a feltételezést, hogy a pénz valamiféle nyílt versenyszellem társadalmi ideája által meghatározott „bocsánatos bűn" metaforája lenne válaszadóink körében, cáfolni látszik az a körülmény, hogy a saját személyük lehetséges „kísértőjeként" is megjelölik. A két fő változónk közötti szignifikáns összefüggés iránya azt sejteti, hogy azok, akik az egészségügy működtetése jelenlegi arányainak megváltoztatását szorgalmazzák, egy sajátos orvostípus kialakulását fémjelzik, olyan emberét, akinek innovatív az-