Társalkodó, 1837. január-december (6. évfolyam, 1-104. szám)

1837-08-02 / 61. szám

TÁRSALKODÓ. 61 száza. Pest, augusztus’ 8. 1837. A’ KIS TOLVAJ. Egy ifjú kertésznek Kertébe tolvaj járt, ’S tőn szép virági közit, Mindegyre szörnyű kárt. Vigyázót rendele; De mindig hasztalan! A’ tolvaj minden őrt kijátszott untalan. „Ah tán boszorka lesz!“ — Mond sokszor a’ szegény, Majd kárán búsuló Majd pattogó legény — „Napközben itt vagyok, És estig dolgozom — Ekkor hát nem jöhet; De majd kinyomozom. Akárki légyen az, Magam kikémelem, Nem nyugszom, a’ mig őt Meg nem fogá cselem­ !“ — ’S egy fánál éjszaka Elrejti jól magát, ’S lesé, ki nyitja­ fel Kertének ajtaját. ’S a’ mint soká lesé, Kis zörgést hall vala , Leány lép rajta be — Szép , mint ég’ angyala. Rózsák piroslanak Hószina arczain , Laknak kegyistenek Kerekded ajkain ! — Néz a’ kertészlegény , ’S nagyon csudálkozik; ’S mikép fo­ghassa­ meg , Arról gondolkozik. ’S a’ mint gondolkozik , A’ lány megszólala : „,,Ki mit vihet, vigyen!““ ’S virág után nyula.— „Ki mit vihet, vigyen! Te drága földi lény ? E’ szódat meg ne bánd“ Mond nyugton a’ legény. ’S vigyázva lopja­ el A’ lesből itt magát, ’S kézen fogá virág­ Terhelte tolvaját. „Ki mit vihet, vigyen! — Mondád szép tolvajom; Én téged viszlek­ el, ’S leszesz menyasszonyom !“ Szólt ’s az jön a’ leány ! ’S a’ szép kis csintalan, Férjét virágjának Nevezte untalan. Spoty­ Gáspár: LINZ. (Julius’ Szkén 1837­) Én is — Nagy Sándorkint — ha nem volnék pesti lakos, valóban linzi kívánnék lenni. E’ szókkal, úgy hiszem, elég subjective fejezém­ ki Linznek igen nyájas alakját, a’ fejdelmi Duna melletti kellemes fekvését, a’ régies cseh városok’ feketés épületivel első tekintetre különös contrasztot képező hófejér uj házait, szép nép­kertjét, csinos promenadeját, asszonyainak jános termetét, jó élelmét, lakosinak mesterkéletlen szí­vességét, ’s ama’ német közmondást „Linz ist zum k­ü­ssen!“ — Idejöttemkor is, mint egyebütt, a’ főpinezér ■—nyomban elémbe téve ama’ nyomtatott kérdő­ pontokat: „ki vagy? mi vagy? honnan jösz? van e már feleséged ? mit akarsz itt ? hovamégysz innét?“ melly kérdések annyira kivetköztetik az utast incognitojából, mibe néha burkózni kívánna, hogy soknak egész életirási vázlata, skeletenkint, áll szeme előtt, — ’s csak egy ügyes történetíró kell hozzá, hogy nyomban .— biographia ké­szüljön. Budweistól Linzig egy, hegyeken keresztül, merész vállalattal készült, 17 mérföldnyire kigyód­­zó vasút hozott. E’ vasút’ theoriája valami igen egyszerű, ’s épen nem más, mint egy kerék­vágás két, párhuzamosan v­­egyenköz­eg menő, vasléczből. E’ kettős vasvonalon folyvást ügetve vitte egy ló azon nagy határt, mellyben 14 utas kényelmesen ült ’s mintegy játszilag ’s a’ kisgyer­mekek’ e’ nótájára: „halt Rosserl­ hatt, — fah­r’n mer in die Stadt­­—“ poroszkált­ el szédítő bércze­­ken, tátongó mélységek mellett, kipuskázott szik­lák köztt, más utak fölött vetett hidakon, néha pe­dig ellenkezőleg az országúti hidak alatt — a’mint az ut’ niveauja (egyenlő magassági vonala) szük­ségessé tette. E’ majd tiz év óta fenálló, (de hi­hetőleg még sok ember előtt terra incognita-féle) vasul, sószállítás végett lévén eredetileg a’ rész­vényesek által létesítve, a’ gyorskocsin számos, sóterhelte, zömök szekérrel találkozhatni útköz­ben, mellyek hárman­ ’s négyenkint egymásba a­­kasztva, a’ fenyűerdők’ magányában hosszú, moz­gó sorokat képeznek, ’s bizonyos meghatározott időpontokban a’ kikerülő­ helyeken a’ vasúti gyors­kocsikat bevárván, mihelyt ezek elsuhantak, víg ostorpattogatások köztt haladnak tovább. A két,

Next