Tarsadalmi Szemle – 1964.
8–9. szám - Eszmecsere - Sz. Szántó Judit: Tartalom és forma újszerűsége a mai drámában
A Lenoir-dinasztia vagy pl. Peter Karvas Éjféli mise című művei. Sikeres, hibátlanul szerkesztett alkotások, mégsem tesznek hozzá semmi újat a kapitalizmus, illetve a fasizmus lényegéről bennünk felhalmozódott ismeretekhez. Közismert tételeket demonstrálnak az ibseni technika legelavultabb elemének, az Intrikának segítségével; típusalkotásuk a közhely szintjén áll. (Ez a módszer, amelyet Mesterházi, második említett tanulmányában, szellemesen keresztelt el „kritikai naturalizmusnak", volt hosszú időn át a legjellemzőbb a szocialista országok drámatermésére is; az elfogult polgári kritika, amely az utóbbi években bekövetkezett változásokról egyelőre még nem hajlandó tudomást venni, e példák alapján marasztalja el mindmáig globálisan a szocialista színműveket kincstári tézisdrámákként.) Az intrika-dramaturgia fosztja meg a maradandóságtól azoknak a műveknek legtöbbjét is, amelyek egy-egy nagy történelmi csomópont köré épülve, az eseményeknek csak külsőséges drámaiságát aknázzák ki. Akármilyen hálásnak látszik is a drámaíró szempontjából a végletesen kiélezett egyszeri történelmi helyzet: időálló művet csak akkor teremthet, ha az egyszeriben az általánost is meg tudja ragadni, ha a pillanathoz kötött problematikát a más korok számára is tartalmas ábrázolás szintjére emeli. Ezért van az, hogy a felszabadulás óta írt magyar drámák közül, sajnos, nehezen lehetne találni olyat, amely felújítás esetén ma, az időbeli közelség kedvező hatásával együtt is, sikerre számíthatna. Ezért van az, hogy szinte kivétel nélkül elavultak pl. a nagy gazdasági válság témája körül született, igen haladó szándékú 30-as évekbeli amerikai társadalmi drámák. (Megjegyzendő, hogy épp Amerikában a nagyszámú drámaírási tanfolyamon legtöbbször olyan tankönyveket használnak, amelyek az egyetlen érvényes mintát az ibseni drámában, pontosabban a hagyományos, „jól megcsinált" intrikabonyolításban látják.) És ezért van az, hogy — a pozitív példa kedvéért — a második világháború szörnyűségeit, a fajüldözést tárgyaló számos mű közül a mélyebb filozófiai alapra helyezett, parabolaszerű Andorra ígérkezik maradandónak, az amerikai társadalom fasizálódásának pedig nem a Rosenberg-ügyet zsurnalisztikai szinten feldolgozó művek lesznek az időálló dokumentumai, hanem a Salemi boszorkányok, amely a kérdést nem egyszeri esetlegességében, hanem mint a haladás és maradás örök csatájának egy súlyos fázisát ragadja meg. Az ibseni értelemben vett, tézisszerű társadalmi dráma-típus tehát kétségkívül elavultnak látszik. Annál harmonikusabbnak érezzük viszont az olyan, zárt szerkesztésű drámákat, amelyek — sok esetben Csehov vívmányait is felhasználva — megtartják a mese tömörségét, a forma „bontatlanságát", a néhány szereplőre épülő feszes cselekményt, de kiküszöbölik a mesterkélt feszültséget, a felszínen drámai, de lényegükben hitel nélküli cselszövéseket. Ezek a drámák inkább bensőségességre törekednek, azaz a polgári társadalom intézményeinek és törvényeinek kézenfekvő leleplezése helyett a társadalomnak az emberekre gyakorolt romboló hatását mutatják be, és így, bár a hagyomány alapján, mégis új formát teremtenek. Olyan művekre gondolunk, mint Garcia Lorca Bernarda háza, Tennessee Williams A vágy villamosa, vagy Krleza Agónia című drámája stb. (Sokatmondó tény egyébként, hogy a polgári esztéták egy része újabban e műveket is elavultnak bélyegzi, épp az irracionális, abszurd drámák egyedüli jogosultságának alátámasztása végett.) Ilyen technikával készült egyébként az utóbbi évek legszebb magyar drámája, Sarkadi Imre Elveszett paradicsom is, amely, ter- 120