Tarsadalmi Szemle – 1964.
8–9. szám - Eszmecsere - Sz. Szántó Judit: Tartalom és forma újszerűsége a mai drámában
mészetesen egészen más társadalmi körülmények összefüggésében, de hasonlóképpen az emberi viszonylatok átalakulását állítja középpontjába. Másfelől ugyanilyen jellemző, hogy azok az írók, akik ilyen módszerekkel kitűnő drámákat alkottak, szenvedélyesen keresnek más formákat, ha úgy érzik, hogy témájuk túlnő ennek a formának a lehetőségein. Lorca a Bernarda háza mellett megalkotta a Vérnászt, Miller a Salemi boszorkányok vagy a Pillantás a hídról mellett az Ügynök halálát, mint ahogy Peter Karvas is az Éjféli mise után eljutott az Antigoné és a többiek szélesebb, oldottabb, epiktus és lírai elemekkel átszőtt formájához. A tartalom és forma új szintézise felé Fenntartva a zárt szerkesztésmód esetenkénti jogosultságát, tagadjuk-e azokat az igényeket, amelyeket szocialista esztéták is egyre sűrűbben hangoztatnak a drámai formának a kor ritmusát, megváltozott életstílusát és problémavilágát tükröző megújításával kapcsolatban? Korántsem. Szembe kell helyezkedni minden olyan törekvéssel, amely az atomkorszakbeli ember világviszonylatban egyformán megnyilvánuló újszerű „életérzését" hangoztatva, a formák öncélú rombolására törekszik. A zárt formák elvetése ilyen esetekben mindig egybeesik a realizmus megtagadásával, a haladó világnézeti alapon álló művészet gúnyoros lebecsülésével. Ám kétségtelen, hogy a tudomány és a technika szédületes fejlődése (nem utolsósorban a színházi technikáé is), az információs források kibővülése rohamosan átalakítja az ízlést és a gondolkodást. Módosítják a színházi néző magatartását a rokonműfajok is: a rádió fogékonyabbá teszi az elvont gondolkodásra, a film megnöveli asszociációs érzékenységét. Az információs források kibővülése, a gépi művészetek térhódítása további fontos tanulságokat is kínál a drámaírónak: az érdekes, izgalmas események vagy színhelyek kiaknázása önmagában nem jelent többé vonzerőt a színpadon, mert a nézők az újságokból többet tudnak ezekről, mint amennyit a színpad megmutathat, a film és a televízió révén pedig még vizuális élményeket is szereznek róluk. Ez a körülmény fokozott erővel kell hogy ráébressze a drámaírókat választott műfajuk specifikus lehetőségeire, kiaknázva a színész közvetlen emberi jelenlétét — mert hisz ezzel a hatáseszközzel egyetlen gépi művészet sem rendelkezik! — az emberek között lejátszódó társadalmi jelentőségű konfliktusok kimunkálására kell törekedniük. Ezen az úton a drámaíróknak két akadályt kell áttörniök. A felszínen eseménytelennek, uniformizáltnak látszó hétköznapokból kell kibányászniuk a korunkra leginkább jellemző drámai anyagokat, felfigyelve napjaink életének arra a kettősségére, amelyet a Kritika 1965 márciusi számában a Szolzsenyicin és a bnai szocialista realizmus című cikk fejt ki igen tömören: „Esztendők telnek el egyenletes, változatlan hétköznapokban, s nincs az esztendőnek egyetlen hétköznapja sem, amelyben ne lehetne érzékelni a történelem lélegzetvételét. A ma emberének a tudatát, gondolkodását és érzésvilágát gyökeresen átformálja az időnek ez a sajátságos „drámai epikája". Ennek a „drámai epikának" színpadi érzékeltetése törvényszerűen megszüli majd az új kifejezési lehetőségeket, újakat, akár szorosabban őrzi az író a hagyományos drámai formák eredményeit, akár lazít rajtuk és formát bont, hogy formát építsen. Másfelől a drámaírónak korszerű módszerekkel kell leküzdenie a néző sajátos ellenállását is. Számolnia kell !