Tartós békéért, népi demokráciáért! 1950. július-december (3. évfolyam, 26-52. szám)
1950-11-19 / 46. szám
i 1960 november 19. * 45. (106.) TARTÓS BÉKÉÉRT, NÉPI DEMOKRÁCIÁÉRT» 9 AZ OLASZ NÉP SZÉLESKÖRŰ EGYSÉGÉÉRT ÉS NEMZETI SZOLIDARITÁSÁÉRT A De Gasperi kormánynak az ország újrafelfegyverzésére irányuló háborús politikája a dolgozók életszínvonalának csökkenését, jogaik megcsorbítását és demokratikus szabadságjogaik korlátozását vonja maga után. A kormány szociális törvényhozása — például a mezőgazdaságban — ahelyett, hogy az ország legalapvetőbb problémáinak megoldását szolgálná, méginkább megnehezíti azt. A kormány agrártörvényei visszaesést jelentenek azokhoz a vívmányokhoz képest, amelyeket a paraszti tömegek harcaik során már elértek; ezek a törvények magukba foglalják azt az irányzatot, hogy a legnagyobb mértékben csökkentsék a parasztok között kiosztásra szánt földterületet, s hogy a szegényparasztságnak erre a célra a legsilányabb földeket juttassák; e törvények célja az, hogy szakadást idézzenek elő a paraszti tömegekben és olyan megváltási összeget biztosítsanak a földbirtokosok számára, amelyek a föld eladási árát jóval felülmúlják. Az olasz ipar legfőbb ágai immár több év óta súlyos helyzetben vannak. A kormány nem vette figyelembe a munkásoknak és a lakosság széles rétegeinek a nemzeti ipar védelmére vonatkozó követeléseit; ellenkezőleg, teljes mértékben támogatta a nagyiparosokat, akiknek legfőbb és egyetlen gondjuk a profit növelése. Az ipari tőkebefektetések hiányát most még fokozza az újrafölfegyverzés politikájára való orientálódás, amelyet nyíltan és durván követel Dayton, a „Marshall-terv” amerikai igazgatója, s amely a nemzetgazdaság már amúgy is súlyos helyzetének további leromlását vonja maga után. A tőkebefektetések kivonása a békés termelésből nem csökkenti a munkanélküliséget, hanem ellenkezőleg, a közfogyasztást csökkenti és a gazdaságnak fölbecsülhetetlen, s egyre növekvő kárt okoz, amit még az is tetéz, hogy országunkat, mint valami gyarmatot, egyre inkább idegen háborús érdekek szolgálatába állítják. Az ország érdekei szöges ellentétben állanak ezzel a politikával. Olaszországnak mindenekelőtt a vas- és fémipar termelésére van szüksége, amelynek gyártmányait teljes egészében fel tudja venni a belső piac. Ha a meglévő üzemeket teljes mértékben kihasználnák és a Szovjetunióval, valamint a népi demokratikus országokkal való kereskedelemben nem folytatnának megkülönböztető politikát, akkor az olasz vas- és fémipar — mint ahogyan ezt az Általános Olasz Munkaszövetség által kidolgozott munkaterv okmányok alapján bizonyítja — évente 4 millió tonna acélt termelhetne, vagyis a jelenlegi menynyiség kétszeresét. A mezőgazdaságnak 85.000 traktorra volna szüksége; hajógyáraink egymillió tonna hajóteret építhetnének, ami kibővítené az olasz kereskedelmi flottát és lehetővé tenné az országra rákényszerített, nem gazdaságos és lassújáratú amerikai hajók kiselejtezését; szerszámgépgyártásunk, amelyet most teljesen háttérbe szorít a külföldről való esztelen behozatal, az ország gazdaságának minden más ágazatában piacra találhatna. Ugyanez áll a vasút és távbeszélőkészülékek előállítására, valamint a műtrágyafélék gyártására is, amelyeknek árát egyharmadával lehetne csökkenteni, nemkülönben a textilipari termelésre, amelyet 60 százalékkal lehetne növelni, az építkezési szektorra, amely évente 750.000 lakószoba felépítését biztosíthatná (ez több mint kétszerese a most folyó építkezési munkálatoknak). Ugyanez áll továbbá a villanyenergia-termelésre, amelyet vízi- és hőerőművek építése révén meg lehetne kétszerezni. Az Általános Olasz Munkaszövetség terve rámutatott arra, hogy a gazdaságnak ilyen méretű fellendítését a meglévő iparvállalatok, nyersanyagok és a tétlen munkáskezek teljes kihasználása biztosíthatná s ez a jelenlegi helyzetben komoly eszköz lehetne a válságnak, a nyomornak és a lakosság nélkülözésének elkerüléséhez, s egymillió munkanélküli számára biztosítana elfoglaltságot. Ezzel szemben a kormány politikája, amely a meglévő iparvállalatok teljesítőképességének elégtelen kihasználásán alapszik, éspedig 30 százaléktól (hajóépítés) 74 százalékig (műtrágyagyártás), olyan arányú munkanélküliséget von maga után, amely háromszorosan felülmúlja az 1938. évit, azaz kétmillió teljes és ugyanannyi részleges munkanélkülit jelent. A munkanélküliek számának növekedését a foglalkoztatott munkások kizsákmányolásának nagymértékű fokozódása kíséri. Ami a nagyiparosok profitját illeti, az valóban szédületes. A Montecatini, Sina Viscosa és Pirelli ipari vállalatok tulajdonosainak nyeresége 1949-ben minden egyes munkás után havi 135, 185 és 175 ezer lírát ért el, vagyis öt-hatszorosan haladta meg a munkás keresetét! Az ilyen felháborító profitokat a kapitalisták úgy érik el, hogy a féktelen kizsákmányolás bonyolult és körmönfont módszereit alkalmazzák. A gyár- és üzemtulajdonosok egyrészt csökkentik a munkások létszámát és fokozottabb munkairamot diktálnak, másrészt pedig olyan akkordbéreket szabnak meg, amelyek nem magasabbak a napszámbérnél s a túlórát a rendes órabérnél alacsonyabban fizetik, ami által a szó szoros értelmében véve meglopják a munkásokat. Az ilyenfajta féktelen kizsákmányolás, amely a foglalkoztatott munkások számának legmesszebbmenőkorlátozásán alapszik, a munkanélküliek számának növekedését és a dolgozók keresetének csökkentését vonja maga után. Egy munkás átlagos havi keresete jelenleg 23.500 lira, a textilmunkások havi keresetének havi átlaga pedig 19.000 lira. Egy gazdasági cseléd havi keresetének átlaga Lombardiában 13.346 líra, Calabriában pedig még hihetetlenebbül alacsonyra, 3868 lírára süllyed. A fiatal munkások és a nők * írta: Luigi Longu az Olasz Kommunista Párt főtitkárhelyettese * ★ keresete az iparban 14 és 12.000 líra között ingadozik, de sok esetben alig néhány ezer líra havonta. Világos, hogy ilyen kereseti viszonyok mellett szó sem lehet tűrhető életfeltételekről, sem pedig arról, hogy a munkás az átlagosan négytagú családját fenntarthassa. Az 1950 augusztus havi hivatalos adatok szerint egy ilyen család fenntartásához havi 54.640 líra szükséges, amiből 36.648 lírát élelemre kell költeniök. Úgyszólván egyetlen olasz munkás sem képes még az élelmet sem biztosítani családja számára. Az adatok azt bizonyítják, hogy 1948-ban, az 1936—1939-es évekhez képest jelentős mértékben csökkent a kenyérféléknek, a húsnak, halnak, tojásnak és a zsiradékoknak fogyasztása. Ami az iparcikkeket illeti, Olaszország a legkevesebbet fogyaszt belőlük Európában. Olaszországban három és félmillió embert tartanak nyilván a „szegények lajstromában”, vagyis olyanokat, akik állandóan hiányosan táplálkoznak, nincs munkájuk és semminemű segélyben nem részesülnek. Mindez kihat az ország egész gazdasági, de különösen kereskedelmi életére. Olaszország egyre növekvő nehézségekkel küzd, amit a csődök s a megóvatott váltók számának szédületes növekedése is mutat. Nemcsak a munkások és napszámosok kerülnek elviselhetetlen helyzetbe, hanem a kiskereskedők, kisiparosok és tisztviselők is, vagyis mindazok, akik munkájukból élnek. Ahhoz, hogy kijuthassunk ebből a katasztrofális helyzetből, amelyet csak a kormány nevezhet „javulónak”, meg kell változtatni az ország régi, hátramaradt gazdasági struktúráját, alapos agrárreformot kell végrehajtani, amely haladéktalanul földet adna mindazoknak, akiknek szükségük van rá, fokozni kell az ipari termelést és korszerűsíteni a gyárakat, államosítani kell a nagy monopóliumokat, amelyek gúzsba kötik a termelés fejlődését, reformokkal, nagyszabású békeipari tőkebefektetésekkel, valamint a munkaerő teljes mértékű igénybevételével ki kell bővíteni a belső piacot és fokozni kell a fogyasztást. E célok valóraváltásához azonban rá kell szorítani a kormányt arra, hogy változtassa meg jelenlegi politikáját, szüntesse meg az újrafölfegyverzést, amely még nagyobb nehézségeket és nélkülözést von maga után; rá kell szorítani a kormányt, hogy szakítson azzal a politikával, amely mindent a gyártulajdonosok önző érdekeinek rendel alá, rá kell szorítani arra, hogy vessen gátat a gyáriparosok szövetsége politikájának, az éhbérek, az elbocsátások és a túlzott kizsákmányolás politikájának. A kormány nemzetvesztő politikájával szemben állnak a dolgozók javaslatai és követelései, amelyeket a munkatervben, vagyis a nemzeti szolidaritás, az ország megújhodása, a szabadság és demokrácia tervében juttattak kifejezésre, mert a szabadság és demokrácia üres szólam marad akkor, ha az egész államapparátusnak csak azt a szerepet szánják, hogy elfojtsa a tömegek kezdeményezését, a nyilvánvalóan nemzetellenes érdekeket pedig védelmezze. Az a körülmény, hogy a kormánynak megtorló törvényekre, megkétszerezett rendőri erőkre, még a fasiszta törvényeknél is reakciósabb törvényekre, sőt még a gyárosok és nagybirtokosok magánrendőrségére is szüksége van tevékenysége és uralma megvédéséhez, — mindez a kormány nemzetellenes jellegét bizonyítja és tanúskodik, hogy politikájával rendzavarások és polgárháború előidézésére törekszik. A széles néptömegek tragikus helyzete a nemzeti szolidaritás és egység megszilárdítására irányuló fokozott tevékenységet tesz szükségessé mind a parlamentben, mind az országban. Ezt Togliatti elvtárs nem egyszer hangsúlyozta. E tevékenység alapja az Általános Olasz Munkaszövetség munkaterve, de miután a helyzet nem tűrhet halasztást, minden olyan konkrét esetben, amikor a dolgozók életszínvonala ellen irányuló támadásról, a termelés csökkentéséről stb. van szó, haladéktalanul olyan intézkedéseket kell életbeléptetni, amelyek a terv alkotórészét képezhetnék még akkor is, ha azokat a terv nem irányozta elő. E cél érdekében a kommunisták az ország valamennyi polgárához fordulnak és felszólítják őket az egyes gazdasági övezetek és ágazatok sajátosságainak alapos tanulmányozására, konkrét javaslatok kidolgozására, hogy a különféle hathatós intézkedéseket napirendre tűzhessék és megvalósíthassák. Ennek végrehajtásához föl kell használni a békeharc során nyert tapasztalatokat, figyelembe kell venni a harc egyes mozzanatait a különböző vidékeken és helységekben, amikor a dolgozók közvetlen követelései sözül kialakult a lakosság különböző rétegeinek egységfrontja, mint például Savonában, ahol a hajógyári munkások harcát a helyi kereskedelmi kamara szervezetten támogatta azzal, hogy meghirdette a „polgári kötelességmegtagadás” napját. A sok különféle feladat álljon összhangban minden párt-, szakszervezeti és tömegszervezeti szervnek sokoldadú és különböző formájú tevékenységével. A szektaszellem és az elkülönülés mindennemű formáját határozottan meg kell szüntetni. A mai helyzetet a gyáriparosoknak az a törekvése jellemzi, hogy a munkásoknak újabb tízezreit bocsássák el, különösen a kohászati iparban. Aktívan és erélyesen szembe kell szállni ezekkel a kísérletekkel és meg kell védelmezni a nemzeti ipart. Különösen azt kell követelni és kiharcolni, hogy legalább az idei tél folyamán szüntessék meg az elbocsátásokat, amíg valóra váltják a munkatervet, amely lehetővé teszi a munkanélküliség csökkentését. Nem arról van szó, hogy a gyáriparnak hadi megrendeléseket juttassanak, mert az ilyenfajta orvosság csak rontana a betegségen, hanem arról, hogy rá kell bírni a kormányt, adjon az ipar állami ágazatainak sürgős megrendeléseket hajók építésére, vasúti berendezések és mezőgazdasági gépek gyártására. Az országban az utóbbi időkben számos harc zajlott le a kenyér- és a munkakövetelések védelmében, tevékenységünk azonban túl gyakran csak az ellenség támadására adott válaszként bontakozik ki. A feladat most az, hogy magunkhoz ragadjuk a kezdeményezést a megérett, életbevágó problémák védelmében, hogy határozottan és szakadatlanul küzdjünk a féktelen kizsákmányolás ellen, hogy követeljük a munkásokkal kötött szerződések tiszteletbentartását, hogy megakadályozzuk a gyártulajdonosok különféle gazságait a bérek körül, hogy harcoljunk a létminimumnak megfeleő bérekért, hogy ragaszkodjunk a kötelező bérminimumhoz, hogy küzdjünk a profitok fölötti ellenőrzésért. Ahhoz, hogy a falvakban csökkenthessük a munkanélküliséget és a nyomort, fokozni kell a harcot a haladéktalan és általános földosztásért a földnélküli parasztok között, útját kell állni a klerikális reformok káros következményeinek, amelyeket azoknak a parasztoknak a rovására hajtanak végre, akik már földdel bírnak és el kell érnünk, hogy a kereszténydemokrata törvényeket lényegesen megváltoztassák a parasztok javára. A városban és faluban egyre növekvő nyomor elleni harc céljából el kell érnünk, hogy szüntessék be a kilakoltatásokat, hogy adjanak segélyt mindazoknak a munkanélkülieknek, akiktől azt megvonták, hogy a téli hónapokban kétszerezzék meg a munkanélkülieknek juttatott segély összegét, el kell érnünk a középfokú és alsóbbfokú tisztikar fizetésének emelését a hadseregben. Ennek alapján végezzük munkánkat a nemzeti szolidaritás kiszélesítése terén és abban a harcban, amelyet nem a monopolisták parazita és önző érdekeiért, hanem a nemzet valamennyi társadalmi rétegének érdekében vívunk, hogy megoldást nyerjenek az országban napirenden lévő összes halaszthatatlan szociális kérdések. Az egység és a nemzeti szolidaritás szellemében harcolunk azért, hogy gazdasági szervezetünk és jövőnk legfőbb problémái megoldásra találjanak. A nemzeti szolidaritás kiszélesítéséért folyó tevékenység harcot jelent, mert a kitűzött célokat nem lehet megoldani anélkül, hogy erélyes ellenállást ne fejtenénk ki az élősdi, konzervatív és önző monopolista csoportokkal szemben, nem lehet megoldani anélkül, hogy a kormány pusztulásba vezető gazdasági és pénzügyi politikája ellen ne harcolnánk, anélkül, hogy szembe ne szállnánk a dolgozó tömegeknek már amúgy is alacsony életszínvonala ellen irányuló kormánytámadással, anélkül, hogy ne harcolnánk a kormány ellen, amelynek az a szándéka, hogy az ország szűkös erőforrásait újrafölfegyverzésre, a demokratikus és alkotmányos szabadságjogok elfojtására, a háború előkészítésére használja fel