Társalkodó, 1837. január-december (6. évfolyam, 1-104. szám)
1837-08-02 / 61. szám
TÁRSALKODÓ. 61 száza. Pest, augusztus’ 8. 1837. A’ KIS TOLVAJ. Egy ifjú kertésznek Kertébe tolvaj járt, ’S tőn szép virági közit, Mindegyre szörnyű kárt. Vigyázót rendele; De mindig hasztalan! A’ tolvaj minden őrt kijátszott untalan. „Ah tán boszorka lesz!“ — Mond sokszor a’ szegény, Majd kárán búsuló Majd pattogó legény — „Napközben itt vagyok, És estig dolgozom — Ekkor hát nem jöhet; De majd kinyomozom. Akárki légyen az, Magam kikémelem, Nem nyugszom, a’ mig őt Meg nem fogá cselem !“ — ’S egy fánál éjszaka Elrejti jól magát, ’S lesé, ki nyitja fel Kertének ajtaját. ’S a’ mint soká lesé, Kis zörgést hall vala , Leány lép rajta be — Szép , mint ég’ angyala. Rózsák piroslanak Hószina arczain , Laknak kegyistenek Kerekded ajkain ! — Néz a’ kertészlegény , ’S nagyon csudálkozik; ’S mikép foghassa meg , Arról gondolkozik. ’S a’ mint gondolkozik , A’ lány megszólala : „,,Ki mit vihet, vigyen!““ ’S virág után nyula.— „Ki mit vihet, vigyen! Te drága földi lény ? E’ szódat meg ne bánd“ Mond nyugton a’ legény. ’S vigyázva lopja el A’ lesből itt magát, ’S kézen fogá virág Terhelte tolvaját. „Ki mit vihet, vigyen! — Mondád szép tolvajom; Én téged viszlek el, ’S leszesz menyasszonyom !“ Szólt ’s az jön a’ leány ! ’S a’ szép kis csintalan, Férjét virágjának Nevezte untalan. Spoty Gáspár: LINZ. (Julius’ Szkén 1837) Én is — Nagy Sándorkint — ha nem volnék pesti lakos, valóban linzi kívánnék lenni. E’ szókkal, úgy hiszem, elég subjective fejezém ki Linznek igen nyájas alakját, a’ fejdelmi Duna melletti kellemes fekvését, a’ régies cseh városok’ feketés épületivel első tekintetre különös contrasztot képező hófejér uj házait, szép népkertjét, csinos promenadeját, asszonyainak jános termetét, jó élelmét, lakosinak mesterkéletlen szívességét, ’s ama’ német közmondást „Linz ist zum küssen!“ — Idejöttemkor is, mint egyebütt, a’ főpinezér ■—nyomban elémbe téve ama’ nyomtatott kérdő pontokat: „ki vagy? mi vagy? honnan jösz? van e már feleséged ? mit akarsz itt ? hovamégysz innét?“ melly kérdések annyira kivetköztetik az utast incognitojából, mibe néha burkózni kívánna, hogy soknak egész életirási vázlata, skeletenkint, áll szeme előtt, — ’s csak egy ügyes történetíró kell hozzá, hogy nyomban .— biographia készüljön. Budweistól Linzig egy, hegyeken keresztül, merész vállalattal készült, 17 mérföldnyire kigyódzó vasút hozott. E’ vasút’ theoriája valami igen egyszerű, ’s épen nem más, mint egy kerékvágás két, párhuzamosan vegyenközeg menő, vasléczből. E’ kettős vasvonalon folyvást ügetve vitte egy ló azon nagy határt, mellyben 14 utas kényelmesen ült ’s mintegy játszilag ’s a’ kisgyermekek’ e’ nótájára: „halt Rosserl hatt, — fahr’n mer in die Stadt—“ poroszkált el szédítő bérczeken, tátongó mélységek mellett, kipuskázott sziklák köztt, más utak fölött vetett hidakon, néha pedig ellenkezőleg az országúti hidak alatt — a’mint az ut’ niveauja (egyenlő magassági vonala) szükségessé tette. E’ majd tiz év óta fenálló, (de hihetőleg még sok ember előtt terra incognita-féle) vasul, sószállítás végett lévén eredetileg a’ részvényesek által létesítve, a’ gyorskocsin számos, sóterhelte, zömök szekérrel találkozhatni útközben, mellyek hárman ’s négyenkint egymásba akasztva, a’ fenyűerdők’ magányában hosszú, mozgó sorokat képeznek, ’s bizonyos meghatározott időpontokban a’ kikerülő helyeken a’ vasúti gyorskocsikat bevárván, mihelyt ezek elsuhantak, víg ostorpattogatások köztt haladnak tovább. A két,