Táncművészet, 1988 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1988-01-01 / 1. szám
Jubilált a Duna együttes Fennállásának 30. évét ünnepelte a Belügyminisztérium Duna Művészegyüttese, s ha az elmúlt évtizedekben gyakran panaszkodtunk, hogy a társulat csak ritkán áll a fővárosi nagyközönség vagy épp a szakmai közönség elé, az őszi előadások igazán nem adhattak okot hasonló panaszra. Hiszen az Operettszínházban okt. 18-án tartott műsor és a Corvin téren okt. 30-án megrendezett másik program között még egy zártabb körű bemutató is lezajlott a BM Zrínyi utcai klubjának színháztermében. Az együttes tehát most egyértelműen kiállt, a műsorválasztékkal egyformán demonstrálva saját koreográfiai hagyományaihoz való viszonyát, s jelenkori táncos arculatát - nem vádolható hát, hogy megkerülte a nyilvánosságot. Abból kiindulva, hogy kezdünk lassan kinőni a formálisprotokolláris lelkendezések műfajából, továbbá, hogy az előadott táncok zöme, vagy tán mindegyike szerepelt már korábban e hasábokon, a tudósító valószínűleg felmentést nyerhet mind a formális köszöntő, mind a veséző kritika kötelezettsége alól. A híradás valóban tudósítás akar lenni, tagadhatatlan morfondírozással körítve - hátha e töprengések elvezetnek az együttes létének, működésének (legalább részleges) újragondolásához. Rögtön e két színházi bemutató kelt morfondírozást, látva, hogy az Operettben legfeljebb fél ház, a Corvin téren mintegy kétharmad ház nézte-fogadta a táncosokat. Ilyenkor az ember elsősorban a szívét-lelkét kitevő táncosért bánkódik, de utóbb rágódnia kell, mert a jelenség, az érdeklődés adott foka ezernyi kérdést indukál. „Hát annyira rossz volna az együttes a maga koreográfiáival és táncosaival”, hogy csak ennyit érdemel? „Hát ennyire elfogyott a nagyközönség és a táncos társadalom érdeklődése a néptánc iránt?” (Szándékosan említem együtt a két összetevőt.) Továbbá: „lehetséges, hogy a végén azoknak lesz igazuk, akik a múltban az együttest a helyőrségi klubokon túl leginkább a szövetkezeti zárszámadásokra és az idegenforgalmi sorozatokba irányították?" „Van egyáltalán közforgalmú neve az együttesnek, netán ezt a nevet vissza kell szereznie, bizonyításokkal aranyoznia?” Zavart keltő kérdések, s egy részük ellen szívesen tiltakozom. A két színházi program alapján például örömmel ismerem el a tánckar előadókészségét, s nem egyszerűen a memorizálás teljesítménye miatt, hogy a táncosoknak hatalmas repertoárt kellett „felmondaniuk". A két év előtti megrázkódtatások ismeretében (utórezgésük 1987-re is áthúzódott) különösen érezni kell, hogy kialakult vagy újjászerveződött egy homogén tánckar. A lányok üdék, megnyernek, állóképesek, s nem kell küszködniük a rájuk bízott feladatok technikai részével sem. A legények feladatköre természetszerűen sokrétűbb (ez a néptánc egész ágazatának máig velejárója), s megjelenésükben a stiláris kibontakozás két irányát is kitapinthat.