Tarsadalmi Szemle – 1981.
4. szám - Könyvekről - Pozsgay Imre: Demokrácia és kultúra (Sylvester András)
105 KÖNYVEKRŐL fel közelítenek a kultúra és a közművelődés kérdéseihez. A kulturális, az emberi problémák már a gazdaság és a politika viszonyát tárgyaló tanulmányokban is felmerülnek, az egyoldalúan ökonomista, bürokrata nézetekkel folytatott vitában. Érdeklődésének középpontjában a kultúra demokratizálásának kérdése áll, amit a Szociológiai Társaság alakuló ülésén elemzésre váró feladatként így fogalmazott meg: „konkrét problémája a magyar művelődésügynek, hogy a vártnál sokkal tartósabbnak bizonyult a kulturális minőség és a kulturális tömegigény szétválása. A szocializmus kulturális értékkészlete nagyjából kialakult. Ebből a gyarapodó készletből megfelelőnek mondható a kínálat Mi ,hát az oka, hogy még nem valósult meg az emberi gondolatok és cselekedetek egységének az a minimuma, amelynek alapján gazdaságilag és politikailag egységes szocialista társadalmunkat kulturális közösségként is jellemezhetnénk?" A kultúra demokratizálása folyamatos és minden irányú vitát, konfliktusokat jelent alkotók és kritikusok, az értékek létrehozói, befogadói és közvetítői között; konfliktusok adódnak az értékeket közvetítő és létrehozó intézmények között is. „Nehéz dilemma ez — írja. — Intézményesíteni kell, mert a munka technikai megosztásának mai fokán ez a közművelődésben, a kultúrában is elkerülhetetlen. De fönn kell tartani a mozgást és a mozgalmat." E dilemma egyik oldalát az alkotói szabadság és a kulturális politika viszonya jelenti. Erről a legáltalánosabb formában így szól: „Ha a művész, az alkotó vagy a kulturális kormányzat képviselője úgy gondolja, hogy éles társadalombírálat rejlik egy-egy műben, akkor még megvan az együttműködés lehetősége. De ha az egyik úgy gondolja, hogy őszinte, konstruktív bíráló szándék van a művében, a másik pedig úgy, hogy őszintétlen, destruktív, szétziláló hajlam, akkor keletkezik konfliktus a politika és a művész között.. A politikus és az alkotó között. Tudom, hogy ez nem kényes kérdés, de kényes pontja az ítélkezésnek. Hol húzódik meg a választóvonal, és ki adja meg ennek a kritériumait? Erről az a véleményem, hogy a kritériumok, a mérce meghatározásában — abban, hogy egy mű az általunk értelmezett szabadság fogalmán belül van-e, vagy sem — a kulturális politika autentikus, nem utolsósorban abból a meggondolásból, hogy a kulturális politika általánosabb érdekeket is képviselhet, mint egyik vagy másik alkotó. Az alkotó személyes világnézete, meggyőződése ugyanolyan emelkedett és magas rendű lehet, mint a kulturális politikáé. De az alkotása mégiscsak személyes cselekvés, személyes elképzelések fejeződnek ki benne, a kulturális politika meg a befogadó érdekeit is képviseli és belefoglalja ebbe. Hadd mondjam el, hogy kiadói politikánk, filmforgalmazásunk, kiállítási politikánk az alkotói szabadság jegyében működik, és ezt adatokkal is igazolhatjuk olyannyira és oly mértékben, hogy eltanácsolni csak törvénybe ütköző műveket szoktunk a nyilvánosság elől." Egy más összefüggésben így jellemzi ezt a konfliktust: „Mert a politikában mindig van némi hajlandóság arra, hogy elvárja a maga szándékainak mindennapi publicisztikai visszaigazolását. A művészetben pedig arra, hogy csak elvont célokra tekintve, a dolgokat azokhoz mérve, ellenzéki hangoltsággal beszéljen a jelenről. Küzdelem volt hát közöttünk akkor is. S a közönségért is meg kellett küzdeni." Végső soron társadalmi, történelmi feltételek kérdése, hogy a szellemi élet hogyan alakul. A különböző művészeti ágak s a kritika is azzal birkóznak, hogy a változó feltételek között birtokba vegyék s kifejezzék a jelen nagy társadalmi kérdéseit. A művelődéspolitika ezt nem végezheti el az alkotók helyett, csupán a kérdések megfogalmazásával, az alkotás feltételeinek megteremtésével, az értéktudat erősítésével segíthet ebben. A feladat másik oldalát a kulturális értékek közvetítése jelenti. A közművelődéssel foglalkozó pártállásfoglalással kapcsolatban nagy nyomatékkal hangsúlyozza a kulturális területen dolgozók felelősségét, a bürokratikus szemlélet és az elitizmus veszélyét: „Félő, hogy a közművelődés aktivistái, akik nemcsak népművelők lehetnek, hanem az ügy iránt vonzódó gyárigazgatók, orvosok, diplomások, írók, művészek, újságírók vagy agronómusok, színházigazgatók, pártmunkások vagy állami hivatalnokok, oly nagy tömegnek érzik magukat, hogy azt hihetik, ők maguk a tömeg. A baj akkor következik, ha mi, százezrek (micsoda nagy szám!) elfelejtjük, hogy nem vagyunk a milliók; ha elfelejtjük a munkások nyelvét, mert azt hisszük, mi magunk vagyunk a munkások; elfelejtjük a parasztok nyelvét, mert azt hisszük, mi vagyunk a parasztok; elfelejtjük a fiatalok nyelvét, mert azt hiszszük, ők is mi vagyunk. Megteremtünk egy belterjes, öngerjesztő közművelődési rezervátumot, amelyből már nem látni, hogy milyenek a nagy többség kultu-