Tarsadalmi Szemle – 1993.
6. szám - Műhely - Zalai K. László: Volt egyszer egy médiaháború… Sajtó és politika 1944–1948
Zalai K. László: Volt egyszer egy médiaháború. Mindezek következtében pillanatok alatt deformálódott a lapszerkezet. A nagy hagyományokkal rendelkező polgári lapoktól kezdve a különböző ipartestületek és szakegyletek gyakran évtizedes múltra visszatekintő közlönyeiig jó néhány szín hiányzott a sajtópalettáról. Leginkább talán az egyházak sínylették meg a burkolt repressziót, lapjaik száma a korábbi töredékére csökkent, s többévi elkeseredett küzdelem után sem tudták elérni, hogy engedélyt kapjanak katolikus napilap indítására. A katolikus egyház végül is mindössze két hetilap (Új Ember, A Szív) és egy folyóirat (Vigília) kiadására kapott lehetőséget, holott 1939-ben 55 lapjuk volt. A szinte kilátástalan helyzet jó néhány ötletes, kiskapukereső megoldást eredményezett. Mivel a nem időszaki sajtótermékekre nem voltak érvényesek a lapengedély-előírások, többek megpróbálkoztak lapjaik álcázásával. A Polgári Demokrata Párt somogyi szervezete például tíznaponta, röplapként, eltérő címeken jelentette meg orgánumát (Magyar Polgár, Somogyi Polgár, Kaposvári Polgár), amíg figyelmes belügyi tekintetek fel nem fedezték a „csínyt", s nem indítottak eljárást a kiadó ellen. Más taktikát választott néhány ügyes lapszerkesztő. Mivel felismerték, hogy esélyük kevés a lapindításra, pártpatrónust kerestek, hogy kérelmeik - még ha teljesen semleges sportfogadási, rejtvény- vagy szaklapról volt is szó - valamelyik párt cégére alatt fussanak. Amikor azonban 1947 elejétől a hatalmi serpenyő mindinkább a Magyar Kommunista Párt felé kezdett elbillenni, s a jó szimatú újságírók mind nagyobb számban szereztek támogató sorokat valamelyik MKP szervezettől, betelt a pohár: az MKP tájékoztatáspolitikájának irányítói - a párt sajtóosztálya és a mindenható Révai József - léptek fel az effajta kísérletekkel szemben. Ekkorra ugyanis a legfőbb cél a kisgazda sajtó visszaszorítása, s ennek nyomán a diszkriminatívvá tett engedélyezési gyakorlat legfőbb kárvallottjai éppen a regionális kisgazda lapok lettek. Hogy ne érje szó a ház elejét, a kommunista párt sajtóstratégái a főhatalmat birtokoló Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) orosz tisztjeivel végeztették el a piszkos munkát. Mivel a fegyverszüneti szerződés értelmében a magyar engedély csak szovjet beleegyezéssel vált hivatalossá, a mindinkább kizárólagosságra törő MKP minisztériumi káderei pirulás nélkül hivatkozhattak arra, hogy ők bizony felterjesztették a kisgazda kérelmeket arról nem tehetnek, hogy a SZEB nem írta azokat alá. (A SZEB sajtóosztályának vezetője, Beljanov tábornok általában kéthetente küldött hivatalos, kétnyelvű választ az összegyűjtve beterjesztett kérelmekre. Kifogást a lapok húsz százaléka ellen emeltek.) Amikor a párizsi békeszerződés 1947 szeptemberében életbe lépett, és megszűnt a SZEB főhatalma, az egyeduralom küszöbéhez érkező MKP-nak már nem volt szüksége a látszat fenntartására: kormányrendelettel intézkedtek a már meglévő engedélyek adminisztratív megújításának feltételeiről. Ez végső soron a korábban engedélyhez jutott, de ekkorra már nem kívánatos lapok további megjelenésének megakadályozását jelentette. Az esetleges engedélyezés után sem lehetett gondtalan a szerkesztőségek élete: fejük felett lebegett a lapbetiltás Damoklesz kardja, amely - mivel hasonlóképpen ellenőrizhetetlen politikai „mérlegelések" tárgya volt, mint az engedélyezés - bármikor lesújthatott. A sajtószabadság csapdái. Az „irányított lapbetiltás./ Az előzetes cenzúra azért különösen gyűlölt intézmény a mindenkori diktatúrákban, mert brutális egyszerűséggel jelöli ki a hatalmi érdek által meghúzott határokat: „ez még igen, az már nem". A cenzúra eltörlése nem véletlenül tartozik a demokrácia és a sajtószabadság alapkövetelményei közé - más kérdés, hogy a (mégoly demokratikus) hatalmi műhelyek számára cenzúra nélkül is bőven nyílhat mód a sajtó kalodába szorítására. A lapbetiltás, amely utólagos hatósági eljárás, pontosan ugyanolyan hatású, mint a cenzúra. A betiltó végzések indokolásai kétséget sem hagynak afelől, milyen közlésektől kell tartózkodnia egy szerkesztőségnek, ha el akarja kerülni lapjának hosszabb-rövidebb idejű kényszerpihenőjét. Másfelől a cenzúra megelőző jellegével szemben a lapbetiltásnak büntető, szankcionáló értéke van, s illetékes szakintézmény (például cenzúrahivatal) helyett leginkább rendőrségi apparátussal szereznek érvényt a vonatkozó határozatoknak. 69