Tartós békéért, népi demokráciáért! 1955. január-június (8. évfolyam, 1-25. szám)

1955-01-02 / (321.) szám

A szovjet és a világirodalom történetének fontos mérföldköve (A SZOVJET ÍRÓK II. KONGRESSZUSA UTÁN) A szovjet írók II. kongresszusa fontos mérföldkő volt nemcsak a szovjet iroda­lom, hanem a békéért és a népek szabad­ságáért küzdő haladó világirodalom fejlő­désének az útján is. A moszkvai oszlop­­csarnokban lefolyt vita új, még szélesebb utakat nyit meg minden író előtt, aki a népe szolgálatába szegődött, s igyekszik az egész világ békéje és boldogsága hir­detésének, a háborúktól és az ember ki­zsákmányolásától mentes társadalom meg­teremtésének fegyverévé változtatni az irodalmat. Amint a Szovjetunió a béke és a de­mokrácia táborának, az emberiség hala­dásának élén menetel, a szovjet iroda­lom is ott menetel a haladó világiroda­lom élén. A világ haladó írói a szovjet írók műveiben a legjobb mintaképet lát­ják, hogyan kell a népek nevelésének és lelkesítésének hasznos fegyverévé vál­toztatni az írás művészetét, az élet és az érzések szóbeli megörökítésének művé­szetét. A Szovjetunió Kommunista Pártja Köz­ponti Bizottságának üdvözlete, amelyet Poszpelov elvtárs a Nagy Kreml Palotá­ban, a kongresszus ünnepélyes megnyi­tóján­ olvasott föl, rendkívül világosan megjelöli, merre kell haladnia a szovjet irodalomnak. „A szovjet nép — mondja a központi bizottság üdvözlete — szenve­délyes harcosokat akar látni íróiban, akik aktívan behatolnak az életbe, segítik a népet olyan új társadalom építésében, amelyben a társadalom gazdagságának minden forrása teljes erővel buzog,­­amelyben kifejlődik az új, a kapitaliz­mus csökevényeitől mentes lelkű ember, íróink dolga, hogy a kommunizmus esz­méinek és a kommunista erkölcsnek a szellemében neveljék a szovjet embere­ket, elősegítsék az egyén általános és harmonikus fejlődését, a dolgozók min­den alkotó tehetségének és képességének a teljes kivirágzását. A szovjet írók köte­lessége, hogy megteremtsék az igazi mű­vészetet, a nagy gondolatok és a nagy érzések művészetét, amely teljesen föl­tárja a szovjet emberek gazdag lelkivi­lágát; az ő kötelességük, hogy hőseik alakjában megtestesítsék a szovjet embe­rek munkájának sokrétűségét, hogy tö­kéletes egységben ábrázolják a szovjet emberek társadalmi és egyéni életének gazdagságát. Irodalmunknak nemcsak tükröznie kell az újat, hanem minden eszközzel győzelemre is kell segítenie.” Az SZKP Központi Bizottsága ebben az üdvözletben — a jelenlegi nemzetközi helyzet elemzése során — fölhívja a szov­jet írók figyelmét az irodalom több fel­adatára is, például a béke és a demokrá­cia táborának erősítésére, a népek barát­ságának és a proletárnemzetköziségnek a megszilárdítására. Az SZKP Központi Bizottságának üd­vözletében kifejtett eszmékkel fölfegy­­verzett szovjet írók a szabad és átfogó vita jegyében tartották meg kongresszu­sukat. Ebben a vitában különböző néze­tek hangzottak el az alkotó munka min­den vonatkozásáról. A kongresszuson ál­talában nagyszerűen lehetett érezni a szovjet irodalom jellegére és feladataira vonatkozó nézetek tökéletes és hatalmas elvi egységét. A szovjet íróknak e meg­bonthatatlan eszmei egységében a szov­jet nép leküzdhetetlen, példátlanul szi­lárd összeforrottsága mutatkozik meg. If Jorge Amado a Brazil írószövetség elnöke ★ ★ Alexej Szurkov költőnek, a Szovjet Írók Szövetsége titkárának „A szovjet irodalom helyzete és feladatai“ című be­számolója, valamint a prózáról, a költé­szetről, a drámairodalomról, a filmdrámá­ról, a gyermekirodalomról, a bírálatról, a műfordításról és a modern, haladó világ­­irodalomról tartott korreferátumok soro­zata teljesen megmutatta, mennyit fej­lődött a szovjet irodalom az 1934. évi I. írókongresszus óta eltelt két évtized alatt. A szovjet irodalom e húsz esztendő­ben, amely rendkívül fontos volt az em­beriség történelme szempontjából, amikor a Szovjetunió népei fölépítették a szo­cializmust, s megkezdték a fokozatos át­menetet a kommunizmusba, amikor a Szovjet Hadsereg szétzúzta a német fasizmust, amikor Kína ugyanúgy föl­szabadult a sokszázados rabságból, mint ahogyan fölszabadult, s a szocializmus építésén , fáradozik számos európai és ázsiai ország, amikor több mint 900 mil­lió ember él a szocializmus és a béke zászlaja alatt — a szovjet irodalom e húsz esztendőben nagy utat tett meg, tömérdek remeke száz meg százmillió emberre hatott. A szovjet irodalom e húsz év alatt több olyan művet alkotott, amely büszkesége a modern irodalomnak, több olyan művet, amelyek mindig egy sorban fognak állni a múlt halhatatlan klasszikusainak alkotásaival. Fagyejev, Fegyin, Tvardovszkij, Erenburg, Leonov, Vaszilevszkaja és Solohov az emberi szí­veket lenyűgöző, a nemes érzéseket éb­resztő nagy irodalom kiváló mesterei. Alekszej Tolsztoj, Szerafimovics és Nyi­­kolaj Osztrovszkij neve, korunk remek­íróinak neve Gorkij és Majakovszkij drága nevével együtt marad meg a né­pek emlékezetében. Könyveikből kiérez­­zük jelenlétüket, s a halál sem szünteti meg ezt, mivel ezek az írók az egyén általános és harmonikus fejlődését szol­gálták. A szovjet irodalom e húsz év alatt a párt atyai segítségével nagy és győzel­mes csatákban leküzdötte a baloldalias­­kodó elméleteket, a kozmopolitizmus bomlasztó hatását, a dekadens formaliz­must és a sematizmust, amely letöri a művészi erőt, s elsekélyesíti az irodal­mat. Kétségtelen, hogy a II. írókongresszus halálos csapást mért a sematizmusra. A kongresszus vitáin vörös fonalként vonult végig az a gondolat, hogy a szocialista realizmus átfogó alkotó módszer, s csak ez alkalmas rá, hogy magasrendű művé­szi formában tárja fel a kommunizmus eszméinek szépségét és nagyságát, hogy műalkotásokban tükrözze az életet és ne csak ábrázolja az újat, de nagy erővel győzelemre is segítse. Az irodalom igazi művészei keményen lesújtottak az iro­dalmi művek konfliktusnélküliségének, az élet leegyszerűsítésének és kicifrázásá­­nak, az emberi érzések beskatulyázóinak a híveire. E húsz év alatt száz meg száz új szov­jet író tűnt föl, s becsülettel elfoglalta a hazájukért és az emberiség jövőjéért a náci rablók ellen vívott harcokban hősi halált halt írók helyét. Ezek a fiatal írók a szovjet rendszerben nőttek föl. Mű­veik elénk tárják a szocialista korszak új emberét és eredményeit. Néhány munka egyre népszerűbb; ezek napjaink irodal­mának alkotásai közé tartoznak. Pole­­vojra, Kazakevicsre, Nyikolajevára és Szimonovra gondolok. Polevoj „Egy igaz ember” című könyve sok-sok országban hódít, s megmutatja, hogyan fejlesztett ki a szovjet hatalom olyan embereket, akik fölülmúlják a klasszikus eposzok hőseit. Különösen azok az írók hatottak rám, akik — mint például Protogyakonov, a jakut írók küldötte — az Októberi Forra­dalom előtt írásjelek nélkül vegetált né­peik irodalmáról számoltak be. A győ­zelmes proletariátus kiragadta ezeket a népeket a sötét műveletlenségből, s meg­mentette őket a cárizmus nemzetiségi el­nyomása következtében rájuk várt pusz­tulástól. A győzelmes proletariátus meg­nyitotta előttük a kultúra minden vívmá­nyának az útját. A nagy orosz irodalom­nak a szovjet nemzeti irodalmak fejlesz­tésében megnyilvánult testvéri segítsége ragyogóan példázza a proletárnemzetközi­séget, a népek testvériségét. Az orosz iro­dalom — mind a klasszikus, mind a szov­jetorosz irod­alom — védőpajzsa alatt fej­lődik és erősödik mindazoknak a népek­nek irodalma, amelyek a nagy szovjet hazában laknak, dolgoznak és boldogan élnek. A szovjet irodalom ma nagy befolyást gyakorol az egész világ íróira — a népi demokratikus országok íróira, akiket a szovjet írók ‘ bölcs és érett tapasztalatai gazdagítanak, a kapitalista és a függő országok haladó íróira, akik a szovjet irodalom nagyszerű példájából látják, hogyan töltsék be nemes küldetésüket. A szocialista realizmus módszerét tanul­mányozzák és alkalmazzák a világ leg­jobb írói, korunk nagy irodalmának al­kotói. A II. kongresszuson állandóan érez­tük Makszim Gorkijnak, a szovjet iro­dalom megalapítójának, a mai írók gon­dos tanítómesterének láthatatlan, lelke­sítő jelenlétét. Gorkij az I. írókongresz­­szuson megalapozta a legutóbbi két év­tized alatt elvégzett munkát. Szavai, amelyeket a felszólalók a II. írókongresz­­szus emelvényén idéztek, mindmáig meg­őrizték teljes igazságukat és nagyságu­kat. Mintha Gorkij, a halhatatlan ta­nítómester még most is élne a szovjet írók és a Szovjetunióba érkezett külföldi írók közt, hogy itt legyen a kongresz­­szuson, s a szovjet irodalom tanulságai­ra oktasson. Reggelente, amikor a kong­resszus ülése megkezdődött, szinte úgy láttam, hogy a kissé meghajolt, de nem vetőszemű és szúrósbajszú Gorkij belép a terembe, s leül az elnökségi asztal­hoz. A szovjet irodalom a maga építette úton halad. A szovjet irodalom, amelyet erős­sé tesz az íróiért rajongó szovjet népek támogatása, a párt állandó atyai segítsé­ge és a szovjet írók felelősségérzete, ko­runk élenjáró irodalma, a világ legma­­gasabbrendű irodalma — új, nagyszerű győzelmek felé, új, halhatatlan művek megalkotása felé halad. Moszkva, 1954 december. A lengyel mezőgazdasági termelőszö­vetkezetek vezetőségválasztó közgyűlése­ket tartanak. A közgyűléseken a szövet­kezeti tagok összegezik a közös munka egyévi eredményeit, elemzik és megvitat­ják a szövetkezetek munkájában mutat­kozó hibákat és nehézségeket. A Rzeszówi vajdaságban már több mint száz kollektív gazdaság megtartotta vezetőségválasztó közgyűlését. E szövet­kezetek jelentős része nagy jövede­lemre tett szert. A wroclawi vajda­ság sok szövetkezetének tagjai munka­­egységenként szép jövedelemhez jutottak. Például az e vajdaságban lévő Wond­­rorze Male szövetkezet tagjai 2 kilónál több rozsot, majdnem 3 és fél kiló bú­zát, fél kilónál több árpát, körülbelül 8 és fél kiló burgonyát és több mint 25 zloty készpénzt kaptak egy munkaegy­ségre. A swidnicai járás Kostre falujá­ban működő szövetkezet tagjai a mun­ka helyes megszervezése és a szigorú fegyelem érvényesítése révén majdnem 1 millió zloty jövedelemre tettek szert. Az élenjáró mezőgazdasági termelőszö­vetkezeteknek ezek a sikerei még job­ban meggyőzik az egyénileg gazdálkodó parasztok nagy tömegeit a gazdálkodás kollektív formájának fölényéről, s egy­úttal harcuk fokozására késztetik az összes szövetkezeteket, hogy méltó he­lyet foglalhassanak el az ország kiváló szövetkezetei közt. --------------------- ♦ • ♦--------------------------­ Vezetőségválasztó közgyűlések a lengyel mezőgazdasági termelőszövetkezetekben A NYUGATNÉMET REVANSISTÁK ÉS MILITARISTÁK IDEOLÓGIÁJA (Folytatás a 3. oldalról) A nyugatnémet munkásoknak a militariz­­mussal szemben kifejtett ellenállása nagy rémületet keltett a háborús gyújtogatók közt. A bonni miniszterek megannyi be­szédben és nyilatkozatban hangoztatták, hogy nem lehet hadsereget teremteni a munkásosztály akarata ellenére, s hogy ezért rá kell beszélni a munkásokat a „részvételre”. A bonni „Blank-hivatal”, amely az új­­rafölfegyverzés előkészítésével foglalko­zik, most nagy ideológiai hadjáratot indí­tott, s e hadjárat során a militaristák szemlátomást háttérbe szoruló régi érvei­nek hangoztatása helyett új szélhámos mesterkedés kezdődött. A hivatalos mili­tarista propaganda most azon fáradozik, hogy „a tömegek számára elfogadhatóvá“ tegye az új hadsereget, s ezért kijelenti, hogy ez az új hadsereg „demokratikus ■Wehrmacht” lesz. A militaristák azt ál­lítják, hogy ebben a hadseregben nem lesz semmiféle kaszárnya-fegyelem, hogy a katonáknak meg fogják adni a demok­ratikus polgári jogokat, hogy a katonák tetszésük szerint használhatják föl sza­badidejüket­ stb. A militarista „lélek-ha­­lászok“ még attól az állítástól sem riad­tak vissza, hogy a parancsolás és az en­gedelmeskedés hierarchikus rendje „az önálló kezdeményezés lehetőségének biz­tosításával“ fog életrekelni. A militaris­ták új mesterkedésének az a célja, hogy a demagóg ígéretek segítségével gyön­gítse a párizsi egyezmények ratifikálásá­val szemben megnyilvánuló ellenállást, s elsősorban rábírja az ifjúságot a terve­zett hadseregben való szolgálatra. De ha majd az egyezményeket ratifikálják, s az ifjúságot bekergetik a kaszárnyákba, ak­kor megmutatják nekik, mi az a porosz­német hadsereg. A militaristáknak ez az új mesterke­dése már azért is veszedelmes, mert kö­zeledik egyes szociáldemokrata vezetők álláspontjához, mert ezek, ha elvetik is az újrafölfegyverzést, egyszersmind ki­jelentik, hogy ha mégis elkerülhetet­lenné válik, akkor „demokratikus ala­pokon kell fölépíteni az új katonai szer­vezeteket, s demokratikus ellenőrzés alá kell vetni őket”. Persze nyilvánvaló szélhámosság, hogy a német militaristák „demokratikus Wehrmachtról“ fecsegnek. A német had­sereg Nyugat-Németországban való hely­reállítása nem lehet más, mint az impe­rializmussal elválaszthatatlanul össze­függő német militarizmus restaurálása. Márpedig az imperializmus és a milita­rizmus mindenfajta demokráciának ellen­sége. A német és az amerikai imperializ­must szolgáló német hadsereg olyan fegy­ver, amely nemcsak az európai népek el­len irányul, hanem a német nép, elsősor­ban pedig a német munkásosztály ellen is. Ezen nem változtathat semmiféle „de­mokratikus ellenőrzés“. Ezt a történelem szemléltetően igazolta. 1918-ban a csá­szári birodalom összeomlása után a szo­ciáldemokrata vezetők aktív segítségével megszervezték az úgynevezett demokra­tikus Reichswehrt — ugyancsak a régi császári tábornokok és tisztek parancs­noksága alatt. Ez a hadsereg igen hamar a reakció melegágya lett, állam lett az államban 1923-ban és 1932-ben a Reichs­wehr segítségével söpörték el Németor­szágban a demokratikus tartományi kor­mányokat, s 1933-ban Hitler is a Reichs­wehr segítségével jutott hatalomra. A né­met történelemnek ez a tapasztalata arra tanít bennünket, hogy a német militariz­­must nem lehet megszelídíteni, hanem meg kell semmisíteni. A militarizmusnak megvannak a ma­ga törvényei, amelyeket osztályjellege határoz meg. Azok az erők, amelyek most,a német militarizmus helyreállítá­sán munkálkodnak, semilyen demokra­tikus hadsereget, semilyen népi had­sereget nem akarnak és nem tudnak megszervezni, mert nekik olyan fegyve­res erőkre van szükségük, amelyek a nép érdekei ellen és a nép ellen mű­ködnek. A békeszerető erőknek most az a leg­fontosabb feladatuk, hogy harcoljanak a német militarizmus helyreállítása ellen. A legközelebbi feladat, amelyet az euró­pai országoknak az európai béke és biz­tonság szavatolásával kapcsolatos moszk­vai értekezlete jelölt ki, hogy megaka­dályozzuk a német militarizmus helyre­­állítását előirányzó párizsi egyezmé­nyek ratifikálását. Az ideológiai harcnak is ez a feladata, különösen Nyugat-Né­metországban. Mert a tömegek csak ak­kor értik meg teljesen a párizsi egyez­ményekből származó óriási veszedelmet, ha szétzúzzuk a revansisták és a mili­taristák ideológiáját, ha rendre leleplez­zük érveiket. A militarista ideológia le­leplezése ezért fontos feladat, amelyet meg kell oldanunk, hogy mozgósíthassuk a tömegeket a párizsi egyezmények ra­tifikálása, a német militarizmus helyre­­állítása elleni harcra. A német munkásosztályra és pártjai­ra — Németország Szocialista Egység­pártjára és Németország Kommunista Pártjára — most az a feladat vár, hogy nagyszabású harcot indítson a revansis­ták és a militaristák ideológiája ellen, mert ez fontos része a párizsi egyezmé­nyek ratifikálása ellen vívott harcnak. Ebben az ideológiai harcban egy­szersmind népszerűsíteni kell a népiek barátságának valóban békeszerető huma­nista eszméjét, amelyen a szovjet kor­mánynak az általános európai kollek­tív biztonsági rendszer megteremtésére irányuló javaslata alapszik. Tarkt is fákéért, népi demokráciáért ! 1955 január 1 . (321) Indonézia összes nemzeti erőinek széleskörű egységéért Indonéziában a népi mozgalom fejlő­dése és a demokratikus pártok fokozó­dó együttműködése fontos tényezője an­nak a harcnak, amely az indonéziai im­perialista uralom visszaállítására törek­vő imperialisták és lakásaik minden csel­­szövényének meghiúsításáért folyik. A nép egységének köszönhető, hogy a reakciósok mesterkedései mind a parlamentben, mind pedig a parlamenten kívül súlyos kudarcot vallottak. Az is a demokratikus nemzeti egység erejé­nek köszönhető, hogy vereséget szenve­dett Tadzsudin Nor és PJR párti (a kor­mányon lévő nacionalista párt) klikkje, amikor a holland és az amerikai impe­rialisták, a Kuomintang és egyéb cinkos­társaik teljes támogatásával ez év októ­berében megpróbálták megbuktatni Ali Szasztroamidzsojo kormányát és megala­kítani a reakciós muzulmán párt — a Masjumi — és a jobboldali szocialista párt — a PSZI — kormányát. A demok­rácia erői kétségkívül véget vethetnek mindezeknek a­­mesterkedéseknek, ha még szorosabbra zárják soraikat. A leg­jobb biztosítékok erre azok a demok­ratikus szabadságjogok, amelyeket a nép eltökélt harc árán vívott ki. Az indoné­ziai népnek az a feladata, hogy állha­tatosan védelmezze ezeket a demokra­tikus szabadságjogokat, s tovább harcol­jon kiterjesztésükért. Mostanában Indonéziaszerte élénk elő­készületek folynak az ország történeté­ben először kiírt általános választások­ra. Pártunknak fontos szerep­e volt és van a nép harci szellemének fokozásá­ban, s népünknek a közelgő általános választásokra való aktív és gondos elő­készítésében. Azokon a helyeken, ahol a pártnak szervezetei vannak és befolyá­sa van, sikeresen folyik a választói név­jegyzékek összeállítása, s leleplezik a reakciós pártok vezéreinek zavarkeltésre és megvesztegetésre irányuló próbálko­zásait. A demokratikus pártok és szer­vezetek növekvő ereje halomra dön­tötte a holland, az amerikai és az angol imperialistáknak, valamint lakájainak a Massumi és a PSZI választási győzelmé­re vonatkozó minden számítását. Ezért ezek a pártok most erőnek erejével a választások meghiúsítására törekszenek. A nép és a mostani kormány szempont­jából mi sem lehet helyesebb, mint az aktív felkészülés ezekre a választások­ra és a választások megtartását gátló minden akadály elhárítása. Ha beadnánk a derekunkat azoknak, akik az általá­nos választások meghiúsítására törek­szenek, akkor hazánkat és népünket ki­szolgáltatnánk az ellenség kényének­­kedvének. Az indonéziai nép és a kormány egyik legfontosabb feladata az ország bizton­ságának megszilárdítása. A biztonság megszilárdítása szempontjából nagy jelen­tőségű, hogy a kormány egy ideje mind nagyobb bátorságot tanúsít­ a holland im­perialisták és a Kuomintang összeesküvé­seinek elnyomásában. A határozott állás­pont és az említett összeesküvések ellen tett intézkedések nem kevésbé fontosak, mint az erdőkben és a hegyekben meg­bújó terrorista bandák ellen indított had­műveletek, minthogy ezek az összeeskü­vések a hazánkban működő bomlasztó elemek tevékenységének legfontosabb megnyilvánulásai közé tartoznak. A biz­tonság megszilárdításáért vívott harcban aratott minden sikerünk csapás az ide­gen imperialistákra és ügynökeikre. A kormány tett bizonyos gazdasági in­tézkedéseket is. Ezek közé tartozik pél­dául, hogy az egész idegen valuta-tarta­lék 80 százalékát az indonéziai kereske­dőknek adja. (Azelőtt e valuta zömét a külföldi kereskedők, főként a hollandok közt osztották szét.) A kormány ezen­kívül megköveteli, hogy a külföldiek üzemeinek gyártmányait indonéziai keres­kedők kapják meg elhelyezés céljából. A kormány továbbá rendszeresítette a textiláruk importjának ellenőrzését. Ezek az intézkedések haladó jellegűek ugyan, de felemásak, s nem jártak együtt meg­felelő politikai és szervezési előkészítő munkával. Más, fontosabb és teljes figyelmünkre méltó gazdasági intézkedések: a BPM (az Anglo-Dutch Shell) volt északszumátrai ásványolajtelepei visszaadásának meg­tagadása és a népi demokráciákkal való normális kereskedelmi kapcsolatok fej­lesztése. Igen nagy jelentőségű, hogy az északszumátrai ásványolaj telepeket a kormány ellenőrzi, mert ez közvetlenül sújtja az idegen imperialistákat. Az ás­ványolajtelepek kormányellenőrzése az Indonéziai Köztársaság előnyös jövede­lemforrása. A még jelentékeny kiterjesztésre szo­ruló normális kereskedelmi kapcsolatok útja az egyetlen út, amelyen Indonézia megszabadulhat a súlyos feltételű „se­gély“, a terhes adósságok, a dollár- és a sterling-harapófogó­­minden formájától. A szocialista tábor országaihoz fűződő ál­landó, normális és kiterjedt kereskedelmi kapcsolatok növelik az importot és az exportot, biztosítják országunk iparának fejlődési lehetőségét, következésképpen Indonézia gazdaságának föllendítésére ösztönöznek. A néptömegek életét megkeserítő mos­tani gazdasági nehézségek enyhítésének egyetlen útja a földbirtokosok, az uzsorá­sok és a külföldi monopolisták kiváltsá­gainak erélyes intézkedésekkel való meg­nyirbálása és a Szovjetunióval meg a népi demokráciákkal való rendszeres és kiterjedt kereskedelmi kapcsolatok létesí­tése. Eddig tulajdonképpen még semmi lénye­ges intézkedés nem történt a munkások helyzetének javítására, bár a munkaügyi minisztérium időnként észszerűen foglal­kozik a munkások követeléseivel (s ez gyakran lehetővé tette a sztrájkok megelő­zését). Ennek ellenére még most is érvé­nyes Tedzsaszukman kárhozatos rendkí­vüli rendelete, amely tulajdonképpen el­tiltja a sztrájkokat. Tedzsaszukman ren­delete továbbra is fegyverül szolgál a munkások harcának elnyomására és ve­zetőik bebörtönzésére. Ezért a demokra­tikus mozgalomnak és elsősorban a szak­­szervezeteknek, valamint pártunknak az a feladata, hogy tovább harcoljon e ren­delet érvénytelenítéséért. ★ C. IV. A­­d­it Indonézia Kommunista Pártja Központi Bizottságának főtitkára ★ ★ 1954 júniusában a kormány kiadta „A nagybirtokok népi használatáról szóló rendkívüli dekrétumot”. Ez a dekrétum egészében valóban előnyös azoknak a parasztoknak, akik már földhöz jutottak a külföldi latifundiumokból, de igen je­lentéktelen azoknak a parasztoknak a száma, akik e dekrétum értelmében föld­juttatásra jogosultak. A parasztok tíz­milliói még ma is szűkében vannak a földnek, s a földbirtokosok és az uzsorá­sok még most is kizsákmányolják őket. Még sokhelyütt folyik földjükről való el­űzésük , letartóztatásuk Ezer­ kapc­ss­latban súlyos felelősség hárul pártunkra. A pártnál­ aktívabban kell szerveznie a parasztokat és segítenie kell őket a ki­­zsákmány­ló­sbirtokosok­ és uzsorások ellen vívott harcukban. A parasztokkal való foglalkozás a munkások közt végzett munkával együtt a párt tevékenységének legfontosabb része. Elsősorban ez a munka biztosítja, hogy pártunk és minden de­mokratikus nemzeti erő további sikere­ket arasson. ★ Mindebből ez a következtetés vonható le: a nép harca a legutóbbi félévben to­vább fejlődött. Ezt elősegítette az ország­ban kialakult politikai helyzet. Kitűnik ez az indonéziai kormány külpolitikájá­ból. Ez a külpolitika segítette a béke, va­lamint a kölcsönösen előnyös nemzetközi együttműködés fenntartását. Ez a nem­zetközi együttműködés az egymás mellett élésnek azon az öt elvén alapszik, amely­ben Csou En-laj és Nehru, valamint Csou En-laj és U Nu megegyezett. Az is a ha­ladás bizonyítéka, hogy az országban ál­landóan fejlődik a demokratikus népi mozgalom, s hogy a kormány különféle vonatkozású haladó intézkedéseket tesz. De mindezideig mind a központban, mind pedig vidéken sok közhivatalnok ellen­ségesen viselkedik a demokratikus moz­galommal szemben. Azt sem mondhatjuk, hogy a kormánynak egyes területekre vonatkozó intézkedései jelentékenyen ja­vítanák a nagy néptömegek helyzetét. Nagy és nehéz feladat vár pártunkra: még tovább kell fejleszteni az országban és a nemzetközi küzdőtéren aratott poli­tikai győzelmeket, ki kell terjeszteni a népi mozgalmat, meg kell erősíteni a pártot, segíteni kell és a nemzeti érde­keknek jobban megfelelő intézkedésekre kell ösztönözni Ali Szasztroamidjojo kor­mányát. Országunk viszonylag haladó kül- és belpolitikájának további fejlődési lehe­tősége attól függ, hogy a nagy néptöme­gek mennyire szervezetten harcolnak kö­veteléseik teljesítéséért. Nem szabad el­felejtenünk, hogy azokon az ember­milliókon kívül, akik már ráeszméltek a béke védelmének és a haladó belpoliti­kai intézkedéseknek a szükségességére, még sokmillió szervezett és szervezetlen ember van, akit állandóan befolyásolnak a holland gyarmatosító politikát és az amerikai háborús politikát támogató pro­pagandisták és lapok. Ezért a kommu­nisták kötelessége, hogy gondolatainak és kívánságainak olyan kifejezésére ösz­tönözzék a népet, amellyel végső soron ki is vívhatja megvalósításukat. Ez a fel­tétele a hatalmas mozgalom kibontakoz­tatásának és az összes nemzeti erők egy­sége kiterjesztésének a békéért, a jobb életért és hazánk teljes nemzeti függet­lenségéért vívott harcban. Az indonéziai népre főként három po­litikai irányzat hat: a forradalmi és hősi hagyományokra visszatekintő kommu­nista irányzat, a nacionalista és a moha­medán irányzat. E három irányzaton kí­vül mások is vannak, például a protes­tantizmus és a katolicizmus, amelynek az ország egyes területein van bizonyos be­folyása. Van jobboldali szocialista irány­zat is, amelyet az Indonéziai Szocialista Párt képvisel, e pártnak azonban nincs jelentős befolyása a néptömegekre. A nacionalista és a mohamedán pártok közül egyesek reakciós jellegűek; a reak­ciósok alapították és pénzelik őket a na­cionalista beállítottságú és mohamedán tömegek ellenőrzése és a kommunistákra meg a kommunistákat követő tömegekre való uszítása céljából. A szélesebb körű nemzeti egységfront megalakításáért fo­lyó harcban konkrét, határozott programm alapján mindent meg kell tenni a kom­munista, a nacionalista és a mohamedán pártokat követő tömegek akcióegységének és együttműködésének megteremtéséért. A közös tömegakciók egyúttal leleplezik a földesurak és az uzsorások érdekeit vé­delmező, a hollandok gyarmatosító poli­tikáját és az Egyesült Államok háborús politikáját támogató nacionalista és mo­hamedán pártok, valamint vezetőik igazi szándékait. Ily módon fokozni lehet a nép öntudatát, hogy a nép megértse, visz­­sza kell utasítani a különféle csoportok széthúzását és ellenségeskedését, amelyre egyes nacionalista és mohamedán veze­tők törekszenek, akik nagy garral „kom­munistaellenes” , jelszavakat hangoztat­nak, abban a reményben, hogy az ország­ban mccarthyista rendszert teremthetnek, s ismét a háború és a gyarmatosítás pok­lába­­taszíthatják hazánkat. Mindig számolni kell ezekkel a sajátos indonéziai körülményekkel. Ha ezt meg­tesszük, nagyon előmozdítjuk a munkás­paraszt szövetség megvalósítását és az összes indonéziai nemzeti erők szélesebb­körű egységének megteremtését. A kommunista párt és a pártot követő tömegeknek a nacionalista és a mohame­dán pártokkal, valamint az ezeket követő tömegekkel való együttműködése a mi szemünkben nem ideiglenes együttműkö­dés, amelyet csak a közelgő választásokig kell folytatni, mint ahogyan a naciona­lista és a mohamedán vezetők gyakran hangoztatják. Mi a választások után is az együttműködés hívei leszünk, függetle­nül attól, hogy ki nyeri meg a választá­sokat. Ebből nem következik, hogy lebecsül­hetjük a többi pártot és irányzatot, amelynek csak igen jelentéktelen be­folyása van a tömegekre. Állandóan har­colnunk kell például a jobboldali szo­cialista irányzat mesterkedései ellen. En­nek az irányzatnak az Indonéziai Szo­cialista Párt útján sikerült bejuttatnia embereit egyes nacionalista és mohame­dán pártok vezetőségébe, valamint az ál­lamapparátus polgári és katonai hivata­laiba. Egyúttal állandóan arra i is kell töre­kednünk, hogy megteremtsük az egységet és az együttműködést azokkal a töme­gekkel, amelyek még ma is a jobboldali­ szocialisták befolyása alatt vannak. A szélesebb körű­ nemzeti egység meg- s teremtésével kapcsolatos feladatokat negü­m lehet elválasztani a párt politikai, ideoló­giai és szervezeti egységének megerősíté­séért végzett munkától. Pártunk növekszik és mind mélyebbre ereszti gyökereit az indonéziai nép töme­geibe; elsősorban pártunk küzd azért, hogy népünk harcra egyesüljön az új világháború kirobbantására irányuló bű­nös tervek, a külföldi imperialista erők és a nemzeti elnyomók ellen. Pártunk hatalmas erő abban a harcban, amelyet az indonéziai nép a hatalomért vív, hogy Indonézia természeti kincseinek, munkája termékeinek és kulturális örökségének gazdájává váljon. A központi bizottság titkárságának elő­zetes adatai szerint 1954 október végén pártunknak körülbelül 500 000 tagja és tagjelöltje volt. A pártszervezetek és a párttagok számának növelésében elért sikerek elsősorban a párt helyes politi­kájának és taktikájának, valamint az V. pártkongresszus által kitűzött helyes szervezési irányvonalnak az eredményei. A párttagok és a pártszervezetek számá­nak növekedése szempontjából rendkívül nagy jelentőségű a parasztok közt folyó pártmunka kezdődő javulása. A párt he­lyes programmja és taktikája még inkább növeli a népnek a párt iránt érzett bizal­mát. Ezt nemcsak a munkásokról és a parasztokról mondhatjuk, hanem az értel­miségiekről és a diákokról is, akik egyre nagyobb számban lépnek a párt soraiba. A párt gyarapodása és a pártszerveze­tek számának növekedése folytán nagyon megnövekszik és bonyolulttá válik a párt vezető kádereinek munkája. Pártunk meggyöngül és elerőtlenedik, ha nem vértezi föl magát politikailag, ideológiai­lag és szervezetileg. Kötelességünk előre­nyomulni és a párt meglévő kádereinek segítségével megoldani ezt a feladatot. Ez megvalósítható és lehetséges, ha a párt káderei kitartóbban és jobban dolgoznak, ha állhatatosabban foglalkoznak a párt­tagok szervezésével és nevelésével, vala­­mint saját elméleti és ideológiai színvo­naluk emelésével. A kommunista párt olyan párt, amely ,a társadalom sűrűjében él. Hiba volna, ha úgy vélnénk, hogy a burzsoá ideoló­gia és a burzsoá hatás csak pártunkon kívül érvényesül; ez még helytelenebb, ha figyelembe vesszük, hogy sokan, akik pártunkba lépnek, burzsoá és feudális ideológiai maradványokat és szokásokat hoznak magukkal. Ezenkívül az ellenség is kétségtelenül igyekszik behatolni a pártba, belülről bomlasztani szervezetét, s gyöngíteni a párttagok ideológiai edzett­ségét. Mindez a párttagoktól, különösen a párt vezető kádereitől az éberség foko­zását és az ideológiai munka fokozását követeli. Véget kell vetni annak a helyzetnek, hogy a párt sok vezető funkcionáriusa még nem érti eléggé a legfontosabb kér­dést: a munkás-paraszt szövetség és a nemzeti egységfront kérdését, amelyet a párt V. kongresszusán megvitattunk, s amelyről a kongresszus határozatot ho­zott. Még sok vezető pártfunkcionárius csak formálisan értelmezi a munkások és a parasztok szövetségét és a nemzeti egy­ségfrontot, s úgy gondolja, hogy a mun­kás-paraszt szövetségről szóló határoza­tokat végre lehet hajtani pusztán olyan hivatalos nyilatkozatok közzétételével, amelyek szerint a szakszervezetek együtt­­éreznek a parasztok akcióival, vagy for­dítva, hogy a nemzeti egységfront már megvan, mert a kommunista párt vezetői más pártok és szervezetek vezetőivel együtt tartanak gyűléseket és közös nyi­latkozatokat adnak ki. A munkás-paraszt szövetség kérdésének helytelen felfogása megakadályozza a párttagokat, hogy kel­lően tájékozódjanak az agrárviszonyok jellegéről. A pártunk és a nemzeti harc sikerei­nek további fejlesztése sokban attól függ, hogy a párt káderei, a legalacsonyabb beosztású pártmunkások is helyesen fog­ják föl, a valóságban mit ért a párt a munkások és a parasztok szövetségén és a nemzeti egységfronton. A pártvezetés alapelve a kollektív vezetés elve. Ez a vezetés lenini elve és szervezeti szabályzatunk egyik legfonto­sabb tétele. A múlt és a jelen tapasz­talatai arra vallanak, hogy a pártban éppen ott vannak hibák, ahol nem érvé­nyesül a kollektív vezetés módszere. Mindenütt, ahol hűtlenek ehhez az elv­hez, a párt ideológiailag és szervezeti­leg gyengül, a pártszervezetek elvesz­tik harcos jellegüket, s nincs erős kap­csolatuk a tömegekkel. Ennek az elvnek a megsértése csorbítja a párttagoknak a szervezeti szabályzatban kimondott jo­gait, csökkenti a párttagok felelősség­­érzetét, s a vezetés jelentőségének lebe­csülésére és az elért sikerek további fej­lesztésének megszűnésére vezet. Az egyetlen lehetőség, hogy pártunk lenini a sztálini típusú párttá, a munkás­­osztály aktívan gondolkodó, független politikájú és élénk, aktív életű, harcos pártjává váljék, ha a párt minden ká­dere és tagja állandóan a kollektív ve­zetés módszerét alkalmazza. Ilyen párt­tal kétségtelenül valósággá válik az összes nemzeti erők szélesebb körű szö­­vetsége.

Next