Tarsadalmi Szemle – 1993.
6. szám - Műhely - Zalai K. László: Volt egyszer egy médiaháború… Sajtó és politika 1944–1948
Társadalmi Szemle • 1993. 6. szám A szociáldemokraták makacsul ragaszkodtak ahhoz, hogy pártlapnak csak párttag szerkesztője lehessen, ezzel szemben az MKP és a Kisgazdapárt számára az volt a fontos, hogy az irányvonala érvényesüljön a lapnál. (Ezért lehetett például a legendás, kisgazda orientációjú Szabad Száj című vicclapnak SZDP-s főszerkesztője, Király Dezső - Rex - személyében.) A koalíciós korszak első két-két és fél évi periódusa minden árnyoldalával és ellentmondásával együtt egyfajta „aranykor" volt ahhoz képest, ami megelőzte (a szélsőjobboldali iránysajtó 1944 márciusától) és ami követte (a szovjet modell központosított, „résmentes" sajtóépítménye 1948 nyarától). Az „aranykor" utolsó felvonása, az 1947-es választásoktól az 1948 közepi fordulatig terjedő időszak már a koalíció karikatúrája. Anyagi ereje, gazdasági befolyása és politikai mesterkedései révén ugyanis ekkorra az MKP már sikeresen kiterjesztette befolyását a tőle korábban független, de szorult helyzetben lévő lapokra. A sajtószabadság keskeny ösvényét alig észrevehető, de annál hatásosabb akadályokkal torlaszolták el. A sajtószabadság csapdái. Visszaélés a lapengedélyezéssel A sajtószabadság nem deklaráció kérdése: akkor van, ha érvényesül. Abban a pillanatban, ahogy a sajtótörvények és jogszabályok biztosította szabadságát kikezdi a napi politikai gyakorlat, már csak részlegesen létezhet. Noha a háború utáni újjáépítésbe bekapcsolódó valamennyi politikai erő programszerűen állást foglalt a teljes körű sajtó- és gondolatszabadság biztosítása mellett, tulajdonképpen már a legelső lépéseknél durván megsértették annak alapelveit. Amikor a lényegében négypárti kormánykoalíció 1945 februárjában elfogadta azt a rendeletet (340/1945. M.E.Sz.), amely szerint „...az átmeneti időszakra való tekintettel és a súlyos papírhiány miatt a lapengedélyt kizárólag a „demokratikus pártok" kaphatnak, más szervezetek és magánszemélyek viszont nem indíthatnak újságot, leplezetlenül politikai tartalmú szűkítéssel zártak ki minden rajtuk kívül álló erőt a közvélemény-formálás legfontosabb színteréről. Az előzetes cenzúra alól is kizárólag a „demokratikus pártokat" mentesítették. S ha 1945 végén az átmeneti szigorítást fel is oldották, az engedélyek kiadása továbbra sem alanyi jogon járt, az az illetékes kormányhivatal mérlegelésétől függött. Az Ideiglenes Kormány 1944. decemberi megalakulása után alapengedélyek ügye a Miniszterelnökség sajóosztályához tartozott. Ennek vezetője Balogh István államtitkár, kisgazda politikus - a legendás páter - volt, akit a koalíciós korszak egyik legbefolyásosabb, legravaszabb (és legmélettebb) figurájaként tart számon az utókor. A páter féltő gonddal limitálta a kiadandó engedélyeket, de amikor jól célzott sajtókartácsok nyomán kiderült, hogy véletlenül éppen annál a Reggel című lapnál van némi üzleti érdekeltsége, amely a politikai keretfeltételt kikerülve mégis engedélyhez jutott, befolyása és aktivitása egyaránt csökkent. 1945 nyarán az engedélyezés Kállai Gyula kezébe került, akit - visszaemlékezése szerint - kifejezetten azzal a céllal vezényelt pártja, az MKP, államtitkárként a miniszterelnökségre, hogy akadályozza a nem kívánatos sajtótermékek megjelenését ott, ahol tudja. Kállai az 1945. novemberi választásokig látta el ezt a feladatot. Ettől kezdve a Tájékoztatásügyi Minisztérium szociáldemokrata és kommunista tisztviselőinek íróasztalára érkeztek a kérelmek, s eképpen az engedélyezés kulcsfontosságú politikai mérlegelése végképp a munkáspártok kezébe került. S bár a tárca élén mindvégig kisgazda miniszterek (Balla Antal, Bognár József, Mihályfi Ernő) álltak, s Balogh péter is ismét kísérleteket tett pozíciói visszaszerzésére, a politikai küzdelem kiéleződésekor az engedélyezési joggal szinte kizárólag a szovjet támogatást a hátuk mögött érző munkáspártoknak nyílt módja élni és visszaélni. Az elutasított kérelmek beadóit a kudarc tényén túl talán leginkább az a cinizmus háborította fel, amellyel az illetékesek indokolták eljárásuk szükségességét, leginkább a papírhiányra hivatkozva - miközben napnál világosabb volt, hogy politikai szempontok alapján döntöttek, hiszen a kívánatos lapok számára valahonnan mindig jutott papír. 1947-1948 fordulójára a helyzet annyiban változott meg, hogy az elutasítást már nem is indokolták, egyszerűen a „fellebbezésnek nincs helye" formulával postázták az érintetteknek.