Társalkodó, 1833. január-december (2. évfolyam, 1-104. szám)
1833-09-21 / 76. szám
TÁRS ALK©: Pest, September’ 2lilikén AZ ÉN LELKEM. Én is csak elhiszem már, Mit eddig úgy tagadtam, Barátim is ha mondták , Nem férhetett fejembe : Hogy nékem lelkem a’ bor. — Akartam verset írni, Megénekelni Dórist, De tollamat röviglen Lerágtam, és eszembe Jó gondolat nem ötlött. Átok sóvár agyamra, Mondám, — boszits haraggal Tölt kelyhemet ragadtam ’S hév torkomon leönteni: ím’! dalra lelkesülten Hőst, bort, hadat, szerelmet Rakásra énekeltem. Ss. J. „Ő SZAVÁT MEGTARTÁS Fel! rest suhancz, dolgodhoz láss!“ szólt morogva egyik hétfőn — miután Monzi faluban rég megviradt — egy földmíves’ első szolgalegénye a’ félignyilt kamaraajtón be, hol a’ tizennyolcz esztendős Andrea, nyomom szalmazsákon, bekötött fejjel pihent ki az ütlegektől, mellyeket vasárnap a’ bérházban kapott ’s osztogatott. Andrea korán veszté szüleit; ő egy alacsony, száraz és sápadt ficzkó volt; minden dologban ügyes , ha kedve jött dolgozni, mi azonban csak ritkán történt. A’ fürdős Monziban leghívebb vendégét látá benne, ő pontosan minden vasár- ’s ünnepnap’ hozzá jött magát bekötöztetni, mentt volt egyszersmind a’ fizetéstől; mivel rendszerint legalább is hat más, tőle bekoppantott, véres fejjel szolgált a’ fürdésnek, kiknek aztán e’ gyógyművész Andrea’ adósságát is bölcsen beszámítá. Kevés szóval: Andrea egy békebontó, czivódni kész, rakonczátlan, vakmerő ficzkó volt; ha tízszer kilökték a’ bérházból, tízszer visszajött ’s kitördelt széklábakkal addig hadarászott maga körül, valamig csak karjait bírhatá. A’ biró siker nélkül gyakorló rajt fenyítő hatalmát, a’ vad suhanczon semmi sem fogott ’s a' biró végre elég érthetőleg oda nyilatkozott ki, hogy legjobb volna, ha Andrea illy verekedés’ alkalmával, mellyet t. i. vásottsága előidéz, a utőlszor hallaná a’ kakukszot. A’ suhancz kedvetlenül vánczorgott fészkéből, hol még ünnepi ruhájában feküvék, vállára véve az ásót ’s a’ ház’ udvarán elsajházott. Itt történetből elébe jött gazdájának leánya, a’ szép Mária, kit azonnal fejénél megkapott’s vonakodásinak daczára is megcsókolt. Máriának segitség-kiáltásira előugrott Battista, az első szolgalegény, ki egyszersmind a’ leány’ mátkája volt; ez a’ merész sihedert hatalmasan kezdé döngetni. E’ megtámadtatás Andreának kívánt alkalom vala ; ő Battista ellen már rég boszút forralt szivében ’s most hálá az epés érzelem mozgásba hozhatá ökleit. Már földre temtté a’ magas és izmos ellent, midőn a' félemült menyasszony még néhány szolgát kiált elő, kik a’ győztest hátul megragadják. Andrea magát imígy legyőzetni látván , kihúzott egy tőrt kebléből ’s azt Battista felé hagyttá ; ez hirtelen félrehajlott ’s így a’gyilkos aczél csak karját sebzé meg, különben az mélyen ’s halálosan rontott volna szivén keresztül. — „Kötözzétek meg a’gyilkost, — orditá Battista, fájdalom- és haragtól dühűlten — kötözzétek meg, hogy egy tagját se mozdíthassa ’s vessétek ezen üres akolba ; holnap általadom a’ nizzai törvényszéknek, hogy mint örökös gálya-rab lakoljon tettéért!“ — A’ szolgák Battista’ parancsit betölték. Azonban Mária’ szíve sokkal gyöngédebb volt, mintsem elviselhetné azon kinos tudalmat, hogy egy fiatal berzenkedőt illy szörnyű sorsnak vete martalékul. Éjfél után az akolba lopódzott ’s imígy szólt : „Andrea, te tudhatod , mi várakozik reád ; im lássd, én szabadon bocsátlak, ha a’ szűz Mária’ hét sebére nekem megesküszöl, hogy e’ vidéket örökre elhagyod es se Battistán se más valakin e’ tettért boszut nem állsz. Fogadd meg becsületedre , hogy megjobbítod magad ; mert igen fájlalnám, ha előbb vagy utóbb földi és örök vesztedbe rohannál.“ — Mária ketté vágta a’ kötelet. — Andrea a’ nemes leány’ szívjósága által úgy megilletődik, hogy keservesen sírt, a’ hajadon’lábaihoz omlott ’s tőle bocsánatot kért, beszédét illy szavakkal rekesztvén: „Mária!