Társalkodó, 1847. január-október (16. évfolyam, 1-85. szám), Társalkodó, 1848. január-június (17. évfolyam, 1-25. szám)
1847-02-14 / 13. szám
seletéből, kik a’montenegroiakkal az albanioták legbuzgobb ellenségeivel értekeznek, közvetlen tudjuk, hogy ott is, hol több kath. törzs létezik, munkásságban vannak. Lassan gyűjtik az anyagot a’ tűzhöz, melly tán azon pillanatban, midőn legkevésbbé várnak, lobbanand lángra. A’ pécsi term. tud. gyűlése tárgyainak az állatkínzásról folytatása. Az állatkínzásnak más faja , mint az értekező alább írja, a’ levágás vagy megölés közt látható lassú elkinzásban mutatkozik. Azután a’ szárnyas állatokkal kereskedők lélektelen eljárásánál, kik több mérföldet bebarangolván, a’ ketreczbe szorított baromfiakat éhen szomjan hurczolják a’ tikkasztó meleg napon. Továbbá kik ebet macskát ’stb. tartanak, de azokat nem táplálják. Ide tartozik a’ lóverseny, nyulhajtás, zaklató vadászat st. — Értekező attól tart, miszerint ,,a’ Németországban olly igen fölkapott szokás, mellynélfogva az ebek befogatván lovak gyanánt használtatnak, úgy látszik, hazánkban is utánzásra lel.“ Én ettől épen nem tartok; a’ magyar ennyire sülyedni nem fog, e’felől nemzeti loyalitása kezeskedik. Van példa IV. László király korából, hogy Magyarországban nem volt elég vonó marha teherhuzásra, ’s a’ szükség divatba hozá a’ két kerekű targonczákat (akkor László szekerének neveztettek) de a’ magyarok e’ talyigákba soha ebet nem fogtak; inkább készek voltak azt magok húzni, ’s e’ tény emléke ad reményt, hogy a’ magyar ezentúl is alig fog kutyára szorulni, mig önkezét nem hagyja el az erő. A’ vastagbőrű állatok (bivaly, szamár) kínzása, az embertelen lóangolitási szokás, az ebek megcsonkítása, az eleven halak fölmetszése, a’ lepkék’s bogarak gyűjtemény végetti feltűzése, eleven rákok megfőzése, állatokkali ingerkedés, kegyetlen hajkurászat, eleven baglyok fölszegzése, eleven macskák megnyuzatása ’stb. illy kínzással helyesen soroltatik elő értekező által, csak egy fényes kivételt találok, vagyis inkább gyanítok, ’s ez a’ ludaknak szűk rekeszekbeni szerfölötti hizlalása, ezt azért hozom fel, mert ha ez is az állatkínzások sorába tartozik, úgy itt jobbra a’ szomszédságban igen sok szabadulást váró lényei volnának a’ teremtőnek, ha a’ lúd helyett más szót tennénk (ámbár átvitt, szellemi értelemben a’ lúd is igen jó, helyesen alkalmazott szó). — Csak azért hozom e’ faját kétségbe az állatkínzásnak , mert ezek a’ szűk rekeszekben szerfölött hizlalt kövér ludak nem igen gágognak, nem igen panaszkodnak, vagy talán nem is gágoghatnak ?... Egy nemes gróf azt mondá Pestmegye legközelebbi gyűléseinek egyikén: „Inkább akarok a’ vad erdőben sovány medve lenni, de szabad, mint lánczra kötött eb, mellyet naponként hatszor jól tartanak.“ Legyen üdvözölve általunk jeles mondatáért! Ért. szerint tudós állatkínzók is vannak, kik holmi kopár tudományos fürkészetekre állatokat vesznek tapasztalattárgyul. Angolországban egy ur kutyája fején vas veszszőt vert keresztül annak megtudására, ha vájjon az 16 napig régi ragaszkodása ’s hűsége jeleit adandja é? — Iszonyatos! így 1941ben e’ pályakérdést tűzte ki a’ harlemi társaság: „Minő különbség van a’melegvérű csigolyás állatok és a’halak ’samphibiumok gyoraornedvei közt?“ Illy szőrszálhasgató kérdést — melly mégis annyi állatkínzással jár — valóban csak a’ harlemi társaság tehetett föl. Ért. szerint a’ kötelességek, mellyekkel az állatok iránt kinoztatásuk csökkentése tekintetéből tartozunk, következőkben öszpontosulnak: a) a’ táplálék b) a’ kímélet ’s tisztán tartás. — De c) az embernek a’ szabadon élő állatok iránt is vannak kötelességei E’ szerint a’ madarak hurok, tőr ’s enyves veszsző általi fogatása, az úgynevezett farkasvermek is állatkínzáshoz tartoznának. — Ez utóbbi kérdés kétkedést gerjeszt igen hamar, mert nem jogszerű az, ha a’ ragadozó állatok ellen nem vagyunk kímélettel, kivált midőn szándékosan azok kiirtatásáról gondolkodunk ? Ha úgy is meg akarjuk őket ölni, ki akarjuk pusztítani, miért kellene olly igen válogatni az eszközökben? ha veszni kell, a’ farkasnak egyre megy, ha verembe bukik is, vagy agyon lövik. Egyébiránt, hol a’ körülmények engedik, czélszerűbbek a’ hajtó-vadászatok, mint 2 év előtt Oláhországban történt, hol állítólag 20 ezer farkas és 300 ezernél (?)több nyúl veszté életét. Ez egyszerre igen is sok v a d h u s ! — Ide tartozó ,,d) kötelesség az állatok iránt a’ szeretet.“ Csakhogy ezen égi lény szellemi lánczai már olly gyengék, hogy az embert is alig képesek egymáshoz csatolni, hát még legújabban e’ d) pont szerint az állatokat is az emberekhez csatolja? Az állatok iránti kegyelet azonban legbiztosabban életbe fogna lépni, ha az emberek ’s főleg a’pór nép elfásult keblébe nemesb érzelem öntetnék, ’s azért lenne szükséges a’ népnevelés által 1.) a’ vallásos érzelmet föléleszteni, de nem a’ babonás vakbuzgóságét. 2) Báró Weselényinek méltán pártoltatandó nézete szerint országszerte kisdedóvóintézeteket kellene létesíteni. Korunk — igy szól ő —" nem mutathat fel gyümölcsöt, melly áldásosb, dicsőbb lenne és szelíd humanitást inkább tanusitna, mint a’ kisdedóvóintézetek eszméjét. ’S valóban e’ pont sokkal fontosabb, minthogy ennek pártoltatását mi is ki ne jelentenők. Annyit írtak már e’ tárgyról, hogy első pillanatra elegendőnek látszanék ezen ügyet pár felkiáltó jellel támogatnunk, de mi ezzel meg nem elégszünk, hanem újólag buzdító szavakkal kiáltunk fel e szent ügyben; mert benső meggyőződésünk szerint ez az egyetlen mód, mellyel féltett nemzetiségünket biztosabb alapra állíthatjuk ; ez azon eszköz, melly nemcsak megója kisdedeinket gyakori veszélyektől, hanem azokat korán kezdi úgy fejleszteni , hogy a’ keblükben szendergő tehetségeknek jó irány legyen adva, hogy nemcsak emberekké, hanem honiakká, honszerető polgárokká is váljanak. A’ kisded hajlékony viaszként mindenre alkalmas; hajlaminak jó irányt adhatni, tehetsége jó czélra irányozhatni ’s belőlök lelkes honpolgárokat képezhetni, holott különben csak engedelmes jobbágyok, ’s növényi életben pangó teremtvények leendettek; terhei a’ föld házának. — Ha tekintetbe veszszük, milly keveset tettünk mindeddig azon sok ember-felekezet egybeolvasztására, melly hazánkat olly tarka szinvegyületűvé teszi, ha eszünkbe jut,hogy a’ magyar nemzetiség még folyvást fenyegető körülmények közt áll, lehetetlen egyszersmind a’ kisdedovókra nem gondolnunk; mert ezek, ’s különösen ezek azon eszközök, mellyek segélyével egy jobb, egy öszszeforrottabb nemzedéket teremthetünk. Nagy baj az nálunk, hogy a’ szünetlen izgatás, nógatás eddigien csak azon eredményt szülé, hogy mostraár mindenki egy szívvel lélekkel vallja, hogy erre bizony szükségünk van. Ezen elismerés már magában sok, ez záloga a’ bekövetkezendő ténynek; csakhogy itt a’ perczek sürgetők, itt a’ pillanatok drágák, ’s ha most könnyelműen eljátszuk az időt, későleszen azt utóbb megsiratnunk. — Elmondom, miért szólok én annyi aggalommal ezen ügyről. Terítsük élőnkbe hazánk földképét, nyissuk fel a’ statisztikát ’s látni fogjuk, miszerint a’ magyar lakosok 22 megyében tesznek többséget, 18ban kisebbséget, 12ben pedig egy magyar helység sincsen. A’ kétségbeejtésig szomorú állapot nemzetiségünkre nézve! Vannak vidékei e’ hazának,hol a’ lakosok azt sem tudják, hogy ők Magyarországban laknak, ’s Magyarhonról mint meszsze fekvő külön tartományról szólanak. E’ vak sötétség, e’ szomorú tudatlanság ránk nézve szerencse és szerencsétlenség. Szerencsétlenség, mert illy állapotú embertársakon segitni, ’s ezeket a’ haza névvel megismertetni igen bajos, szinte lehetlen; de szerencse — ha annak szabad mondani — mert az illy tudatlan népnek olly irányt lehet czélszerű intézkedések által adni, miszerint honfiakká, magyarokká válnak a’ nélkül, hogy előbbi nyelvök után csak sóhaj is emelkednek kebleikben. Honunkban a’ földesurak többnyire magyarok. Csekély 46