Társalkodó, 1836. január-december (5. évfolyam, 1-104. szám)
1836-06-01 / 44. szám
11. szám. Pest, Junius’ 1. 1836. TÁRSALKODÓ. A’ LELKEK* FÁJA vagy: a* nantgwrtheymi menyasszony. (Folytatása és vége ) Álmos, ki ez alatt tompa merevültségben feküdt, minden vigasztalást, mellyet rokonai ’s baráti nyújtani akarattak, elutasító magától; redőzött homlokán sötét föllegek borongtak ’s öklei szünet nélkül fenyegetőzve emelkedtek; már nem is tudakozódott fürkészéseik sikeréről, mintha attól félt volna, hogy azon egyetlen kis reményét is elveszti, melly hallgatásukból vérző szivének még virított. Végre vőlegényi köntösében kiugrott az ágyból, buga’ karját megragadá, ’s gyötrelmeit tovább nem viselhetvén, mintegy kényszerítői akára őt azon vigasztalás’ nyújtására, melly után lelke annyira epedett, rémitő erővel tört ki most e’rég visszatartott kérdéssel: „Még sem találtátok-meg őt?“ — A szelíd jó leányka nem érze magában elég erőt, bátyjának rettentő „nem“-mel felelni, ’s mivel egyszersmind jól tudta, hogy vigasztalást neki nem nyújthat, kimondhatlan szánakozó tekintetet vete rá ’s azután elfordult,— könnyező szemeit égre emelvén. — „Talán meghalt? megleltétek őt? halva találtátok?“ — „Nem, nem!“ — A’ szerencsétlen ifjú olly fájdalmas, őrjöngő ’s csaknem természetfölötti kiáltással ismétlé a’rettentő egyhangú „nem“-et, hogy a’ béretek viszhangoztaták. Ezután az ajtó’ küszöbén megálla,még egy pillanatot vete a‘ csinosan ékesített kis menyasszonyi terembe, a’ szép versekre, mellyek az újdan meszelt falra írva valának, a’ tarka takaróra, kedvese’kezeinek müvére, ’s e' szókat mormolá: „ej, ej! ’s nincs fődél fejed fölött? az enyim fölött se legyen soha tehát!, soha, soha !“ — kiszakasztá kezét húga’ kezeiből s az erdő’ ’s hegyek’ barlangihoz futa, hol ezen órától fogva mint rémlakos bolyongva járt. Csak szükségből tért néha emberi hajlékokba, mint vadállatok, mellyeket a’ tél’ zordon hidege ’s élelemhiány kint a’ vadonbul ’s emberek’ hajlékihoz kényszerít vonulni. Lakása, mellyben semmit megváltoztatni nem engede, minthogy atyai öröké volt, pusztán állott, de mindig azon állapotban, mellyben volt a’ menyekzői gyásznapon. Végre a’ tengeri erős szelek leszórták födeléről a’ kákát, falait a’ nedvesség zöldre fösté, bagoly ’s denevér fészkelt a’ düledező kéményben, és róka ’s macska váltogatva veté kölykeit, ’s rítt, visított a’ puszta menyasszonyi ágyban. Ámbár hontalan bolygó életet élt ilmos, még is, — s ez szerencsétlenségét még súlyosbttá, — elméje ép maradt; meg volt sebesítve szegény, de nem halálosan. Csak a’ rövidlátásu pórnép mondá őrültnek őt, külszínről ítélvén, mert szakájét ’s körmeit nem metszé, mitsem gondolva teste’ külsejével, ’s arcza a’ sok kiszenvedett éhség, hideg ’s hőség miatt sárga ’s fonnyadt vala, hasonló a’ késő őszkor lehullt falevelekhez, mellyek a’ berczeken nappal ülő, éjjel alvóhelyül szolgáltak neki. Voltak háborgóbb pillanati is, mellyekben a’ dulongó téli tenger’ partjain járdáit ’s gúnyoló tekintettel nézte, miként emelkedőnek a’ tajtékzó hullámok, — hegyekké tornyosulva ’s őt a’ magányosan bolyongót eltemetéssel fenyegetők. Itt szokott hallani, átázva a’ hullámok’ tajtéknedvétől, vad dühében az éggel szeretett volna szembe szállni, ’s fellázadván a’ megfejthetlen végzés ellen, melly titkait előtte föl nem tárá, a’ viharos óczeánt felül akará ordítani, ’s tompa átkokat szórt az ég ellen, ’s kimondhatlan nyomorúságában viszonozni látszott a’ mindenható’ haragját , ki őt semmivé tette, elölvén szivét, reményét, szerelmét ’s életét. Dugárusok, csempészek néha e’ partokon szokták áruikat egy barlangba lerakni. Vilmos három napig törekvők érzékeit szeszes italokkal, mellyekkel őt a’ csempészek, vele tréfát sízőleg, bőven megajándékozták, elaltatni ’s ezáltal a’ történteket elméjéből kitörleni; de hasztalan ez csak nevesé azon undort, mellyel az élet iránt viselteték ’s még nagyobb bátorságot nyujta neki a’ halálra; mert elméje most is, mint mindig, tiszta maradt, habár néha őrültnek látszott is, midőn a’szikla alatt hevert’s körötte minden borzasztó volt, mintha a’ halál’ órája érkezett volna el. Négy nappal azután jelenté húgainak, hogy csempésszé leend. Nevetve ölté föl vőlegényi köntösét ’s mindenkitől elbúcsúzott. Ezen maga elhatározása, melly máskor rokonira bizonyosan bút hozott volna, most tetszésükre volt, mert hiszen így legalább emberek közé tért ismét vissza ’s azoknak foglalatosságit őzé, habár tengeren is; ez azért még sem volt olly szomorú életmód, mint mellyet eddig, vadállatokkal társultan, erdőkben tölt vala. Azonban három nap múlva, midőn már távul a’ tengeren gondolák lenni , estve ismét megjelent közöttük. Bátorsága elhagyó , még mielőtt hajóra szállott. Egy uj élet’ újsága, ismeretlen elemen, ósággá vált előtte, mielőtt ez ideát valósíthatta volna. Olly tartós ’s olly mély szenvedés közönségesb lelket is, mint Vilmosé vala, erős és bő érzetű hatalmához emelne. Vilmost csaknem sötét költészi szellem szállá meg, ha rég vérző sebe még olly gyöngéd részvéttel érinteték is. „Soha, soha! — szokta mondani, midőn száraz karjait ég felé emelve, a ko-