Tartós békéért, népi demokráciáért! 1950. július-december (3. évfolyam, 26-52. szám)

1950-11-19 / 46. szám

­­i 1960 november 19. * 45. (106.) TARTÓS BÉKÉÉRT, NÉPI DEMOKRÁCIÁÉRT» 9 AZ OLASZ NÉP SZÉLESKÖRŰ EGYSÉGÉÉRT ÉS NEMZETI SZOLIDARITÁSÁÉRT A De Gasperi kormánynak az ország újrafelfegyverzésére irányuló háborús politikája a dolgozók élet­­színvonalának csökkenését, jogaik megcsorbítását és demokratikus sza­badságjogaik korlátozását vonja maga után. A kormány szociális törvényho­zása — például a mezőgazdaság­ban — ahelyett, hogy az ország legalapvetőbb problémáinak megol­dását szolgálná, méginkább meg­nehezíti azt. A kormány agrártör­vényei visszaesést jelentenek azok­hoz a vívmányokhoz képest, ame­lyeket a paraszti tömegek harcaik során már elértek; ezek a törvé­nyek magukba foglalják azt az irányzatot, hogy a legnagyobb mértékben csökkentsék a parasztok között kiosztásra szánt földterüle­tet, s hogy a szegényparasztság­nak erre a célra a legsilányabb föl­deket juttassák; e törvények célja az, hogy szakadást idézzenek elő a paraszti tömegekben és olyan meg­váltási összeget biztosítsanak a földbirtokosok számára, amelyek a föld eladási árát jóval felülmúlják. Az olasz ipar legfőbb ágai immár több év óta súlyos helyzetben van­nak. A kormány nem vette figye­lembe a munkásoknak és a lakos­ság széles rétegeinek a nemzeti ipar védelmére vonatkozó követelé­seit; ellenkezőleg, teljes mértékben támogatta a nagyiparosokat, akik­nek legfőbb és egyetlen gondjuk a profit növelése. Az ipari tőkebefektetések hiá­nyát most még fokozza az újraföl­­fegyverzés politikájára való orien­tálódás, amelyet nyíltan és durván követel Dayton, a „Marshall-terv” amerikai igazgatója, s amely a nemzetgazdaság már amúgy is sú­lyos helyzetének további leromlását vonja maga után. A tőkebefekteté­sek kivonása a békés termelésből nem csökkenti a munkanélkülisé­get, hanem ellenkezőleg, a közfo­gyasztást csökkenti és a gazda­ságnak fölbecsülhetetlen, s egyre növekvő kárt okoz, amit még az is tetéz, hogy országunkat, mint valami gyarmatot, egyre inkább idegen háborús érdekek szolgála­tába állítják. Az ország érdekei szöges ellen­tétben állanak ezzel a politikával. Olaszországnak mindenekelőtt a vas- és fémipar termelésére van szüksége, amelynek gyártmányait teljes egészében fel tudja venni a belső piac. Ha a meglévő üzeme­ket teljes mértékben kihasználnák és a Szovjetunióval, valamint a népi demokratikus országokkal való kereskedelemben nem folytatnának megkülönböztető politikát, akkor az olasz vas- és fémipar — mint aho­gyan ezt az Általános Olasz Munka­­szövetség által kidolgozott munka­terv okmányok alapján­­ bizonyítja — évente 4 millió tonna acélt ter­melhetne, vagyis a jelenlegi meny­­nyiség kétszeresét. A mezőgazda­ságnak 85.000 traktorra volna szüksége; hajógyáraink egymillió tonna hajóteret építhetnének, ami kibővítené az olasz kereskedelmi flottát és lehetővé tenné az or­szágra rákényszerített, nem gazda­ságos és lassújáratú amerikai ha­jók kiselejtezését; szerszámgépgyár­tásunk, amelyet most teljesen hát­térbe szorít a külföldről való esztelen behozatal, az ország gazdaságának minden más ágazatában piacra ta­lálhatna. Ugyanez áll a vasút és táv­beszélőkészülékek előállítására, va­lamint a műtrágyafélék gyártására is, amelyeknek árát egyharmadával lehetne csökkenteni, nemkülönben a textilipari termelésre, amelyet 60 százalékkal lehetne növelni, az épít­kezési szektorra, amely évente 750.000 lakószoba felépítését bizto­síthatná (ez több mint kétszerese a most folyó építkezési munkála­toknak). Ugyanez áll továbbá a villanyenergia-termelésre, amelyet vízi- és hőerőművek építése révén meg lehetne kétszerezni. Az Általános Olasz Munkaszövet­ség terve rámutatott arra, hogy a gazdaságnak ilyen méretű fellendí­tését a meglévő iparvállalatok, nyersanyagok és a tétlen munkás­kezek teljes kihasználása biztosít­hatná s ez a jelenlegi helyzetben komoly eszköz lehetne a válságnak, a nyomornak és a lakosság nélkü­lözésének elkerüléséhez, s egymil­lió munkanélküli számára biztosí­tana elfoglaltságot. Ezzel szemben a kormány politi­kája, amely a meglévő iparvállalatok teljesítőképességének elégtelen ki­használásán alapszik, éspedig 30 százaléktól (hajóépítés) 74 százalé­kig (műtrágyagyártás), olyan ará­nyú munkanélküliséget von maga után, amely háromszorosan felül­múlja az 1938. évit, azaz kétmillió teljes és ugyanannyi részleges mun­kanélkülit jelent. A munkanélküliek számának növekedését a foglalkoz­tatott munkások kizsákmányolásá­nak nagymértékű fokozódása kíséri. Ami a nagyiparosok profitját il­leti, az valóban szédületes. A Mon­­tecatini, Sina Viscosa és Pirelli ipari vállalatok tulajdonosainak nyere­sége 1949-ben minden egyes mun­kás után havi 135, 185 és 175 ezer lírát ért el, vagyis öt-hatszorosan haladta meg a munkás keresetét! Az ilyen felháborító profitokat a kapitalisták úgy érik el, hogy a féktelen kizsákmányolás bonyolult és körmönfont módszereit alkalmaz­zák. A gyár- és üzemtulajdonosok egyrészt csökkentik a munká­sok létszámát és fokozottabb munkairamot diktálnak, más­részt pedig olyan akkordbéreket szabnak meg, amelyek nem maga­sabbak a napszámbérnél s a túlórát a rendes órabérnél alacsonyabban fizetik, ami által a szó szoros értel­mében véve meglopják a munkáso­kat. Az ilyenfajta féktelen kizsák­mányolás, amely a foglalkoztatott munkások számának legmesszebb­menő­­korlátozásán alapszik, a mun­kanélküliek számának növekedését és a dolgozók keresetének csökken­tését vonja maga után. Egy munkás átlagos havi keresete jelenleg 23.500 lira, a textilmunká­sok havi keresetének havi átlaga pe­dig 19.000 lira. Egy gazdasági cse­léd havi keresetének átlaga Lom­bardiában 13.346 líra, Calabriában pedig még hihetetlenebbül ala­csonyra, 3868 lírára süllyed. A fiatal munkások és a nők * írta: Luigi Longu az Olasz Kommunista Párt főtitkárhelyettese * ★ keresete az iparban 14 és 12.000 líra között ingadozik, de sok esetben alig néhány ezer líra havon­ta. Világos, hogy ilyen kereseti vi­szonyok mellett szó sem lehet tűrhe­tő életfeltételekről, sem pedig arról, hogy a munkás az átlagosan négy­tagú családját fenntarthassa. Az 1950 augusztus havi hivatalos ada­tok szerint egy ilyen család fenntar­tásához havi 54.640 líra szükséges, amiből 36.648 lírát élelemre kell költeniök. Úgyszólván egyetlen olasz munkás sem képes még az élelmet sem biztosítani családja számára. Az adatok azt bizonyítják, hogy 1948-ban, az 1936—1939-es évekhez képest jelentős mértékben csökkent a kenyérféléknek, a húsnak, halnak, tojásnak és a zsiradékoknak fo­gyasztása. Ami az iparcikkeket illeti, Olaszország a legkevesebbet fo­gyaszt belőlük Európában. Olaszor­szágban három és félmillió embert tartanak nyilván a „szegények lajstromában”, vagyis olyanokat, akik állandóan hiányosan táplálkoz­nak, nincs munkájuk és semminemű segélyben nem részesülnek. Mindez kihat az ország egész gazdasági,­ de különösen kereske­delmi életére. Olaszország egyre nö­vekvő nehézségekkel küzd, amit a csődök s a megóvatott váltók szá­mának szédületes növekedése is mu­tat. Nemcsak a munkások és napszá­mosok kerülnek elviselhetetlen hely­zetbe, hanem a kiskereskedők, kis­iparosok és tisztviselők is, vagyis mindazok, akik munkájukból élnek. Ahhoz, hogy kijuthassunk ebből a katasztrofális helyzetből, amelyet csak a kormány nevezhet „javuló­nak”, meg kell változtatni az or­szág régi, hátramaradt gazdasági struktúráját, alapos agrárreformot kell végrehajtani, amely haladékta­lanul földet adna mindazoknak, akiknek szükségük van rá, fokozni kell az ipari termelést és korszerű­síteni a gyárakat, államosítani kell a nagy monopóliumokat, amelyek gúzsba kötik a termelés fejlődését, reformokkal, nagyszabású béke­ipari tőkebefektetésekkel, valamint a munkaerő teljes mértékű igénybe­vételével ki kell bővíteni a belső piacot és fokozni kell a fogyasztást. E célok valóraváltásához azon­ban rá kell szorítani a kormányt arra, hogy változtassa meg jelen­legi politikáját, szüntesse meg az újrafölfegyverzést, amely még nagyobb nehézségeket és nélkülö­zést von maga után; rá kell szorí­tani a kormányt, hogy szakítson azzal a politikával, amely mindent a gyártulajdonosok önző érdekei­nek rendel alá, rá kell szorítani arra, hogy vessen gátat a gyáripa­rosok szövetsége politikájának, az éhbérek, az elbocsátások és a túl­zott kizsákmányolás politikájának. A kormány nemzetvesztő politi­kájával szemben állnak a dolgozók javaslatai és követelései, amelyeket a munkatervben, vagyis a nemzeti szolidaritás, az ország megújhodá­sa, a szabadság és demokrácia ter­vében juttattak kifejezésre, mert a szabadság és demokrácia üres szó­lam marad akkor, ha az egész ál­lamapparátusnak csak azt a szere­pet szánják, hogy elfojtsa a töme­gek kezdeményezését, a nyilvánva­lóan nemzetellenes érdekeket pedig védelmezze. Az a körülmény, hogy a kor­mánynak megtorló törvényekre, megkétszerezett rendőri erőkre, még a fasiszta törvényeknél is reakció­­sabb törvényekre, sőt még a gyáro­sok és nagybirtokosok magánrend­őrségére is szüksége van tevékeny­sége és uralma megvédéséhez, — mindez a kormány nemzetellenes jellegét bizonyítja és tanúskodik, hogy politikájával rendzavarások és polgárháború előidézésére törek­szik. A széles néptömegek tragikus helyzete a nemzeti szolidaritás és egység megszilárdítására irányuló fokozott tevékenységet tesz szüksé­gessé mind a parlamentben, mind az országban. Ezt Togliatti elvtárs nem egyszer hangsúlyozta. E tevé­kenység alapja az Általános Olasz Munkaszövetség munkaterve, de miután a helyzet nem tűrhet ha­lasztást, minden olyan konkrét esetben, amikor a dolgozók élet­­színvonala ellen irányuló támadás­ról, a termelés csökkentéséről stb. van szó, haladéktalanul olyan intéz­kedéseket kell életbeléptetni, ame­lyek a terv alkotórészét képezhet­nék még akkor is, ha azokat a terv nem irányozta elő. E cél érdekében a kommunisták az ország valamennyi polgárához fordulnak és felszólítják őket az egyes gazdasági övezetek és ága­zatok sajátosságainak alapos ta­­nulmányozására, konkrét javaslatok kidolgozására, hogy a különféle hathatós intézkedéseket napirendre tűzhessék és megvalósíthassák. Ennek végrehajtásához föl kell használni a békeharc során nyert tapasztalatokat, figyelembe kell venni a harc egyes mozzanatait a különböző vidékeken és helységek­ben, amikor a dolgozók közvetlen követelései s­özül kialakult a lakos­ság különböző rétegeinek egység­frontja, mint például Savonában, ahol a hajógyári munkások harcát a helyi kereskedelmi kamara szer­vezetten támogatta azzal, hogy meghirdette a „polgári kötelesség­­megtagadás” napját. A sok különféle feladat álljon összhangban minden párt-, szak­­szervezeti és tömegszervezeti szerv­nek sokold­adú és különböző formájú tevékenységével. A szektaszellem és az elkülönülés mindennemű formá­ját határozottan meg kell szüntetni. A mai helyzetet a gyáriparosok­nak az a törekvése jellemzi, hogy a munkásoknak újabb tízezreit bo­csássák el, különösen a kohászati iparban. Aktívan és erélyesen szem­be kell szállni ezekkel a kísérle­tekkel és meg kell védel­mezni a nemzeti ipart. Különösen azt kell követelni és kiharcolni, hogy legalább az idei tél folyamán szüntessék meg az elbocsátásokat, amíg valóra váltják a munkatervet, amely lehetővé teszi a munkanélkü­liség csökkentését. Nem arról van szó, hogy a gyáriparnak hadi meg­rendeléseket juttassanak, mert az ilyenfajta orvosság csak rontana a betegségen, hanem arról, hogy rá kell bírni a kormányt, adjon az ipar állami ágazatainak sürgős megrendeléseket hajók építésére, vasúti berendezések és mezőgazda­­sági gépek gyártására. Az országban az utóbbi időkben számos harc zajlott le a kenyér- és a munkakövetelések védelmében, te­vékenységünk azonban túl gya­kran csak az ellenség támadására adott válaszként bontakozik ki. A feladat most az, hogy magunkhoz ragad­juk a kezdeményezést a megérett, életbevágó problémák védelmében, hogy határozottan és szakadatlanul küzdjünk a féktelen kizsákmányolás ellen, hogy követeljük a munkások­kal kötött szerződések tiszteletben­­tartását, hogy megakadályozzuk a gyártulajdonosok különféle gazsá­gait a bérek körül, hogy harcoljunk a létminimumnak megfeleő bére­kért, hogy ragaszkodjunk a köte­lező bérminimumhoz, hogy küzd­jünk a profitok fölötti ellenőrzé­sért. Ahhoz, hogy a falvakban csök­kenthessük a munkanélküliséget és a nyomort, fokozni kell a harcot a haladéktalan és általános földosz­­tásért a földnélküli parasztok kö­zött, útját kell állni a klerikális re­formok káros következményeinek, amelyeket azoknak a parasztoknak a rovására hajtanak végre, akik már földdel bírnak és el kell ér­nünk, hogy a keresztény­demokrata törvényeket lényegesen megváltoz­tassák a parasztok javára. A városban és faluban egyre nö­vekvő nyomor elleni harc céljából el kell érnünk, hogy szüntessék be a kilakoltatásokat, hogy adjanak se­gélyt mindazoknak a munkanélkü­lieknek, akiktől azt megvonták, hogy a téli hónapokban kétszerezzék meg a munkanélkülieknek juttatott se­gély összegét, el kell érnünk a kö­zépfokú és alsóbbfokú tisztikar fi­zetésének emelését a hadseregben. Ennek alapján végezzük munkán­kat a nemzeti szolidaritás kiszéle­sítése terén és abban a harcban, amelyet nem a monopolisták para­zita és önző érdekeiért, hanem a nemzet valamennyi társadalmi ré­tegének érdekében vívunk, hogy megoldást nyerjenek az országban napirenden lévő összes halasztha­tatlan szociális kérdések. Az egy­ség és a nemzeti szolidaritás szel­lemében harcolunk azért, hogy gazdasági szervezetünk és jövőnk legfőbb problémái megoldásra ta­láljanak. A nemzeti szolidaritás kiszélesí­téséért folyó tevékenység harcot je­lent, mert a kitűzött célokat nem lehet megoldani anélkül, hogy eré­lyes ellenállást ne fejtenénk ki az élősdi, konzervatív és önző monopo­lista csoportokkal szemben, nem le­het megoldani anélkül, hogy a kor­mány pusztulásba vezető gazdasági és pénzügyi politikája ellen ne har­colnánk, anélkül, hogy szembe ne szállnánk a dolgozó tömegeknek már amúgy is alacsony életszínvo­nala ellen irányuló kormánytáma­dással, anélkül, hogy ne harcolnánk a kormány ellen, amelynek az a szándéka, hogy az ország szűkös erőforrásait újrafölfegyverzésre, a demokratikus és alkotmányos sza­badságjogok elfojtására, a háború előkészítésére használja fel

Next