Tarsadalmi Szemle – 1972.
5. szám - Pozsgay Imre: A haladás ára
POZSGAY IMRE Sokak megszépítő emlékezetében a túlhajtott szervezeti-adminisztratív eszközök a racionalitás birodalmaként élnek. A mai helyzet valóban nem egyezik az általunk racionálisnak ítélt képpel és tényekkel, számukra irracionálisnak tűnik. A korábbi helyzet a befejezettség érzetét keltette bennük. Nekik az irt világ, melyben az akarat megfeszítése elegendő volt a rendhez, áttekinthetőnek, egyszerűnek és ellentmondásmentesnek tűnt. Ha mégis láttak ellentmondásokat, azokat a saját akaratukkal szemben álló rosszakaratnak, ellenséges szándéknak tulajdonították. Ez így sokkal egyszerűbb, mint az ellentmondások okát objektív érdekviszonyokban keresni. Ideáljuk volt a részleteiben irányított és tökéletesen ellenőrzött, a fejlett kommunizmus képére hasonlító gazdaság megteremtése. Azt képzelték, hogy a fejlődés első, felhalmozási szakaszában kényszerűen kialakult módszerek az igazi, általános szocialista módszerek. Elképzelésük illúziónak bizonyult. Kiderült, hogy e tekintetben is Marxnak volt igaza, aki azt írta a Gothai program kritikájában: ,,Nekünk itt nem olyan kommunista társadalommal van dolgunk, amely a saját alapján kifejlődött, hanem ellenkezőleg, olyannal, amely a tőkés társadalomból most bújik ki, amely tehát minden tekintetben magán viseli annak a régi társadalomnak az anyajegyét, amelynek méhéből származik." Ha Marxnak igaza van a kommunizmus első szakaszáról adott jellemzésében — tapasztalataink őt igazolják —, akkor teljesen illuzórikus elképzelés azt hinni, hogy pusztán az akarat megfeszítésével és erőszakkal lehet rendet teremteni a munkamegosztással és érdekviszonyokkal felszabdalt világban, abban a világban, amely még kétségkívül magán viseli „annak a régi társadalomnak anyajegyét, amelynek méhéből származik". A rendet ma elsősorban az érdekek felismerésére építő, a munkásosztály érdekei alapján integráló helyes politika és az azt kifejező párt teremtheti meg, úgy, hogy — miközben integrál — maga is szervesen beépül a gazdasági törvények és érdekek objektív rendszerébe. Az így kijelölt cselekvési terület szűkebbnek tűnhet a korábbinál, de aki voluntarista módon elhagyja ezt a területet, csak látszólag szabadabb, hatalmasabb, valójában álcselekvést végez, mert megsérti a társadalmigazdasági törvényeket, s ezt előbb-utóbb megtorolja a történelem. Amikor a párt a gazdaságirányítás reformjával felszabadította a társadalom kezdeményező erejét, úgy tűnt egyeseknek, hogy szabad folyást enged a partikuláris érdekek érvényesülésének, holott csak a korábban is érvényesülő, de rombolóan ható partikularitást kívánta, és kívánja az eddiginél jobban befogni a társadalmi érdek szekerébe. A voluntarista módon gondolkodók éppen arról a történelmi tényről és tapasztalatról feledkeznek meg, hogy egy bonyolult, mind termelékenyebb társadalomban az egyetlen kritizálhatatlan és jórészt erőszakra építő akarattal való irányítás jár a legnagyobb energiapazarlással. Ahol ugyanis minden lényeges döntést egy szűk központ sajátít ki magának, ott mérhetetlenül nagyok az egész rendszer sorsára kiható téves döntés esélyei. A téves döntés valódi felelőse nem vonható felelősségre. Ilyen viszonyok között a döntések politikai előkészítése formális, a hibás döntések politikai kritikájának pedig megszűnik a létalapja, helyét a dolgok kritikája veszi át. A dolgok kritikája azonban sokkal később és sokkal rombolóbban hat. A párt a reform előkészítésében mérlegelte ezt a tapasztalatot és úgy vélte, hogy nem lehet az egész népgazdaságot egyetlen nagyvállalatnak tekinteni, a minisztertanácsot pedig a vállalat igazgatótanácsának. A döntéseket ésszerűen fel kell osztani, a szocialista tervszerűséget a vállalatok önállóságára kell építeni. Az önálló vállalatokat pedig érdekeiken keresztül, elsősorban gazdasági szabályozókkal kell bekapcsolni a népgazdaságba, az országos tervek megva-