Társalkodó, 1834. január-december (3. évfolyam, 1-104. szám)
1834-08-02 / 62. szám
tás hallatszék most. Ha ez nem hú Sneezerem — gondolám — tehát nagyon kellene csalatkoznom. Ez az ő ugatása; igen, igen, ő az. E’ pillanatban leirhatlan öröm szállá meg keblemet.— „Rajta, rajta, meg egyszer!“ — szólt a’ vén asszony, ’s a’ kutya újra vonított. — Sejdtésim most megvalósultának; én a’ nyílt ablakhoz léptem, de az éj sötét volt, én semmit sem láthatok , csak két fekete alakot ’s egy kutyának formáját. — „Kik vagytok ? mit akartok?“ — kiálték ki az ablakon. „Lassúbb hangon beszélj uram, az őr meghallhatná szavad’, mind a’ mellett, hogy rhammal leitattuk.“ — „Még egyszer, kik vagytok?“ — „Hát nem ismersz uram?“ — „Hogy ördögben ismerhetnélek illy sötét éjtszakán?“ — „Hát nem ismered Mangrove Pétert?“ — monda, ’s még lassúbb hangon ezt téve hozzá: „Nekünk egy nagy csolnakunk van; segítséged által uram , majd elérjük a’ mély tengert, ’s ép egészségben jutunk st. Yagoba.“ Én most megismerem a’ néger’ szavát, kire zavarodásomban nem mingyárt gondoltam. „Mellyik napot határoztad a’ megszökésre ? — szólok hozzá — és mi történt a’ hajósnéppel, mellyhez tartozol?“ — Az uram, kedves uram, mit kérdessz engem?“ válaszolt a’ néger, keservesen sírva. — Midőn ismét nyugottabb leve, így folytatá szavait: „A’ tengeri tolvaj mind agyonverte , vasrudakat akasztott lábaikra, ’s egyiket a’ másik után dobta be a’ tengerbe.“ — „Nagy isten! és te hogy szabadultál meg?“ — „Uram, azt nem tudom megmondani; talán a’ rablók az állatok iránt szánakozóbbak; egy szegény néger az ő szemükben csak kutya.“ — ..Jó! jó! ne gondoljunk reá többé. Már most mitévő legyek?“ —. „Csak egy pillanatig várj uram, megnézem, alszik-e még az őr ?“ — Egy pillanat múlva ismét visszatért. „Minden jól van, uram! Az őr semmit sem hallott, az nem is mozdul.“ — Most közelebb jött az ablakhoz é s ezt susogó fülembe: „Holnap éjfél után egy órakor ismét itt teszek ’s ha jelt adok, ugorjál ki az ablakon.“ — És miért nem most mingjárt?“ — „Már késő.“ — E’ szavak után a’ néger elsuhant. Még mélyen aluvám, midőn ágyamhoz lépett Obadiah ’s engem következő szavakkal felébresztett: „Jó reggelt, hadnagy ! elküldöm számodra a’ reggelit, de mint látom, nincs különös étvágyad hozzá.“ — „Ne hidd , jó Obadiah, mingyárt talpon leszek. Mennykő ’s tüzes villám! hány étek ez egy rakáson ! szárnyas vad, tojás, kávé, kétszersült, ’s hozzá különféle bor. . . Az ördögbe, kapitány, talán csak nem akarod, hogy mindezt magam költsem el?“ — „Nem, nem, én is veled reggelizek, ha különben nem veszed rósz néven.“ — ..Rósz néven e? sőt inkább..!“ — „No’s tehát kezdjük el egy pohár vörös borral; ez majd étvágyat gerjeszt.“ — Leülénk , ’s már az étkeknek egy nagy része eltisztult tányérunkról, ’s a’ fölséges borokból nyelt kortyok már oldani kezdek nyelvemet, midőn Obadiah, kinek fogai szótalanul őrlék a’ reggeli falatokat ’s kit némaságáért már dorgálni kezdék, úját egyszerre homlokára teszi ’s azt mondja: „Hallod?“ — „Semmi, vitéz kapitány, semmi! — Oszlassd el barna gondjaid’, ’s láss inkább e’ fölséges guanóhoz , melly puha ’s gyöngéd, mint a’ csirke.“ — Obadiah, kész ’s villát kezében tartva, épen tanácsomat követni, ’s az ízes leguant megszelni készüle — midőn egy álgyulövés esik, mellynek dörgését a’ viszhang szászszorosan ismétli. A’ megdöbbent amerikai kiejtő kezéből a’villát. „Ördög! — kiálték fel — ez a’Brandonnak egyik álgyuja; no ’s Obadiah , te mit szólsz ehez ? Azonban, ülj székeden békével, ’s végezzd lakomádat; mert legalább is kell fél óra, míg elleneid itt teremnek.“ Én azt hivém, hogy vendéglő gazdámat ezen éretlen tréfám haragra lobbantja ; de e’ csudálatos különcz férfi, ki annál hidegebb jön, minél közelebb jött a’ veszély — ’s ki egyébiránt, magam sem tudom miért, különös hajlandósággal szított hozzám—, nyugton maradt helyében. „Ne olly hirtelen, ifjú ember ! ne olly hirtelen ; reményié vajmi szaporán tenyészek. E’ lövés talán csak egy jelszava kompomnak , mellyet múlt éjjel kémelgetni küldék ki.“ — „Talán ő ? Halljad, halljad, már ismét lövés ! ’s ha nem csalatkozom, a’ te kompodon csak egy álgyu van!“ — Obadiah hallgatott, kitűnő megindulással. Most egy harmadik álgyulövés esett. „No’s Obadiah mester — kiálték fel — Dick Gasket, a’ vén róka kifürkészte rejtekzugolytokat.“ — A’ kalózvezér, ki eddig némán , elsötétült arcczal ’s mozdulatlan ült, most egyszerre mint villámtól sújtott, pattana föl székéről. — Élénk puskázás hallatszék; a’ kalóz az asztalt feldönté, leszaladt a’ hágcsón , ’s egyik emberét , ki épen szemközt jőve, harsány hangon kérdezé: „Mi ez Pedro?“ — A’ feluque tér vissza — jön a’ válasz — űzőbe vétetve két álgyas komptól.“ _ „Hajóra! — kiálta itt a’ kalózvezér dörgő szózattal— hajóra minden ember! fegyverre! jőnek az angolok!“ E’ pillanatban a’ dobok zajolni kezdenek ’s egy faágasra kötött nagy harang ostromra kondult. E’ jelre a’ tengeri kalózok mindenünnen előrohantak ; egyik a másikat értesite a fenyegető veszélyről, ’s egy nagy fekete zászló, mint halál’jelképe, lobogott Vague-bleue’ árboczán. Obadiah minden emberét összegyüjté maga körül, ’s hideg vérrel osztá ki a szükséges parancsokat. Miután minden