TETT, 1982 (6. évfolyam, 23. szám)

1982 / 23. szám - A beszélő ember

Homo loquens Beszélő ember. Fajunknak ez a minősítése ritkább ugyan, de nem kevésbé találó, mint természettudományos nevünk, a hivalkodó Homo sapiens (értel­mes ember), amellyel ott büszkélkedünk az állatrendszertan csúcsán. A Homo sapiens jellegzetesen tizennyolcadik századi név: abba az évszázadban, amely­nek uralkodó eszméje a felvilágosodás, a racionalizmus, az ész mindenható­ságába vetett feltétlen hit, amelynek végén a párizsi Notre-Dame-ban Ész Istennő foglalja el a száműzött Isten helyét, Linné talán nem is adhatott volna más nevet nekünk. Mert csak ezzel a névvel, a sapiens jelzővel lehetett még a legracionalistább racionalizmus korában is megszüntetve bár, de mégis megőrizni a középkornak azt az önbizalmat nyújtó és felsőbbrendűségünket szavatoló hitét, hogy az ember lényege isteni eredetű. (Hiszen: „Az ész az Isten, mely minket vezet“ — Berzsenyi.) A Homo sapiens faj legemberibb­­egyedei pedig éppen Ész Istennő papjai: a tudósok. Nem bölcsességünk, hanem éppen gyarlóságunk jele, hogy évszázadunk új jelzőt kapcsolt a Homo szóhoz: Homo technicus. Új isten, új eszmény, új név. A Homo technicus immár a magas fejlettségű technológia, az ipari civi­lizáció emberének önbizalmát és felsőbbrendűségének hitét erősíti. A szerényebb hangzású Homo loquens már csak ezért sem futhatna be nagy karriert. Az ugyanis, hogy beszélünk, hogy beszélő emberek vagyunk, olyan természetes, annyira a lényegünkhöz tartozik, hogy úgyszólván észre sem vesszük. A beszéd annyira mindennapi, hogy még csak szimbólumává sem válhatott valamely évszázadnak vagy eszmeáramlatnak, és olyan általá­nos, hogy senkinek sem nyújthatja a felsőbbrendűség érzését az emberfaj más tagjaival szemben. Hogy az embert a munka tette-e emberré vagy a beszéd, azon kár lenne vitatkozni, hiszen az emberré válás soktényezős folyamatában aligha szabad valamelyiknek is a másikénál nagyobb, illetőleg megkülönböztető szerepet tulajdonítani. De bizonyos, hogy az ember csak a beszéd és a nyelv révén szabadulhatott fel véglegesen az állati létforma kötöttségei alól. A beszéd tette képessé arra, hogy fogalma legyen az időről, hogy emlékeit múltbeli valóságokként, céljait pedig a jövőben megvalósítandó szándékokként fogal­mazhassa meg. A beszéd szabadította ki a közvetlen adottságok világából, ál­tala hagyományozza át és halmozza fel tapasztalatait, értékeit és eszményeit. A beszélő ember tudatosan éli meg jelenét, olyan társadalomban, amelynek legkisebb, leglényegtelenebbnek tűnő összetevőit is át- meg áthatja a nyelv szervező ereje. A Hon­o­loquens egyszerre természeti és társadalmi lény. Természeti, mert a beszéd képességének megléte fajspecifikus, az emberi faj minden egye­dére jellemző, közös tulajdonság. A nyelv azonban, amelyen beszélünk, nem természeti, nem fajra jellemző, hanem társadalmi, és nagy változatosságánál fogva kisebb-nagyobb közösségekre tagolja az emberiséget, anélkül, hogy faji egységét megbontaná, így a társadalmiság közvetve ugyan, de beépül a be­szélő ember faji jellemzőibe, hiszen fajának talán legsajátosabb tulajdonsá­gát, a beszéd képességét az ember csak anyanyelvének elsajátítása révén tudja a maga teljességében érvényesíteni. Az állatrendszertannak ilyen tagja csak egy van, s az a Homo loquens. 1

Next