Tartós békéért, népi demokráciáért! 1951. január-június (4. évfolyam, 2-25. szám)

1951-01-14 / 2. szám

3 Még mostanában is előfordul, hogy ha osztrák jobboldali szocia­listákról esik szó, „ausztromarxis­­táknak” nevezik őket. Ez persze főképpen Ausztria határán túl szo­kásos. Magában Ausztriában már régen nem beszélnek az úgynevezett „ausztromarxizmusról”, miután an­nak már régóta nyoma sincs. 1934- ben szűnt meg és semmi eredmény­nyel nem jártak azok a gyönge pró­bálkozások, amelyek 1934 és 1938 között az „ausztromarxizmus” feltá­masztására irányultak. Az „ausztro­marxizmus” 1945-ben sem támadt fel, mert nem is támadhatott fel. Az „ausztromarxizmus” — mint ismeretes — álbaloldali, álmarxista szólamokkal kendőzött reformizmus. Fennállott mindaddig, amíg a bur­zsoázia viszonylag széles bázissal rendelkezett ahhoz, hogy az osz­tályharc során mindenféle mester­kedéshez folyamodjék, s amíg az álbaloldali szólamokat használhatta. Minél jobban fokozódott és élese­dett a harc a munka és a tőke kö­zött, a fasizmus és a demokrácia, az imperialista hatalmak és a Szov­jetunió között, annál inkább szűkült az „ausztromarxizmus” létalapja. Egyre nehezebbé vált „baloldali” frázisokat puffogtatni és ugyanak­kor minden harc elöl kitérni. Elérkezett az idő, amikor a tör­ténelem élére állította a kérdést: „Vagy — vagy?” s ekkor bekövet­kezett az „ausztromarxizmus” teljes és szégyenletes összeomlása. A mostani Osztrák Szocialista Párt vezetősége már kezdettől fogva nyíltan az osztrák kapitalis­ták és az amerikai imperializmus oldalára állott. Az 1945—1950. kö­zötti időszakban leleplezte magát, s már régóta nincsen semilyen „magasztos célja”, egy kivételével: mindenáron kiérdemelni annak el­ismerését, hogy ők az amerikaiak hasznos ügynökei Az egykori ausztromarxista szo­­ciáldemokrácia vezetősége azt a feladatot tűzte maga elé, hogy „marxista”, sőt forradalmi szóla­mokkal támassza alá reformista cselekedeteit. A mostani szocialista pártban pedig már az is magára vonja a gyanút, aki „marxista” szó­lamokat használ. Azt is gyanúsnak tartják, aki a bérharcról beszél. A régi ausztromarxista szociáldemo­krácia Amerikát kapitalista ország­nak tekintette, sőt olykor még a Szovjetunióval való barátságot is emlegette. A jelenlegi szocialista pártban az imperialista Amerikát már félszocialistának nevezik és kizárják a pártból mindazokat, akik nem hajlandók résztvenni a Szov­jetunió és a népi demokráciák el­len irányuló szennyes és aljas rá­galomhadjáratban. A mostani szo­cialista pártban csak egy véleményt ismernek el: amerikai gazdáik vé­leményét, akik még a szocialista párt belügyeibe is nyíltan és dur­ván beavatkoznak. Ausztriában, miként a többi tőkés országban is, a jobboldali szocia­listák váltig hangoztatják, hogy a mostani tőkés rendszer teljesen megfelel a népnek; azt szeretnék el­hitetni, hogy az imperialista Ameri­kai Egyesült Államok a követendő példakép. A „Die Zukunft”, a jobb­oldali szocialisták „elméleti folyó­irata”, azt állítja, hogy Amerikában valami új gazdasági rendszer ural­kodik: nem kapitalizmus és még nem szocializmus, hanem annak keveréke: „a megbilincselt kapitalizmus.” Kö­vetkezésképpen elegendő, ha a jócs­kán túlsúlyban lévő monopólkapita­lizmushoz hozzákeverünk egy keve­set a jobboldali szocialisták szocia­lizmusából, s akkor ime megjele­nik az új társadalmi alakulat: „a megbilincselt kapitalizmus”. Az Osztrák Szocialista Párt jelenlegi vezetőségében ülő renegátok „elmé­leteikkel” — amelyeknek mellesleg szólva, maguk sem hiszik el egyet­len szavát sem — azon iparkodnak, hogy a munkásosztályra rákénysze­­rítsék az amerikai imperializmus jármát. Minden feszélyezettség nél­kül, arcátlanul szavalják: „Az ame­rikaiak gazdaságpolitikáját az egész nép érdekei vezérlik, s ez a gazdaságpolitika jelentékeny mér­tékben a szakszervezetek és a far­merszervezetek befolyása alatt áll”. Ez elmélet szerint tehát nem az acélipar mágnásai, nem az automo­bil- és olajkirályok, s a hozzájuk hasonlók döntenek Amerika sorsá­ról. És persze a magántulajdon sem játszik többé szerepet, hiszen * írta: Frid­il Firnberg az Osztrák Kommunista Párt főtitkára ★ * ezek az urak jó, „megbilincselt tő­késekké” szelídültek. Csupán arról van szó, hogy felosszák az annyi­szor emlegetett „szociális terméket”. Látjátok — hangoztatják ezek a renegátok —, milyen keveset tudott Marx, aki azt bizonyította, hogy a magántulajdon uralmának alapján a tőkések kisajátítják a munkások munkatermékét, nekik pedig csak a legnyomorúságosabb létminimumot hagyják meg, sőt olykor még ettől a minimumtól is megfosztják őket. Amikor a jobboldali szocialisták lakojkodó „elméleti” okoskodásokba bocsátkoznak, el akarják hitetni az európai munkásokkal, hogy az ame­rikai kapitalizmus már félszocializ­mus, amiért érdemes robotolni és meghalni. Ugyanakkor szinte a bőrükből bújnak ki abbeli igyekeze­tükben, hogy meggyőzzék az ameri­kai tőkéseket: ők, a jobboldali szo­cialisták, a kapitalizmusnak egye­düli komoly támaszai Európában. Az említett „Die Zukunft” folyó­iratnak ugyanabban, az Osztrák Szocialista Párt legutóbbi kongresz­­szusának szentelt számában az egyik cikk szerzője azt próbálja bizonyítani, hogy a Szovjetunió el­len való háború korántsem veszé­lyes, mert — úgymond — a „demo­kratikus” (vagyi­s a tőkés —, F. F.) világ sokkal erősebb,­­mint a Szov­jetunió és a népi demokratikus or­szágok. A­­jobboldali szocialisták, akik általában szeretik utánozni a nácikat, ugyanazt az elvet vallják, amelyhez annak idején Hitler is tar­totta magát, aki, mint tudjuk, arra törekedett, hogy megkedveltesse az emberekkel a rablóháborút, amiért is a háborút egyszerű és könnyű dolognak igyekezett feltüntetni. Az osztrák jobboldali szocialisták nem szorítkoznak csupán az új há­borúra vonatkozó „elméleti” okos­kodásokra, hanem ugyanakkor a Szovjetunió és a népi demokratikus országok ellen irányuló aljas rága­lomhadjáratnak is élére állottak. A jobboldali szocialista miniszterek be­­szédei telis tele vannak ilyen rágal­makkal. Ebben alaposan túllicitálják burzsoá társaikat a koalícióban. Schärf, az Osztrák Szocialista Párt elnöke, a párt kongresszusán tartott beszédében arra buzdította a pártta­gokat, hogy küzdjenek az osztrák kérdésnek amerikai terv szerint való megoldásáért. Ezután Gruber kül­ügyminiszter, a Néppárt tagja, pon­tosabban is kifejezte a pártkoalíció véleményét, kijelentve: az ameri­kaiak szavazógépezetét az ENSZ- ben hamarosan arra fogják fel­használni, hogy „bebocsátást” nyer­jenek Ausztria szovjet övezetébe. Gruber ugyanakkor, demagóg céllal hozzáfűzte: korántsem tartja magát ahhoz a véleményhez, hogy az oszt­rák kérdést csakis az erő segítsé­gével kell megoldani. Az osztrák jobboldali szocialista vezetők nem csupán cinkosai hanem előretolt ügynökei is az erőpolitika érvénye­sítésének. Az osztrák jobboldali szocialisták az utóbbi időben megmutatták, hogy az osztrák tőkések és az ame­rikai imperialisták szolgálatában készek a munkásosztály ellen erő­szakot és terrort alkalmazni. A „Marshall-terv” a munkásosztály életszínvonalának rendszeres süllye­dését idézte elő Ausztriában. Ugyan­akkor, amikor a termelés szín­vonala már régen felülmúlta a bé­kebelit, a reálbér mindössze 60 szá­­zelékát éri el az 1937. évinek, amely tudvalévően igen alacsony volt. A legutóbbi reálbércsökkentés 1950. szeptember végén történt, ami az úgynevezett negyedik bér- és ár­egyezmény következménye. Ennek az egyezménynek értelmében az árak 30 százalékkal, a munkabérek pe­dig mindössze 10 százalékkal emel­kedtek. Ezt a megállapodást azok a machinációk hozták létre, amelyeket az osztrák szakszervezeti egyesülés jobboldali szocialista elnöke a dob­gozök háta mögött folytatott. Többszázezer munkás és tisztvi­selő tiltakozott a dolgozók érdekei ellen irányadó újabb merényletek ell­­en. Széles sztrájkmozgalom bonta­­kozott ki, olyan erővel és lendület­tel, amelyhez hasonlót évtizedek óta nem tapasztaltak Ausztriában. A jobboldali miniszterek és szakszer­vezeti vezetők az állam rendelkezés­­ére álló minden eszközt felhasznál­tak a munkások ellen. Ugyanakkor dühödt hadjáratba kezdtek a kom­munisták ellen, akiket hazug módom puccs előkészítésével vádoltak meg. Ezzel egyidőben vérontást és pol­gárháborút készültek kiprovokálni Ilyen körülmények között a mun­kásosztály kénytelen volt abba­hagyni a sztrájkharcot. A jobboldali szocialista vezetők kegyetlen munkájukért dicséretet kaptak amerikai gazdáiktól. De ez a dicséret nem igazolja őket a mun­kásosztály előtt. A dolgozók saját bőrükön tanulják meg, kicsodák tu­lajdonképen az Osztrák Szocialista Párt és a szakszervezetek élén álló „szocialisták”. Látják, hogyan bo­csátják el a tőkés vállalkozók azo­kat a munkásokat, akik bizalmat­lanságukat fejezik ki az osztrák szakszervezeti egyesülés jobboldali szocialista elnökével szemben. Mindez még jobban elmélyíti azt a szakadékot, amely a munkások — beleértve a szocialista párt munkás­­tagjait is — és a jobboldali szo­cialista vezetők között tátong. A ha­talmas sztrájkmozgalom megmu­tatta, hogy a jobboldali szocialis­táknak egyre nehezebb lesz befolyást gyakorolni a munkásokra. Az Osztrák Szocialista Párt egy­szerű tagjai mindinkább meggyő­ződnek arról, mily káros következ­­ménnyel jár vezetőik politikája. Előfordul, hogy tömegesen lépnek ki a szocialista pártból. Hanyatlik ennek a pártnak a sajtója is. Ál­landóan csökken a példányszáma. A munka és a tőke közötti ki­békíthetetlen ellentét egyben a mun­kásosztály és a jobboldali szocialista vezetők közötti ellentét is. Ez pedig Ausztriában is azt fogja eredmé­nyezni, hogy a jobboldali szo­cialista vezetők is odakerülnek, ahová valók: a történelem szemét­dombjára. Az Osztrák Kommunista Párt a maga részéről mindent elkövet, hogy ez minél előbb megtörténjen. E célból még elszántabban fog har­colni azért, hogy megteremtse az akcióegységet a szocialista párt egyszerű tagjaival, harcolni fog a munkásosztály egységéért, amely­nek elengedhetetlen feltétele, hogy a jobboldali szocialista árulókat kíméletlenül leleplezzék. Az osztrák jobboldali szocialisták vezetői az amerikai imperializmus ügynökei TARTÓS BÉKÉÉRT, KEPT DEMO­KRÁCTA­ÉRT? mi formár M • 2. f/ML) A német militarizmus újjáélesztése Franciaország békéjét és biztonságát fenyegeti Zsdanov elvtárs, a kommunista és munkáspártok értekezletén 1947 szeptemberében tartott történelmi jelentőségű beszámolójában feltárta a „Marshall-terv” igazi céljait és rámutatott arra, hogy a háborúra készülődő imperialista, demokrácia­­ellenes tábor vezetői szövetsége­seikké akarják tenni tegnapi ellen­ségeiket. A Maurice Thorez vezette Fran­cia Kommunista Párt megmutatta népünknek, hogy Nyugat-Német­­ország újrafelfegyverzése a pots­dami egyezmény megszegésének és a „Marshall-terv” megvalósításának logikus és elkerülhetetlen követ­kezménye. Még világosabbá vált előttünk a helyzet az Atlanti Szer­ződés megkötése után. 1949 augusz­tus 8-án a „Monde­” című burzsoá lap kénytelen volt elismerni azt, azait a francia kommunisták állan­dóan hangoztattak, hogy „Német­ország újra felfegyverzése ugyanúgy benne van az Atlanti Szerződésben, mint a csirke a tojásban”. Amikor 1950 szeptember 12-én Acheson amerikai külügyminiszter követelte egy új „Wehrmacht” meg­alakítását Nyugat-Németországban, Jules Moch, a jobboldali szocialista ★ írtar. Francois Billonx a Francia Kommunista Párt Politikai Bizottságának tagja * * hadügyminiszter azzal a hazug ál­lítással igyekezett eltitkolni a Fran­ciaország békéje és nemzeti függet­lensége ellen készülő gaztettet, hogy ő csak kisebb német alakulatoknak, például zászlóaljaknak az „európai hadsereg” kebelén belül való meg­szervezéséhez adta hozzájárulását. Robert Schuman külügyminiszter pedig kijelentette, hogy lesznek né­met katonák, de nem lesz német hadsereg. Persze senki sem ugrott be ezeknek az alakoskodásoknak. Franciaországban meleg támoga­tásra találtak az 1950 október 20— 21-én Prágában, a Szovjetunió, a népi demokratikus országok és a Német Demokratikus Köztársaság kü­l­ügy­m­in­i­szterein­ek ért­ekez­letén kidolgozott javaslatok, továbbá a Szovjetunió november 3-i javaslata,, hogy hívják össze a négy nagy­hatalom értekezletét a német kérdés rendezése céljából. A francia nép­nek az a véleménye, hogy a német kérdés megoldásának demokratikus programját tartalmazó prágai ja­­vaslatok megnyitják az utat az eu­rópai béke biztosításához, a világ­béke megszilárdításához és teljes összhangban vannak Franciaország igazi nemzeti érdekeivel A francia kormány — még mie­lőtt elküldte volna kitérő válaszát a szovjet javaslatra — máris kimu­tatta a fogafehérét azzal, hogy az Atlanti Szövetségben részvevő or­szágok minisztereinek brüsszeli ta­nácskozásán hozzájárulását adta a német hadsereg visszaállításáról ki­dolgozott határozathoz. .A francia kormány beleegyezett abba, hogy a nyugateurópai fegy­veres erőket amerikai parancsnok­ság alatt egyesítsék, hogy megyor­­sítsák a Ruhr-medence átalakítását hadiarzenállá, hogy német csapat­testeket szervezzenek és osszák be a náci tiszteket az „Atlanti Had­sereg” törzskaraiba. A Nyugat-Németországba irá­nyuló fegyver és hadfelszerelés szál­lításának céljára Bordeaux és La­ Pallice francia kikötőket átadták az amerikaiaknak. Egy hivatalos át­iratban, amelyet a parlament kép­viselői között osztottak szét, a fran­­cia kormány kétmilliárd frank meg­szavazását követelte annak az „amerikai országútnak a kiépíté­sére, amely e kikötőket Német­országgal köti majd össze”. Az amerikai kormány követelte Fran­ciaországtól, hogy a kétéves katonai szolgálat előfutáraként vezesse be a 18 hónapos katonai szolgálatot, ugyanakkor ragaszkodott ahhoz, hogy Franciaország 740 milliárd frankra emelje katonai költségveté­sét (nem számítva a költségvetés­nek polgári célokat szolgáló téte­leibe becsempészett katonai kiadá­sokat­ és új adókat vezessen be, 140 milliárd frank összegben. A francia nép nagyon jól tudja, hogy a német hadsereg helyreállí­tása országuk határain, jelentősen fokozza a háború veszélyét Euró­pában és komolyan­­veszélyezteti Franciaországot. A francia nép jól tudja, arról van szó, hogy Nyugat-Németor­szágban mozgósítsák a Szovjet­unió és a népi demokráciák ellen irányuló agresszióra szánt hadse­reg katonáinak jelentős részét. A nép tudja: a francia kormány hoz­zájárult ahhoz, hogy a francia ka­tonákat náci tisztek parancsnoksá­ga alá rendeljék, hogy a német militarizmusnak ismét megbíza­tást adjanak: vigye keresztül a régi militarista tervet — a „Drang nach Osten”-t Maurice Thoreznek és a Francia Kommunista Párt Po­litikai Bizottságának az a nyilat­kozata, hogy „a francia nép nem fog, sohasem fog háborút vi­selni a Szovjetunió ellen”, a fran­cia férfiak és nők millióinak foga­dalma lett és ezt a fogadalmat meg is fogják tartani. Teljesen vi­lágos tehát, hogy a háborús uszí­tók az új nyugatnémet hadsereg katonáit szándékoznak csendőrnek felhasználni népünk ellen, így tehát ismét világosan lát­ható, hogy a francia burzsoázia és hű támasza, a szociáldemokrácia­­­áruló, nemzetellenes osztálypo­litikát folytat. A fasiszta De Gaulle s a Moch- és Mollett-típusú jobb­oldali szocialista vezetők az MRP miniszterei és a radikálisok vala­mennyien nagy buzgalommal fára­doznak azon, hogy Nyugat-Német­­országot a lehető legrövidebb idő alatt újrafölfegyverezzék. A háborús gyújtogatók politikája megköveteli Nyugat-Németország újrafölfegyverzését, másfelől azon­ban ez az újrafölfegyverzés a leg­sebezhetőbb pontja politikájuknak. A békéért és a nemzeti függet­lenségért folytatott általános küz­delem során ma a Nyugat-Német­­ország újrafölfegyverzése ellen való küzdelem a francia nép köz­ponti feladata. A Nyugat-Németország újraföl­fegyverzése ellen való küzdelem a legszélesebb alap a béke erőinek összefogására Franciaországban.

Next