Társalkodó, 1837. január-december (6. évfolyam, 1-104. szám)

1837-06-03 / 44. szám

44. szán Pest, június 2 3.§3. TÁRSALKODÓ. GR. SZÉCHENYI ISTVÁN’ VÁLASZA, NI. ALSÓ FEJÉRVÁRMEGYÉHEZ. E’ folyó évi Szent-György havalső napján tartatott közgyűlésükben olvastaták fel nemes Alsó Fejér-vármegye’ Rendes, harsogó „éljen“ kiáltások ’s buzgó örömkijelentések köztt. Gróf Széchenyi Istvánnak még 1835 ben hozzájuk intézett következő válaszát: Tekintetes Karok és Rendek, Tisztelt Hazámfiai! Múlt évi Sz. Jakab havadikén Írott és T. Farkas Sándor és Horváth Ferencz által kezeimhez szolgált meleg soraik, mellyekkel az által küldött aranyfóliát kisérték, ellenállhatlan de gyönyörteli hatalommal intenek ‘Felhagyni a’társaság szokott hideg szabályival, ’s köszönetemet édes jutalmukért tüstént minden tekervény nélkül, de lelkem legbelsőbbjében imitt egyenesen kijelentnem’. Boldogon, még éltemben arathatni honosim illy rendkívüli megtisztelését, mellynél nagyobb és tisztább öröm nem lehet; de még boldogabb Haza, hol az örök Valónak elvei — miilyenek régibb nemzetek tapasztalásin indult csekély irományimban is fordulnak elő — olly nyílt, olly fogékony keblekre találnak! Ha nem vártam is általányos gyűlöletet ’s üldözést, midőn katona-pályámrul lelépvén, sorsom “szabadabban szólni’s tenni hazánkért“ engedett, el valék rá legalább készülve. De nem! ’s Hunnia magamagán legszebb diadalmat nyert; mert honosim jobb része ujoncz tehetségimet felejté, sokszori botlásimat számba nem véve, ’s csak lelkem tisztasága után ítélt; egyedüli érdemem után , melly azonban ki fogja mindig állni — milly félreismeréseknek legyen is martaléka sokszor a’ legderekabb — az élet ’s halál minden próbáit. Mit öntudattal, önérzéssel merek mondani, midőn más részről koránsem vagyok gyenge , hinni, mintha próbairásim, mellyek jobbadán más boldogabb nemzetek hiányos utánzásai, csak tökéletlen vitatások, aranytollra volnának érdemesek. Ő nem ; ’s ha azt kellene gondolnom ’s hinnem, hogy e’jutalom engemet Széchenyi Istvánt illet, legnagyobb szomorúságba esném, mert érdemen túli magasságra emeltetni nem szerencse, hanem kín, ’s nem kevésbé kínos, mások elől ragadni el azt, mi inkább őket illeti. De szeretett hazámfiai irásimban sokszor tán saját lelkűk sugtát lelek, ’s azt, mi önkeblük’s szívükben lakott, mit azonban könyvbe iktatni ’s könyv által tudatni, nem vala idejük, módjuk, midőn saját tán függetlenebb helyzetem illyest tenni engedett. ’S kétségen kívül így van! S nem rólam, de inkább sokaknak közvéleményérül van itt szó. Mikép lehetne is másként, hogy az, mit elég hiányosan s féloldalúlag adtam elő, s mi olly kimondhatlan hajak közt született, sokakban még is olly gerjedelemnek lehetett volna oka. “Értettük egymást, ’s a’ hazafiság legédesb sympathiája köztünk minden titkot feloldott, ’s tisztán állott mielőttünk az, mi másoknak — kik a’ honszeretet nyelvét nem értik, örök sötétségben maradand.“ Itt van alapja mégismerkedésünknek, itt kapcsa rokonkeblü vonzódásunknak. ’S ne keressünk egyebet; mert bármilly hiányosak, felszínesek vagy csorbák legyenek is kitételink, érteni fogjuk egymást mindaddig, míg honszeretet s fejedelmünk iránti hűség egyiránt lelkesít. Több ékes-szólás és elhatározott értelem van ezen nemes, emberhez illő, érzetekben, mint a’ szónak vagy betűnek kikerülhetlen sok hiányiban, bármilly szabadságban létezzenek is, ’s hát ha még óráról órára önkény által is korlátoltathatnak, midőn az elsőknek nyelvét semmi nem vághatja ketté, mint a’ halál! ’S így míg, emberileg szólva , teljesen érzem a’ földi örömek legnagyobbikát, “Honosim jobb ’s nemesb részének kegyeit ’s rokon érzelmit lírnom,“ honunk jövendője is vajmi szép színekben mutatkozik lelkem előtt. Mert melly nemzet a’ valónak szövétnekét el nem tapossa, az igazságnak gyáván hátat nem fordít, gyengeséginek felfedezőit, megtámadok nem üldözi; de bátran tekint a’ maga megismerés keserű tükrébe, nagylelkűleg elismeri önhibáit, ’s nemes szellemtől lelkesítve hathatós javulásnak indul, — annak sírja ásva még nincs, ’s újjászületését gáncsolhatja, nehezítheti ugyan vakbuzgalom, hitszegés ’s kajánság kétségbeesésig, de emberi erő azt hátráltatni többé nem bírja. ’S ha nem erősítne azon egy gondolat, minden lelki tehetségigen szünet nélkül átható ezen hiedelem, melly szerint tisztán látom magyar közös honunk egykori nagyobb díszét, nemzethez illőbb állását, a földi létemnek egy percze sem volna édes, de csak tűrhető sem. Ám, de nem kecsegtető reményben csak, hanem vallási szentségben lebeg előttem honunk szebb jövendője. ’S e’ hitemben semmi el nem gyengíthet, ’s bátran várom be nemzetünk utóbbi sorsát, mert annak elvégre csak szerencsésbnek kell lennie. “Ha saját hibáink által min magunk nem döfjük a’ megsemmisítő vasat keblünkbe.“ E’ tengely körül forog, szeretett Hazafiak, ’Létünk ’s Enyészetünk.“ A’ Magyarnak semmi időben sem volt nagyobb vagy legalább károsb ellensége, mint önmaga. ’S ezen boldogtalan öngyilkolási szellem, melly évrajzunk minden lapjait diszteleníti , sehol egyebütt, mint nemzetünk tenger hiúságában ’s korlátot nem ismerő kevélységében véve eredetét. Mindenki mindenben első ’s vezető vágyott lenni, igaz szó sérté, hízelgés könnyen bilincselé ; a miből mind azon határtalan rész áradott szegény hazánkra szünetlen, mit a’ megbántott hiúság, bosszút szomjazó agyarkodás ’s rokonvér utáni csengésnek poklai az emberi nem lealacsonyítására, megsemmisítésére csak forralhatnak. Vegyük például a’ Múltat, 's tanuljuk meg elvégre az ‘önmegtagadást’, a' polgári erények e’ legnagyobbikát, ’s Hazánk boldogabb sorsa biztos. Mert önmegtagadás türödelmet szül, nagyobb tulajdonoknak irigyűl utat nem zár, s ürömit a köz-jóban , köz-szerencsében, ’s nem személyt-áríntő di-