Tartós békéért, népi demokráciáért! 1951. január-június (4. évfolyam, 2-25. szám)
1951-01-14 / 2. szám
3 Még mostanában is előfordul, hogy ha osztrák jobboldali szocialistákról esik szó, „ausztromarxistáknak” nevezik őket. Ez persze főképpen Ausztria határán túl szokásos. Magában Ausztriában már régen nem beszélnek az úgynevezett „ausztromarxizmusról”, miután annak már régóta nyoma sincs. 1934- ben szűnt meg és semmi eredménynyel nem jártak azok a gyönge próbálkozások, amelyek 1934 és 1938 között az „ausztromarxizmus” feltámasztására irányultak. Az „ausztromarxizmus” 1945-ben sem támadt fel, mert nem is támadhatott fel. Az „ausztromarxizmus” — mint ismeretes — álbaloldali, álmarxista szólamokkal kendőzött reformizmus. Fennállott mindaddig, amíg a burzsoázia viszonylag széles bázissal rendelkezett ahhoz, hogy az osztályharc során mindenféle mesterkedéshez folyamodjék, s amíg az álbaloldali szólamokat használhatta. Minél jobban fokozódott és élesedett a harc a munka és a tőke között, a fasizmus és a demokrácia, az imperialista hatalmak és a Szovjetunió között, annál inkább szűkült az „ausztromarxizmus” létalapja. Egyre nehezebbé vált „baloldali” frázisokat puffogtatni és ugyanakkor minden harc elöl kitérni. Elérkezett az idő, amikor a történelem élére állította a kérdést: „Vagy — vagy?” s ekkor bekövetkezett az „ausztromarxizmus” teljes és szégyenletes összeomlása. A mostani Osztrák Szocialista Párt vezetősége már kezdettől fogva nyíltan az osztrák kapitalisták és az amerikai imperializmus oldalára állott. Az 1945—1950. közötti időszakban leleplezte magát, s már régóta nincsen semilyen „magasztos célja”, egy kivételével: mindenáron kiérdemelni annak elismerését, hogy ők az amerikaiak hasznos ügynökei Az egykori ausztromarxista szociáldemokrácia vezetősége azt a feladatot tűzte maga elé, hogy „marxista”, sőt forradalmi szólamokkal támassza alá reformista cselekedeteit. A mostani szocialista pártban pedig már az is magára vonja a gyanút, aki „marxista” szólamokat használ. Azt is gyanúsnak tartják, aki a bérharcról beszél. A régi ausztromarxista szociáldemokrácia Amerikát kapitalista országnak tekintette, sőt olykor még a Szovjetunióval való barátságot is emlegette. A jelenlegi szocialista pártban az imperialista Amerikát már félszocialistának nevezik és kizárják a pártból mindazokat, akik nem hajlandók résztvenni a Szovjetunió és a népi demokráciák ellen irányuló szennyes és aljas rágalomhadjáratban. A mostani szocialista pártban csak egy véleményt ismernek el: amerikai gazdáik véleményét, akik még a szocialista párt belügyeibe is nyíltan és durván beavatkoznak. Ausztriában, miként a többi tőkés országban is, a jobboldali szocialisták váltig hangoztatják, hogy a mostani tőkés rendszer teljesen megfelel a népnek; azt szeretnék elhitetni, hogy az imperialista Amerikai Egyesült Államok a követendő példakép. A „Die Zukunft”, a jobboldali szocialisták „elméleti folyóirata”, azt állítja, hogy Amerikában valami új gazdasági rendszer uralkodik: nem kapitalizmus és még nem szocializmus, hanem annak keveréke: „a megbilincselt kapitalizmus.” Következésképpen elegendő, ha a jócskán túlsúlyban lévő monopólkapitalizmushoz hozzákeverünk egy keveset a jobboldali szocialisták szocializmusából, s akkor ime megjelenik az új társadalmi alakulat: „a megbilincselt kapitalizmus”. Az Osztrák Szocialista Párt jelenlegi vezetőségében ülő renegátok „elméleteikkel” — amelyeknek mellesleg szólva, maguk sem hiszik el egyetlen szavát sem — azon iparkodnak, hogy a munkásosztályra rákényszerítsék az amerikai imperializmus jármát. Minden feszélyezettség nélkül, arcátlanul szavalják: „Az amerikaiak gazdaságpolitikáját az egész nép érdekei vezérlik, s ez a gazdaságpolitika jelentékeny mértékben a szakszervezetek és a farmerszervezetek befolyása alatt áll”. Ez elmélet szerint tehát nem az acélipar mágnásai, nem az automobil- és olajkirályok, s a hozzájuk hasonlók döntenek Amerika sorsáról. És persze a magántulajdon sem játszik többé szerepet, hiszen * írta: Fridil Firnberg az Osztrák Kommunista Párt főtitkára ★ * ezek az urak jó, „megbilincselt tőkésekké” szelídültek. Csupán arról van szó, hogy felosszák az annyiszor emlegetett „szociális terméket”. Látjátok — hangoztatják ezek a renegátok —, milyen keveset tudott Marx, aki azt bizonyította, hogy a magántulajdon uralmának alapján a tőkések kisajátítják a munkások munkatermékét, nekik pedig csak a legnyomorúságosabb létminimumot hagyják meg, sőt olykor még ettől a minimumtól is megfosztják őket. Amikor a jobboldali szocialisták lakojkodó „elméleti” okoskodásokba bocsátkoznak, el akarják hitetni az európai munkásokkal, hogy az amerikai kapitalizmus már félszocializmus, amiért érdemes robotolni és meghalni. Ugyanakkor szinte a bőrükből bújnak ki abbeli igyekezetükben, hogy meggyőzzék az amerikai tőkéseket: ők, a jobboldali szocialisták, a kapitalizmusnak egyedüli komoly támaszai Európában. Az említett „Die Zukunft” folyóiratnak ugyanabban, az Osztrák Szocialista Párt legutóbbi kongreszszusának szentelt számában az egyik cikk szerzője azt próbálja bizonyítani, hogy a Szovjetunió ellen való háború korántsem veszélyes, mert — úgymond — a „demokratikus” (vagyis a tőkés —, F. F.) világ sokkal erősebb,mint a Szovjetunió és a népi demokratikus országok. Ajobboldali szocialisták, akik általában szeretik utánozni a nácikat, ugyanazt az elvet vallják, amelyhez annak idején Hitler is tartotta magát, aki, mint tudjuk, arra törekedett, hogy megkedveltesse az emberekkel a rablóháborút, amiért is a háborút egyszerű és könnyű dolognak igyekezett feltüntetni. Az osztrák jobboldali szocialisták nem szorítkoznak csupán az új háborúra vonatkozó „elméleti” okoskodásokra, hanem ugyanakkor a Szovjetunió és a népi demokratikus országok ellen irányuló aljas rágalomhadjáratnak is élére állottak. A jobboldali szocialista miniszterek beszédei telis tele vannak ilyen rágalmakkal. Ebben alaposan túllicitálják burzsoá társaikat a koalícióban. Schärf, az Osztrák Szocialista Párt elnöke, a párt kongresszusán tartott beszédében arra buzdította a párttagokat, hogy küzdjenek az osztrák kérdésnek amerikai terv szerint való megoldásáért. Ezután Gruber külügyminiszter, a Néppárt tagja, pontosabban is kifejezte a pártkoalíció véleményét, kijelentve: az amerikaiak szavazógépezetét az ENSZ- ben hamarosan arra fogják felhasználni, hogy „bebocsátást” nyerjenek Ausztria szovjet övezetébe. Gruber ugyanakkor, demagóg céllal hozzáfűzte: korántsem tartja magát ahhoz a véleményhez, hogy az osztrák kérdést csakis az erő segítségével kell megoldani. Az osztrák jobboldali szocialista vezetők nem csupán cinkosai hanem előretolt ügynökei is az erőpolitika érvényesítésének. Az osztrák jobboldali szocialisták az utóbbi időben megmutatták, hogy az osztrák tőkések és az amerikai imperialisták szolgálatában készek a munkásosztály ellen erőszakot és terrort alkalmazni. A „Marshall-terv” a munkásosztály életszínvonalának rendszeres süllyedését idézte elő Ausztriában. Ugyanakkor, amikor a termelés színvonala már régen felülmúlta a békebelit, a reálbér mindössze 60 százelékát éri el az 1937. évinek, amely tudvalévően igen alacsony volt. A legutóbbi reálbércsökkentés 1950. szeptember végén történt, ami az úgynevezett negyedik bér- és áregyezmény következménye. Ennek az egyezménynek értelmében az árak 30 százalékkal, a munkabérek pedig mindössze 10 százalékkal emelkedtek. Ezt a megállapodást azok a machinációk hozták létre, amelyeket az osztrák szakszervezeti egyesülés jobboldali szocialista elnöke a dobgozök háta mögött folytatott. Többszázezer munkás és tisztviselő tiltakozott a dolgozók érdekei ellen irányadó újabb merényletek ellen. Széles sztrájkmozgalom bontakozott ki, olyan erővel és lendülettel, amelyhez hasonlót évtizedek óta nem tapasztaltak Ausztriában. A jobboldali miniszterek és szakszervezeti vezetők az állam rendelkezésére álló minden eszközt felhasználtak a munkások ellen. Ugyanakkor dühödt hadjáratba kezdtek a kommunisták ellen, akiket hazug módom puccs előkészítésével vádoltak meg. Ezzel egyidőben vérontást és polgárháborút készültek kiprovokálni Ilyen körülmények között a munkásosztály kénytelen volt abbahagyni a sztrájkharcot. A jobboldali szocialista vezetők kegyetlen munkájukért dicséretet kaptak amerikai gazdáiktól. De ez a dicséret nem igazolja őket a munkásosztály előtt. A dolgozók saját bőrükön tanulják meg, kicsodák tulajdonképen az Osztrák Szocialista Párt és a szakszervezetek élén álló „szocialisták”. Látják, hogyan bocsátják el a tőkés vállalkozók azokat a munkásokat, akik bizalmatlanságukat fejezik ki az osztrák szakszervezeti egyesülés jobboldali szocialista elnökével szemben. Mindez még jobban elmélyíti azt a szakadékot, amely a munkások — beleértve a szocialista párt munkástagjait is — és a jobboldali szocialista vezetők között tátong. A hatalmas sztrájkmozgalom megmutatta, hogy a jobboldali szocialistáknak egyre nehezebb lesz befolyást gyakorolni a munkásokra. Az Osztrák Szocialista Párt egyszerű tagjai mindinkább meggyőződnek arról, mily káros következménnyel jár vezetőik politikája. Előfordul, hogy tömegesen lépnek ki a szocialista pártból. Hanyatlik ennek a pártnak a sajtója is. Állandóan csökken a példányszáma. A munka és a tőke közötti kibékíthetetlen ellentét egyben a munkásosztály és a jobboldali szocialista vezetők közötti ellentét is. Ez pedig Ausztriában is azt fogja eredményezni, hogy a jobboldali szocialista vezetők is odakerülnek, ahová valók: a történelem szemétdombjára. Az Osztrák Kommunista Párt a maga részéről mindent elkövet, hogy ez minél előbb megtörténjen. E célból még elszántabban fog harcolni azért, hogy megteremtse az akcióegységet a szocialista párt egyszerű tagjaival, harcolni fog a munkásosztály egységéért, amelynek elengedhetetlen feltétele, hogy a jobboldali szocialista árulókat kíméletlenül leleplezzék. Az osztrák jobboldali szocialisták vezetői az amerikai imperializmus ügynökei TARTÓS BÉKÉÉRT, KEPT DEMOKRÁCTAÉRT? mi formár M • 2. f/ML) A német militarizmus újjáélesztése Franciaország békéjét és biztonságát fenyegeti Zsdanov elvtárs, a kommunista és munkáspártok értekezletén 1947 szeptemberében tartott történelmi jelentőségű beszámolójában feltárta a „Marshall-terv” igazi céljait és rámutatott arra, hogy a háborúra készülődő imperialista, demokráciaellenes tábor vezetői szövetségeseikké akarják tenni tegnapi ellenségeiket. A Maurice Thorez vezette Francia Kommunista Párt megmutatta népünknek, hogy Nyugat-Németország újrafelfegyverzése a potsdami egyezmény megszegésének és a „Marshall-terv” megvalósításának logikus és elkerülhetetlen következménye. Még világosabbá vált előttünk a helyzet az Atlanti Szerződés megkötése után. 1949 augusztus 8-án a „Monde” című burzsoá lap kénytelen volt elismerni azt, azait a francia kommunisták állandóan hangoztattak, hogy „Németország újra felfegyverzése ugyanúgy benne van az Atlanti Szerződésben, mint a csirke a tojásban”. Amikor 1950 szeptember 12-én Acheson amerikai külügyminiszter követelte egy új „Wehrmacht” megalakítását Nyugat-Németországban, Jules Moch, a jobboldali szocialista ★ írtar. Francois Billonx a Francia Kommunista Párt Politikai Bizottságának tagja * * hadügyminiszter azzal a hazug állítással igyekezett eltitkolni a Franciaország békéje és nemzeti függetlensége ellen készülő gaztettet, hogy ő csak kisebb német alakulatoknak, például zászlóaljaknak az „európai hadsereg” kebelén belül való megszervezéséhez adta hozzájárulását. Robert Schuman külügyminiszter pedig kijelentette, hogy lesznek német katonák, de nem lesz német hadsereg. Persze senki sem ugrott be ezeknek az alakoskodásoknak. Franciaországban meleg támogatásra találtak az 1950 október 20— 21-én Prágában, a Szovjetunió, a népi demokratikus országok és a Német Demokratikus Köztársaság külügyminisztereinek értekezletén kidolgozott javaslatok, továbbá a Szovjetunió november 3-i javaslata,, hogy hívják össze a négy nagyhatalom értekezletét a német kérdés rendezése céljából. A francia népnek az a véleménye, hogy a német kérdés megoldásának demokratikus programját tartalmazó prágai javaslatok megnyitják az utat az európai béke biztosításához, a világbéke megszilárdításához és teljes összhangban vannak Franciaország igazi nemzeti érdekeivel A francia kormány — még mielőtt elküldte volna kitérő válaszát a szovjet javaslatra — máris kimutatta a fogafehérét azzal, hogy az Atlanti Szövetségben részvevő országok minisztereinek brüsszeli tanácskozásán hozzájárulását adta a német hadsereg visszaállításáról kidolgozott határozathoz. .A francia kormány beleegyezett abba, hogy a nyugateurópai fegyveres erőket amerikai parancsnokság alatt egyesítsék, hogy megyorsítsák a Ruhr-medence átalakítását hadiarzenállá, hogy német csapattesteket szervezzenek és osszák be a náci tiszteket az „Atlanti Hadsereg” törzskaraiba. A Nyugat-Németországba irányuló fegyver és hadfelszerelés szállításának céljára Bordeaux és La Pallice francia kikötőket átadták az amerikaiaknak. Egy hivatalos átiratban, amelyet a parlament képviselői között osztottak szét, a francia kormány kétmilliárd frank megszavazását követelte annak az „amerikai országútnak a kiépítésére, amely e kikötőket Németországgal köti majd össze”. Az amerikai kormány követelte Franciaországtól, hogy a kétéves katonai szolgálat előfutáraként vezesse be a 18 hónapos katonai szolgálatot, ugyanakkor ragaszkodott ahhoz, hogy Franciaország 740 milliárd frankra emelje katonai költségvetését (nem számítva a költségvetésnek polgári célokat szolgáló tételeibe becsempészett katonai kiadásokat és új adókat vezessen be, 140 milliárd frank összegben. A francia nép nagyon jól tudja, hogy a német hadsereg helyreállítása országuk határain, jelentősen fokozza a háború veszélyét Európában és komolyanveszélyezteti Franciaországot. A francia nép jól tudja, arról van szó, hogy Nyugat-Németországban mozgósítsák a Szovjetunió és a népi demokráciák ellen irányuló agresszióra szánt hadsereg katonáinak jelentős részét. A nép tudja: a francia kormány hozzájárult ahhoz, hogy a francia katonákat náci tisztek parancsnoksága alá rendeljék, hogy a német militarizmusnak ismét megbízatást adjanak: vigye keresztül a régi militarista tervet — a „Drang nach Osten”-t Maurice Thoreznek és a Francia Kommunista Párt Politikai Bizottságának az a nyilatkozata, hogy „a francia nép nem fog, sohasem fog háborút viselni a Szovjetunió ellen”, a francia férfiak és nők millióinak fogadalma lett és ezt a fogadalmat meg is fogják tartani. Teljesen világos tehát, hogy a háborús uszítók az új nyugatnémet hadsereg katonáit szándékoznak csendőrnek felhasználni népünk ellen, így tehát ismét világosan látható, hogy a francia burzsoázia és hű támasza, a szociáldemokráciaáruló, nemzetellenes osztálypolitikát folytat. A fasiszta De Gaulle s a Moch- és Mollett-típusú jobboldali szocialista vezetők az MRP miniszterei és a radikálisok valamennyien nagy buzgalommal fáradoznak azon, hogy Nyugat-Németországot a lehető legrövidebb idő alatt újrafölfegyverezzék. A háborús gyújtogatók politikája megköveteli Nyugat-Németország újrafölfegyverzését, másfelől azonban ez az újrafölfegyverzés a legsebezhetőbb pontja politikájuknak. A békéért és a nemzeti függetlenségért folytatott általános küzdelem során ma a Nyugat-Németország újrafölfegyverzése ellen való küzdelem a francia nép központi feladata. A Nyugat-Németország újrafölfegyverzése ellen való küzdelem a legszélesebb alap a béke erőinek összefogására Franciaországban.