Tarsadalmi Szemle – 1974.
6. szám - Nemzetközi szemle - Salgó László: Választások és változások Franciaországban
68 NEMZETKÖZI SZEMLE 68 hal a kis halat, a harisnyagyártól a kohászatig. „Segíteni kell a haldoklókat, hogy meghaljanak..." — fogalmazott cinikusan M. Hannart, ismert textilgyáros. A koncentrációs folyamat nem kerülhette el a falut, a Közös Piac legdrágábban termelő mezőgazdaságát sem. Az adópolitika, a tőkés nagygazdaságokat támogató szubvenció csak gyorsította a kisgazdaságok eltűnését, a birtokok koncentrációját. 1962-től napjainkig — F. Mitterrand a Giscard-ral folytatott tévépárbajában ezt az adatot említette — Franciaországban óránként 6 parasztgazdaság megy tönkre. Az „Egy mezőgazdaság vége" című könyv polgári szerzője megállapítja: „A haladás (?) által elűzött földművelő a lakáskulcsot a lábtörlő alá teszi, és a falun feleslegessé vált dolgos kezét másutt bocsátja áruba.'"" KETTŐS KÖVETKEZMÉNY Ilyen módon a francia gazdaság modernizálását — különösen az iparét — a de Gaulle hatalomrajutásától napjainkig tartó másfél évtized alatt sok vonatkozásban sikeresen hajtották végre. Az „elefántok házassága", vagyis a legkülönbözőbb nagyvállalatok fúziója következtében ma kétszer annyi az évi 5 milliárd (új) frankon felüli forgalmat lebonyolító monopóltőkés cégek száma, mint amikor Giscard d'Estaing 1962-ban elfoglalta a Louvre pénzügyminiszteri szárnyát. Ugyanebben az időszakban az ipari termelés és a bruttó nemzeti jövedelem mutatószámai 200—205 százalékos növekedésről tanúskodnak. Mégis, egészében ez a fejlődés,, ez a gyorsított koncentráció egyfelől túl lassúnak, másfelől túlságosan gyorsnak bizonyult. Nemzetközileg — a Közös Piacon belül is — lassú volt ahhoz, hogy Franciaország utolérje, s méginkább hogy túlszárnyalja az NSZK-t. A két állam gazdasági szintkülönbsége a nem kevésbé dinamikus nyugatnémet fejlődés miatt állandósult. Bizonyos területeken pedig az olló még jobban szétnyílt. Bonn javára gyorsuló tempóban növekedett Párizs külkereskedelmi mérlegének deficitje, vészesen romlott a frank márkához viszonyított értéke (az 1959-es 1 M: 1,24 Ft. arány éppen a mostani választás előestéjén 1:2,01-es mélypontra zuhant). Otthon, Franciaországban viszont — a teherviselők oldaláról nézve — a koncentráció túlságosan gyors volt. Mivel ez csakis a nemzetközi monopoltőkés verseny céljait és érdekeit szolgálta, a legfőbb haszonélvezők a dolgozókra, a kisemberekre hárították a „nagy évtized" (1958—68) terheit. Jóllehet a sztrájkok eredményeképpen emelkedett az alapbér és a fizetés, a gyorsuló infláció, az erősödő adóprés (a fogyasztási stb. adók) következtében mégis legfeljebb a megszokott életszínvonal tartásához volt elégséges. A legfőbb szociális feszültség azonban nem itt keletkezett. Ezt valójában akkor látjuk, ha a Közös Piac „leg"-országa, Franciaország dolgozóinak terheit — a legdrágább lakbért, a legmagasabb közlekedési, gáz- és villanytarifát, a leghosszabb munkaidőt, a legmagasabb női és férfi nyugdíjkorhatárt — összevetjük a monopóliumok, az „elefántok" szédületesen emelkedő profitjaival. 1958 és 1968 között a vegyi- és műanyagiparban az Air Liquide haszna 2 milliárdról 5 milliárdra, a Rhône-Poulenc tiszta jövedelme 2,9 milliárdról 11,9 milliárdra növekedett. Az autóiparban a Citroennél, a Peugeotnál, a Michelinnél hasonlóan változtak az indexek. A két ellentétes tendencia tovább mélyítette a gazdagok és a szegények közötti szakadékot. Az Európai Gazdasági Bizottság statisztikája szerint a lakosság leggazdagabb és legszegényebb 10—10 százalékának jövedelme kö 4 J. Virien: La fin d'une agriculture. Párizs, 1967. 72—73. old. 5 F. H. de Virien: L'héritage économique. Le Nouvel Observateur, 1974. ápr. 8—14., 491. sz.