Társalkodó, 1847. január-október (16. évfolyam, 1-85. szám), Társalkodó, 1848. január-június (17. évfolyam, 1-25. szám)

1847-02-14 / 13. szám

seletéből, kik a’montenegroiakkal az albanioták legbuzgobb el­lenségeivel értekeznek, közvetlen tudjuk, hogy ott is, hol több kath. törzs létezik, munkásságban vannak. Lassan gyűjtik az anyagot a’ tűzhöz, melly tán azon pillanatban, midőn legke­­vésbbé várnak, lobbanand lángra. A’ pécsi term. tud. gyűlése tárgyainak az állatkínzásról folytatása. Az állatkínzásnak más faja , mint az értekező alább írja, a’ levágás vagy megölés közt látható lassú elkinzásban mu­tatkozik. Azután a’ szárnyas állatokkal kereskedők lélektelen eljárásánál, kik több mérföldet bebarangolván, a’ ketreczbe szo­rított baromfiakat éhen szomjan hurczolják a’ tikkasztó meleg napon. Továbbá kik ebet macskát ’stb. tartanak, de azokat nem táplálják. Ide tartozik a’ lóverseny, nyulhajtás, zaklató vadá­szat st. — Értekező attól tart, miszerint ,,a’ Németországban olly igen fölkapott szokás, mellynélfogva az ebek befogatván lo­vak gyanánt használtatnak, úgy látszik, hazánkban is után­zásra lel.“ Én ettől épen nem tartok; a’ magyar ennyire sü­­lyedni nem fog, e’felől nemzeti loyalitása kezeskedik. Van pél­da IV. László király korából, hogy Magyarországban nem volt elég vonó marha teherhuzásra, ’s a’ szükség divatba hozá a’ két kerekű targonczákat (akkor László szekerének neveztettek) de a’ magyarok e’ talyigákba soha ebet nem fogtak; inkább készek voltak azt magok húzni, ’s e’ tény emléke ad re­ményt, hogy a’ magyar ezentúl is alig fog kutyára szorulni, mig önkezét nem hagyja el az erő. A’ vastagbőrű állatok (bivaly, szamár) kínzása, az ember­telen lóangolitási szokás, az ebek megcsonkítása, az eleven halak fölmetszése, a’ lepkék’s bogarak gyűjtemény végetti fel­­tűzése, eleven rákok megfőzése, állatokkali ingerkedés, ke­gyetlen hajkurászat, eleven baglyok fölszegzése, eleven macs­kák megnyuzatása ’stb. illy kínzással helyesen soroltatik elő értekező által, csak egy fényes kivételt találok, vagyis in­kább gyanítok, ’s ez a’ ludaknak szűk rekeszekbeni szerfö­lötti hizlalása, ezt azért hozom fel, mert ha ez is az állat­kínzások sorába tartozik, úgy itt jobbra a’ szomszédságban igen sok szabadulást váró lényei volnának a’ teremtőnek, ha a’ lúd helyett más szót tennénk (ámbár átvitt, szellemi értelemben a’ lúd is igen jó, helyesen alkalmazott szó). — Csak azért ho­zom e’ faját kétségbe az állatkínzásnak , mert ezek a’ szűk rekeszekben szerfölött hizlalt kövér ludak nem igen gágognak, nem igen panaszkodnak, vagy talán nem is gágoghatnak ?... Egy nemes gróf azt mondá Pestmegye legközelebbi gyűlé­seinek egyikén: „Inkább akarok a’ vad erdőben sovány medve lenni, de szabad, mint lánczra kötött eb, mellyet naponként hat­szor jól tartanak.“ Legyen üdvözölve általunk jeles mondatáért! Ért. szerint tudós állatkínzók is vannak, kik holmi kopár tu­dományos fürkészetekre állatokat vesznek tapasztalattárgyul. Angolországban egy ur kutyája fején vas veszszőt vert ke­resztül annak megtudására, ha vájjon az 16 napig régi ra­gaszkodása ’s hűsége jeleit adandja é? — Iszonyatos! így 1941ben e’ pályakérdést tűzte ki a’ harlemi társaság: „Minő különbség van a’melegvérű csigolyás állatok és a’halak ’sam­­phibiumok gyoraornedvei közt?“ Illy szőrszálhasgató kérdést — melly mégis annyi állatkínzással jár — valóban csak a’ harlemi társaság tehetett föl. Ért. szerint a’ kötelességek, mellyekkel az állatok iránt ki­­noztatásuk csökkentése tekintetéből tartozunk, következőkben öszpontosulnak: a) a’ táplálék b) a’ kímélet ’s tisztán tartás. — De c) az embernek a’ szabadon élő állatok iránt is vannak kötelességei E’ szerint a’ madarak hurok, tőr ’s enyves vesz­­sző általi fogatása, az úgynevezett farkasvermek is állatkín­záshoz tartoznának. — Ez utóbbi kérdés kétkedést gerjeszt i­­gen hamar, mert nem jogszerű­­ az, ha a’ ragadozó állatok ellen nem vagyunk kímélettel, kivált midőn szándékosan azok kiirtatásáról gondolkodunk ? Ha úgy is meg akarjuk őket ölni, ki akarjuk pusztítani, miért kellene olly igen válogatni az esz­közökben? ha veszni kell, a’ farkasnak egyre megy, ha ve­rembe bukik is, vagy agyon lövik. Egyébiránt, hol a’ körülmények engedik, czélszerűbbek a’ hajtó-vadászatok, mint 2 év előtt Oláhországban történt, hol állítólag 20 ezer farkas és 300 ezernél (?)több nyúl veszté életét. Ez egyszerre igen is sok v a d h u s ! — Ide tartozó ,,d) kötelesség az állatok iránt a’ szeretet.“ Csakhogy ezen égi lény szellemi lánczai már olly gyengék, hogy az embert is alig képesek egymáshoz csatolni, hát még legújabban e’ d) pont szerint az állatokat is az emberekhez csatolja? Az állatok iránti kegyelet azonban legbiztosabban életbe fogna lépni, ha az emberek ’s főleg a’pór nép elfásult keb­lébe nemesb érzelem öntetnék, ’s azért lenne szükséges a’ népnevelés által 1.) a’ vallásos érzelmet föléleszteni, de nem a’ babonás vakbuzgóságét. 2) Báró Weselényinek méltán pár­­toltatandó nézete szerint országszerte kisdedóvóintézeteket kel­lene létesíteni. Korunk — igy szól ő —" nem mutathat fel gyümölcsöt, melly áldásosb, dicsőbb lenne és szelíd huma­nitást inkább tanusitna, mint a’ kisdedóvóintézetek eszméjét. ’S valóban e’ pont sokkal fontosabb, minthogy ennek pártoltatását mi is ki ne jelentenők. Annyit írtak már e’ tárgy­ról, hogy első pillanatra elegendőnek látszanék ezen ügyet pár felkiáltó jellel támogatnunk, de mi ezzel meg nem elég­szünk, hanem újólag buzdító szavakkal kiáltunk fel e­ szent ügyben; mert benső meggyőződésünk szerint ez az egyetlen mód, mellyel féltett nemzetiségünket biztosabb alapra állít­hatjuk ; ez azon eszköz, melly nemcsak megója kisdedeinket gyakori veszélyektől, hanem azokat korán kezdi úgy fejlesz­teni , hogy a’ keblükben szendergő tehetségeknek jó irány legyen adva, hogy nemcsak emberekké, hanem honiakká, honszerető polgárokká is váljanak. A’ kisded hajlékony viasz­ként mindenre alkalmas; hajlaminak jó irányt adhatni, te­hetsége jó czélra irányozhatni ’s belőlök lelkes honpolgáro­kat képezhetni, holott különben csak engedelmes jobbágyok, ’s növényi életben pangó teremtvények leendettek; terhei a’ föld házának. — Ha tekintetbe veszszük, milly keveset tettünk mindeddig azon sok ember-felekezet egybeolvasztására, melly hazánkat olly tarka szinvegyületűvé teszi, ha eszünkbe jut,hogy a’ magyar nemzetiség még folyvást fenyegető körülmények közt áll, lehetetlen egyszersmind a’ kisdedovókra nem gondolnunk; mert ezek, ’s különösen ezek azon eszközök, mellyek segé­lyével egy jobb, egy öszszeforrottabb nemzedéket teremthe­tünk. Nagy baj az nálunk, hogy a’ szünetlen izgatás, nóga­tás eddigien csak azon eredményt szülé, hogy mostraár min­denki egy szívvel lélekkel vallja, hogy erre bizony szükségünk van. Ezen elismerés már magában sok, ez záloga a’ bekövet­kezendő ténynek; csakhogy itt a’ perczek sürgetők, itt a’ pil­lanatok drágák, ’s ha most könnyelműen eljátszuk az időt, késő­­leszen azt utóbb megsiratnunk. — Elmondom, miért szólok én annyi aggalommal ezen ügyről. Terítsük élőnkbe hazánk földképét, nyissuk fel a’ sta­tisztikát ’s látni fogjuk, miszerint a’ magyar lakosok 22 me­gyében tesznek többséget, 18ban kisebbséget, 12ben pedig egy magyar helység sincsen. A’ kétségbeejtésig szomorú ál­lapot nemzetiségünkre nézve! Vannak vidékei e’ hazának,hol a’ lakosok azt sem tudják, hogy ők Magyarországban lak­nak, ’s Magyarhonról mint meszsze fekvő külön tartomány­ról szólanak. E’ vak sötétség, e’ szomorú tudatlanság ránk nézve szerencse és szerencsétlenség. Szerencsétlenség, mert illy állapotú embertársakon segitni, ’s ezeket a’ haza névvel megismertetni igen bajos, szinte lehetlen; de szerencse — ha annak szabad mondani — mert az illy tudatlan népnek olly irányt lehet czélszerű intézkedések által adni, miszerint hon­fiakká, magyarokká válnak a’ nélkül, hogy előbbi nyelvök után csak sóhaj is emelkednek kebleikben. Honunkban a’ földesurak többnyire magyarok. Csekély 46

Next