Tartós békéért, népi demokráciáért! 1955. július-december (8. évfolyam, 26-52. szám)

1955-07-03 / 26. szám

1955. július 3 • 26 (347) Befejeződött az ENSZ jubileumi ülésszaka Június­­26-án San Franciscóban véget ért az Egyesült Nemzetek Szervezetének jubileumi ülésszaka, amely az ENSZ Alapokmánya 10. évfordulója alkalmával ült össze. Az üléseken az ENSZ 60 tag­állama küldöttségének vezetője nyilatko­zatot tett. A június­­23-i ülésen Stanislaw Skrze­­szewski lengyel külügyminiszter, a Len­gyel Népköztársaság küldöttségének ve­zetője, június 24-én pedig Václav David csehszlovák külügyminiszter, a Csehszlo­vák Köztársaság küldöttségének vezetője nyilatkozott. Stanislaw Skrzeszewski nyilatkozata Skrzeszewski megemlékezett az ENSZ tevékenységének néhány pozitív mozza­natáról, majd fölhívta a küldöttek figyel­mét a szervezet tíz évi munkájában mu­tatkozó súlyos fogyatékosságokra. Ezek a fogyatékosságok — mondotta — abból származtak, hogy egyes nagyhatalmak letértek az ENSZ Alapokmányában ki­mondott nemzetközi együttműködés és megegyezésen alapuló akciók útjáról, igyekeztek az ENSZ-t az Alapokmánnyal ellentétes határozatok kierőszakolásának eszközéül fölhasználni, s megakadályoz­ták sok nemzetközi kérdés megoldását. Skrzeszewski rámutatott: "az Egyesült Nemzetek Szervezetének tevékenységét megnehezíti, hogy egyesek még most is akadályozzák a nagy kínai nép törvényes ENSZ-beli jogainak érvényesülését. Az Egyesült Nemzetek Szervezete mindmáig nem tudott megoldani sok fon­tos kérdést, például az atom- és a hidro­génfegyver eltiltásának és a fegyverzet csökkentésének kérdését. Az erre irányuló konstruktív erőfeszí­tésekkel azok szállnak szembe, akik ta­gadják az egymás mellett élés lehetősé­gét, s a háborús készülődéseknek, az agresszív katonai tömbök alakításának és katonai támaszpont-hálózat idegen terü­leteken való létesítésének útjára léptek. A lengyel képviselő hangsúlyozta, mennyire nagy jelentőségűek a legutóbbi szovjet leszerelési javaslatok, amelyek újabb lehetőségeket kínálnak e fontos probléma megoldására. A népek szívvel-lélekkel helyeslik a béke gondolatát — mutatott rá Skrze­szewski. — De ebből, természetesen, nem következik, hogy a béke ellenségei meg­szüntették a népek békéjének megbontá­sára irányuló kísérleteiket. Egyebek közt igyekszenek fölhasználni Ny­ugat-Német­­ország revansvágyó erőit egy európai há­borús tűzfészek kialakítására. Ezért vá­lik nagyon javára a békének a varsói ér­tekezleten részt vett államoknak az a döntése, hogy barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási szerződést kötnek egymással. Ez a szerződés — hangsúlyozta a lengyel külügyminiszter — védelmi szerződés, megkötése csakis az európai béke javát szolgálja, s teljes összhangban van az ENSZ Alapokmányá­val. A varsói szerződéshez minden euró­pai állam csatlakozhat, s ez a tény még jobban hangsúlyozza a különböző társa­dalmi rendszerű államok egymás mellett élésének és együttműködésének lehető­ségébe vetett hitünket. A Lengyel Népköztársaság népe jólété­nek és kultúrájának növelését szolgáló békés alkotó munkát végez, s harcolt, harcol és harcolni fog a békéért. Rendü­letlenül hiszünk a béke megóvásának és az államok rendszerüktől független együttműködésének lehetőségében, mon­dotta Lengyelország képviselője. Hisszük, hogy békés tárgyalásokkal meg lehet ol­dani a vitákat. Nagy jelentőséget tulajdonítunk az ENSZ létének és tevékenységének, s meggyőződésünk, hogy elérheti tíz évvel ezelőtt kitűzött céljait — mondotta Skrze­szewski. A lengyel külügyminiszter rá­mutatott, hogy az ENSZ legfontosabb célja a nemzetközi problémák békés ren­dezése és a népek együttműködésének fejlesztése. Václav David Václav David megemlékezett a legutób­bi tíz év nagy politikai és gazdasági vál­tozásairól, s különösen hangsúlyozta, hogy a hitlerellenes koalíció győzelme következtében több európai ország — történelme folyamán először — önállóan dönthette el sorsát és a népi demokrá­cia útjára léphetett. A népi demokratikus országok és a Szovjetunió az állami szuverenitáson, a megbonthatatlan barátságon és az önzet­len testvéri segítségen alapuló széles­körű együttműködést teremtettek, s ez­zel értékesen hozzájárultak a béke meg­óvásához, s a gyakorlatban megvalósítot­ták az ENSZ Alapokmányának elveit és céljait. Az Egyesült Államok képviselője — mondotta a csehszlovák küldöttség veze­tője — felszólalásában jónak látta, hogy a népi demokratikus országokra vonatko­­­­zó tűrhetetlen kijelentésekkel hozakod­jék elő. Sajnálatos, hogy jubileumi ülés­szakunkon ilyen acsarkodásokra került sor, amelyek csak hidegháborús célokat, tehát az ENSZ céljaival és feladataival ellentétes célokat szolgálnak. Csehszlová­kia népeinek a szabadsága és független­sége még sosem volt olyan teljes, mint most. Csehszlovákia népei nem tűrik, hogy bárki beavatkozzék belügyeikbe. A világ népei békére vágynak. Mégis tanúi vagyunk, hogy az ENSZ egyes tag­államainak uralkodó körei agresszív tömböket alakítanak, fegyverkezési haj­szát folytatnak, idegen területeken kato­nai támaszpontokat építenek, háborús propagandát szítanak, követelik­ az atom- és a hidrogénbomba alkalmazását, meg­sértik más országok szuverenitását, s be­avatkoznak belügyeikbe. Ez a politika súlyosan veszélyezteti a békét és a nem­zetközi biztonságot. A békeszerető népek — köztük a csehszlovák nép is — igen természetesen nyilatkozata fölöttébb szükségesnek tekintik, hogy biztonságuk és békés építőmunkájuk megvédésére alkalmas intézkedéseket te­gyenek. A békeszerető államok ilyen in­tézkedései közé tartozik a nyolc európai ország varsói barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási szerződésének megkötése. A Németország szomszédságában élő csehszlovák népnek létérdeke a német kérdés rendezése. Csehszlovákia barátság­ban él a Német Demokratikus Köztársa­sággal, s kész a Német Szövetségi Köz­társasághoz fűződő kapcsolatainak norma­lizálására. Csehszlovákia mindig az ENSZ megerő­sítésére törekedett, ezért nem nyugodha­tunk bele abba a rendellenes helyzetbe, hogy az ENSZ-ből, főképp pedig a Bizton­sági Tanácsból hiányzik az öt nagyhata­lom egyike: a Kínai Népköztársaság, a hatszázmilliós kínai nép képviselője. A halaszthatatlan feladatok megoldásá­hoz — hangsúlyozta Václav David — az ENSZ összes tagállamainak, elsősorban a Biztonsági Tanács állandó tagjainak szo­ros együttműködése és teljes bizalma szük­séges. A szovjet kormány május 10-i ja­vaslatai olyan konkrét intézkedéseket tar­talmaznak, amelyek eloszlatják az álla­mok közt a bizalmatlanságot, s lehetővé teszik a megegyezést a fegyverzet és a fegyveres erők csökkentésének, az atom- és a többi tömegpusztító fegyver eltiltásá­nak, valamint az ez intézkedések megvaló­sítása fölötti nemzetközi ellenőrzés meg­teremtésének rendkívül fontos kérdésében. ★ A jubileumi ülésszak záróülésén az ENSZ közgyűlésének volt elnökei mond­tak beszédet. Az ülésszak részvevői egy­hangúlag elfogadták Van Kleffensnek, a jubileumi ülésszak elnökének az ülésszak jelentőségét összegező nyilatkozatát. ♦--------------­0 Új vasút épül Jugoszláviában 1952 őszén indult meg a Belgrád—Bar-vasútvonal építése. Az 510 km hosszú vasútvonal több — össze­sen 80 km hosszú — alagúton halad át. A folyókon és hegyi szakadékokon át­ívelő vasúti hidak hossza körülbelül 9 km. Az ország e legnagyobb építkezése 75 milliárd dinárba fog kerülni. Az új vasút öt év múlva, 1960-ban ké­szül el teljesen. Két szakaszán (a 92 km hosszú Belgrád—Valjevo és az 56 km hosszú Titovograd—Bar-vonalon) azon­ban már ez év végén megindul a forga­lom. Belgrád közelében, befejeződött a legnagyobb, körülbelül 4 km hosszú alagút építése. A belgrád—valjevói sza­kaszon 5 állomásépület épült, Jugoszláviában A Belgrád—Valjevo-szakasz forgalmá­nak megindulása után jelentősen meg­javul a belgrádi ipari üzemek és a fő­városi lakosság szénellátása, mert a vasútvonal a Kolubara folyó medencéjé­ben lévő legnagyobb szerbiai szénmeden­cén halad át. A Belgrád—Bar-vasútvonal építésének befejezésével megvalósul Jugoszlávia né­peinek az a régi álma, hogy az ország fővárosát a legrövidebb út kösse össze az Adriai-tenger partvidékével. Az új vasútvonal óriási jelentőségű lesz a jugo­szláv népgazdaság szempontjából. Többek között hozzájárul az ország vízienergia­forrásainak jobb kihasználásához. Csupán a Lim folyón 13 vízierőmű építését ter­vezik. A Vietnami Demokratikus Köztársaság lakossága lelkesen helyesli a Béke-Világtanács Irodájának felhívását. A képen: hanoi (a köztársaság fővárosa) tudósok aláírják a bécsi felhívást. Tartós békéért, népi demokráciáért! ­ Brazíliában fokozódik az aláírásgyűjtési kampány Brazíliában a békeszerető erők orszá­gos találkozója után jelentősen kiterjedt a bécsi felhívással kapcsolatos aláírás­­gyűjtési kampány, növekedett a helyi békebizottságok száma, fokozódott az alá­írásgyűjtők tevékenysége. Nagyon sok aláírást gyűjtöttek Sao Paulóban, Rio de Janeiróban és az or­szág sok más városában. Rio de Janeiróban a Morro-do-Catumbi negyed lakosainak 70 százaléka aláírta a felhívást. Az orszá­gos találkozó után aláírta a felhívást Ro­berto Silveira, Rio de Janeiro állam al­kormányzója, Paulo Fernandez szenátor, valamint a Nemzeti Kongresszus 6 kép­viselője, 31 állami törvényhozó gyűlési képviselő, 7 városi prefektus, sok szak­­szervezeti vezető, községtanácsos, tudós, színész, író és újságíró. Guilherme Malaquias munkáspárti sze­nátor élesen bírálta az atomháborút elő­készítő amerikai politikát. Az atom- és a hidrogénbomba kísérleti robbantásai — mondotta — minden népet fenyegetnek. Malaquias felhívta a brazil hazafiakat, ■hogy politikai nézeteiktől és vallásos meg­győződésüktől függetlenül harcoljanak a béke megóvásáért, a tömegpusztító fegy­verek eltiltásáért. „A nemzetközi ellentéteket lehet békés úton rendezni" Az Avgi című görög lapban békefelhí­vás jelent meg. Kiváló politikai és társa­dalmi személyiségek írták alá a felhívást. Az aláírók közt parlamenti képviselők, községtanácsosok, írók, orvosok, ügyvé­dek, pedagógusok vannak. A lap nemrég a következő két kérdés­sel fordult a görög nőkhöz: „A béke vagy a háború híve ön? Mi a véleménye az anyák világkongresszusáról?” A görög anyák válaszai mélységes békeszeretetük­­ről tanúskodnak. „Legsürgősebb köteles­ségünk egyesíteni minden erőnket, hogy kivívjuk hazánkban és az egész világon a fegyverzet nagyarányú csökkentését, a tömegpusztító fegyverek eltiltását — írja Polixeni Zakka. — Elítéljük a háborút, és azért harcolunk, hogy humánus elvek alapján oldják meg az országok közötti ellentéteket és ily módon minden népnek biztosítsák a legfőbb jót, a békét. Gyű­löljük a háborút.” M. Mutszaki, az Országos Demokrati­kus Nőszövetség elnöke kijelentette: „Hi­szem, hogy a nemzetközi ellentéteket le­het békés úton rendezni. A világ asszo­nyainak egyesülése olyan hatalmas erő, amely megakadályozhatja a tömegpusztító fegyverek alkalmazását Három gyerme­kem van, s ezért kívánom, hogy a tudo­mányos eredményeket csak az emberek javára használják fel.” 3­ s. Az olasz dolgozók munkakörülményei napról napra tűrhetetlenebbé válnak. A dolgozók valamennyi üzemben, de fő­képp a nagy gyárakban már évek óta keményen harcolnak a kizsákmányolás fokozása ellen, egészségük, megcsúfolt szabadságjogaik és emberi méltóságuk védelmében, a profitra éhes munkáltatók önkényeskedése ellen. A gyárosok nem akarnak belenyugodni, hogy a dolgozók­nak erős és szervezett mozgalmuk van, s ez szembe tud szállni a munkáltatók akaratával, s erélyesen tud harcolni a dolgozók szakszervezeti és szociális kö­veteléseinek védelmében. A munkásosztály ellen, a munkásosz­tály vívmányai és szabadságjogai ellen indított támadás a Confindustriában (az Olasz Gyárosok Szövetségében) uralkodó monopolisták tervei szerint folyik. Az olasz és a külföldi monopolisták elsősor­ban a munkásosztály, a munkásosztály pártjai és egységes szakszervezete (az Olasz Általános Munkaszövetség) ellen összpontosítják támadásaikat, hogy így sújtsanak le a dolgozók és a néptömegek vezető erejére, amely védelmezi a nem­zeti függetlenséget, a szabadságot és a békét, s egyszersmind eltökélten harcol a köztársasági alkotmányban kimondott strukturális reformok végrehajtásáért. A Confindustria mindent elkövet, hogy elmélyítse a munkásosztály szakadását, s ezzel megtörje, térdre kényszerítse a dol­gozókat. Így akarja elérni, hogy a mun­kásosztály egységes szakszervezete ne kezdeményezhessen és ne állhasson el­len a mértéktelen kizsákmányolással szemben, hogy a munkásosztály ne lás­sa a demokrácia haladását előmozdító és a szocializmus útját megnyitó struktu­rális reformokért vívott általános harcá­nak politikai távlatait. A politikai események és az olasz szakszervezeti mozgalom fejlődése lát­tán világosan kialakult a Confindustria nagyravágyó terve: a) a Confindustria tevékenysége a munkásosztály kettészakítására irányuló politikán alapuljon, s részesítse maximá­lis anyagi és politikai támogatásban azo­kat a szakszervezeti funkcionáriusokat, „akik nem foglalkoznak politikával”, s „megértik a vállalkozók érdekeit”; b) indítson támadást a belső bizottsá­gok ellen, s ezzel fossza meg a dolgozó­kat egyik legnagyobb vívmányuktól: az üzemekben egység megóvásáért vívott harc erős fegyverétől; c) mindenképp könyörtelenül utasítsa vissza a dolgozók béremelési követelé­seit, s így értesse meg a dolgozókkal, hogy a mai politikai helyzetben nem le­het kielégíteni követeléseiket, hogy az egységes szakszervezeteknek meg kell hátrálniuk, s a szakadár szakszervezete­kével azonos álláspontra kell helyezked­niük; ( d) további intézkedésekkel törekedjék az önköltség csökkentésére, vagyis csök­kentse az akkordbéreket, fokozza a munka intenzitását, s alakítsa ki az üze­mekben a mértéktelen kizsákmányolás legembertelenebb formáinak alkalmazá­sához szükséges kényszermunka-rend­szert. II. Az amerikai monopolistákra jellemző könyörtelenség a munkáltatók korrup­ción alapuló „atyai gondoskodásával“, a reformizmus és a klerikális képmutatás keverékével párosul. A munkáltatók és a szakadár szakszervezeti funkcionáriu­sok sokat handabandáznak a „munka termelékenysége“ és az „emberséges kap­csolatok“ körül. De az efféle kijelentések értéke világosan kiderül a Pirelli gumi­tröszt példájából. Ez a vállalat a terme­lékenység-fokozás amerikai módszerének alkalmazása folytán a szó igazi értelmé­ben a dolgozók véréből és verítékéből, a dolgozók erejének és egészségének rová­sára sajtolja ki a maximális profitot. A tröszt bicoccai (Milano) üzemeinek termelése 1948-tól 1954-ig 95 százalékkal növekedett, pedig az üzemek munkásai­nak száma 1948-tól 1953-ig 17 000-ről 14 200-ra csökkent (1946-ban mintegy 20 000 munkás dolgozott az említett üze­mekben). Bár a munkások száma 2800-zal csökkent, a termelés csaknem megkét­szereződött. A hivatalosan bevallott pro­fit 1948-ban egymilliárd líra volt, 1953- ban pedig már 2 milliárd 900 millió lí­rára növekedett. 1948-ban 1200 baleset fordult elő, 1954-ben pedig 2000 balese­tet jegyeztek föl, s ebből több mint 500 súlyos eset volt. A Pirelli-üzemekben alkalmazott mér­téktelen kizsákmányolási rendszer min­den következményével együtt országosan elterjedt. Ezt igazolja Milano tartomány baleseti statisztikája is. 1951-ben Milano tartományban 71 000 baleset történt, 1952- ben a balesetek száma 77 790-re nö­vekedett (s 242 baleset halálos volt), 1953- ban pedig már 84 739 baleset tör­tént, s 263 halállal végződött. A Pirelli- és a Montecatini-üzemekben „a balesetek elleni harc kampánya” keretében kü­lönféle plakátok és füzetek jelennek meg: ezek szerint a balesetek a munká­sok figyelmetlenségének következményei. Falck vállalkozó elbocsátással fenyegeti azokat a munkásokat, akiket többször ér baleset. Az országos adatok szerint a balesetek számának növekedése egész Olaszországra jellemző. A vállalkozók gyak­ran hajtanak végre a „fölösleges személy­zet létszámának csök­kentésére” irányuló műveleteket. Ez nagy csöndben történik: a munkásokat „saját beleegyezésükkel" bocsátják el. Az öregeket, a gyengéket és a betegeket a vállalkozóknak nem tetsző munkások­kal együtt összegyűjtik egy amúgy is túl­zsúfolt csarnokban, ahol sok munkás do­logtalanul lézeng vagy több munkás improduktív, illetve megalázó munkát végez. Ebből a műhelyből csak kevesen térnek vissza újra a termelésbe, mások pedig, mivel a termelésbe való visszaté­rés minden reményét elvesztették, s meg­értették, hogy végül úgyis el fogják bo­csátani őket, megalázottan elfogadják a pénzsegélyt, s „önként” kilépnek. Ez egyébként a tőkések kényelmes módszere, hogy eltitkolják az igen elterjedt szak­mai és egyéb betegségeket, amelyeket az egészségre ártalmas munkakörülmények vagy a túlerőltetés idéznek elő. Mindez oly mélységesen fölháborítja a dolgozókat, hogy időről időre sztrájkkal tiltakoznak ellene. A crescenzagói Ma­­nieti Marelli-gyárban a dolgozók több mint 50 napig tartott együttes harca amiatt robbant ki, mert az ismétlődő sú­lyos balesetek következtében sok asszony keze megcsonkult. A legutóbbi időben az egységes szakszervezetek sokat tettek az üzemek súlyos munkakörülményeinek le­leplezése végett, s az Olasz Általános Munkaszövetség nemrég elfogadott hatá­rozatai a szakszervezeti munka egyik fő feladatának mondták ki a dolgozók egész­ségének védelmére irányuló munkát, amely szorosan összefügg a mértéktelen kizsákmányolás ellen vívott harccal és a szabadságjogok védelmével. Ez azért történt, mert a dolgozók ér­zik, hogy nem védelmezik eléggé érde­keiket. Gyakran még a mi üzemi aktivis­táink is lebecsülik a tömegek elégedetlen­ségét. A tapasztalatok szerint bármilyen kis eset miatt kicsordulhat a türelem pohara, kirobbanhat a munkások fölgyü­lemlett felháborodása, s roppant erővel föllángolhat a harc. III. A belső bizottság a dolgozók páratlanul hatékony védelmi eszköze az önkényes­kedéssel és a mértéktelen kizsákmányo­lással szemben. A munkáltatók ezért tá­madják egyre fokozottabban ezeket a bi­zottságokat. A gyárosok önkényesen ér­telmezik a szakszervezeteknek és a Con­­findustriának a belső bizottságokra vo­natkozó egyezményét, s szándékosan meg­sértik ennek az egyezménynek a betűjét és a szellemét, s mindent elkövetnek, hogy olyan körülményeket teremtsenek, amelyek közt a belső bizottságok nem működhetnek. Az egyezmény megszegésé­vel belső bizottsági tagokat mindenféle légből kapott ürügyek alapján elbocsáta­nak: sztrájkban való részvétel, a munká­sok előtt tartott beszéd, vagy a munkál­tatók terrorrendszerét leleplező cikkek miatt. Amikor nincs más ürügy, a vállal­kozók nyílt provokációhoz folyamodnak. A munkáltatók egyik legkedveltebb mód­szere, hogy teljesen elszigetelik a dolgo­zóktól a belső bizottságok tagjait és a szakszervezeti aktivistákat. Például Bru­­sadelli szakmunkást a Breda-gyár IV. üzemegységének belső bizottsági tagját küldöncnek osztották be az igazgató mellé, az pedig beültette egy szobába, s csúfolódón azzal a feladattal bízta meg, hogy számolja meg, hány kezdőbetű van az Unitában (?!). Falck vállalkozó állan­dóan az udvaron tart mintegy száz szak­munkást, akiket mindenféle haszontalan munkára kényszerít, s az udvart söpör­ted velük. A Borletti, a Falck, az Innocenti stb. nagyüzemek igazgatóságai közvetlenül részt vesznek a belső bizottságok választási kampányában, s a szakadár szakszerve­zetek jelöltjeit támogatják. A gyárosok nem oszlathatják­­föl a belső bizottságo­kat, mert a munkások bátran és kitar­tóan védelmezik őket, s ezért igyekeznek az osztályegyüttműködés engedelmes esz­közévé változtatni ezeket a bizottságo­kat. E cél elérése végett a zsarolás és a megfélemlítés minden eszközét fölhasz­nálják. Hadd soroljunk föl néhány példát a sok közül. A Magneti Marelli cég igaz­gatósága Danale szakmunkásnőt, akit a munkások belső bizottsági tagnak jelöl­tek, az „A” üzemegységből áthelyezte az „N”­ üzemegységbe, s itt a férfi-illemhe­lyek takarításával bízta meg. Brandi munkást, a FIOM (az Olasz Általános Munkaszövetséghez tartozó Kohó- és Gép­ipari Szakszervezet) listájának első je­löltjét, a bizottsági választások előtt vá­ratlanul elbocsátották az elektromos be­rendezéseket gyártó CGE-gyárból azzal az ürüggyel, hogy 15 nappal korábban a szakszervezeti faliújságra írt egy cikket, amelyben leleplezte az amerikai meg­rendelésekkel folytatott zsarolást. Az el­bocsátás elleni tiltakozásképpen vala­mennyi dolgozó sztrájkba lépett. A Fiat-érdekeltségű milánói OM gyár­ban az igazgatóság a belső bizottsági vá­lasztások folyamán a dolgozók megfélem­lítése, megvesztegetése és provokációk szervezése céljából nagyarányú tevékeny­séget fejtett ki. Nem sokkal előbb Val­letta, a­ Fiat-üzemek igazgatója személye­sen figyelmeztette a dolgozókat, hogy a vezetőség a munkának a Fiat-monopó­liumhoz tartozó különféle vállalatok kö­zötti elosztásakor mérlegelni fogja, meny­nyire hűek a dolgozók a vezetőséghez. A szakszervezetek csakhamar leleplezték az effajta megfélemlítő módszereket, s a gyár vezetősége kénytelen volt lemondani alkalmazásukról. IV. A legújabb amerikai találmány a NATO megrendeléseivel folytatott zsa­rolás. Borletti gyáros a vállalatában ren­dezett belső bizottsági választások alkal­mával egyrészt hangoztatta, hogy „nem akar beavatkozni” a munkások ügyeibe, másrészt kijelentette: ha most is az egy­séges szakszervezet választási listája kapja meg a szavazatok többségét, 600 dolgozót el fog bocsátani. Hogy a fenye­getésnek nagyobb súlya legyen, megtil­totta a túlórázást, s közölte 400 fiatallal, akiket a hírhedt rövidlejáratú szerződé­sek alapján alkalmazott, hogy a kommu­nisták nem kívánatos győzelme esetén elsősorban őket bocsátja el, az idősebb munkásoknak pedig azt mondta, hogy elbocsátás esetén legelsőnek ők kerülnek az utcára. Innocenti vállalkozó még arcátlanabb. A választások előtt mondvacsinált ürügy­gyel mintegy száz élenjáró munkást — többnyire politikai és szakszervezeti funkcionáriust — elbocsát, bőségesen ígéri a milliókat, hogy a FIOM listá­jának jelöltjei „önként” visszalépjenek, s kijelenti, hogy ha a katolikus szakszerve­zetek listája nem kap többséget, kényte­len lesz elbocsátani 400 munkást. Ellen­kező esetben 5000 líra jutalmat garantál minden munkásnak. Leveleket küldözget a dolgozók feleségének, ilyesfajta üzene­­tekkel „Csak tőled függ, hogy családod a jövőben ne éhezzék és ne nyomorog­jon”. A Padermo Dugnanó-i „Vittoria”-gyár­­ban ugyanez történik. Az üzem tulajdo­nosa azt mondta a munkásoknak: miat­tam lehettek kommunisták vagy szocia­listák, de ha azt akarjátok, hogy az üzem megrendeléseket kapjon, s ti ne veszítsétek el munkátokat, tegyetek róla, hogy a katolikus szakszervezetek válasz­tási listája kapja meg a többséget. Ám a Vittoria-gyár a katolikus szakszerve­zetek múlandó sikere ellenére sem ka­pott megrendeléseket. Ennek igazi okát a munkásokat meginterjúvoló két ameri­kai újságíró magyarázta meg. „Miért vették el tőlünk a megrendelést?” — kérdezték tőlük a munkások. „Azért — felelték az újságírók —, mert az ameri­kai munkások millióinak nincs munká­juk. Ha maguk kapják a megrendelé­seket, kénytelenek leszünk becsukni jó néhány más gyárunkat, és sok ezer ame­rikai munkás munkanélkülivé válik. Amerika már sokat áldozott magukért, olaszokért, de nem ért el semmilyen po­litikai eredményt...” A Vittoria-gyár munkásai, még azok is, akik engedtek a megfélemlítésnek és az aljas zsarolásnak, ismét visszanyer­ték egységüket és az erejükben való hi­tet. Sztrájkokat és tüntetéseket rendeztek az üzemi szabadságjogok védelmében, követelték, hogy a gyár termeljen békés célokra szolgáló cikkeket. Ezekben a sztrájkokban az üzem valamennyi dol­gozója részt vett. Még rengeteg példát idézhetnénk, hogy leleplezzük az olasz gyárosok módsze­reit, például az akkordbérek csökken­tését, a bírságolást, a munkások meg­­okolatlan visszaminősítését, a munkából való ideiglenes kizárásokat és a terro­rizálás céljából végrehajtott elbocsátáso­kat, a munkába állásra, a rövid lejáratú szerződésekre vonatkozó törvények ki­játszását stb. Megjegyezzük, hogy a munkásosztály erélyesen ellenáll, s a munkáltatók reak­ciós támadására sorainak szorosabbra zárásával válaszol. A monopolistáknak korántsem valamennyi nagyravágyó ter­ve valósul meg. A belső bizottsági vá­lasztások eredményei e körülmények és az effajta módszerek ellenére is azt bizo­nyítják, hogy a munkásosztály zöme to­vábbra is híven kitart nagy, egységes szakszervezete mellett. Milano 25 vasipa­ri üzemében, amelyekben 44 291 munkás és 11 301 alkalmazott dolgozik, a válasz­tások idején a FIOM szerezte meg a munkások szavazatainak 73,8 százalékát. Ez ugyanannyi, mint 1952-ben, s csak két százalékkal kevesebb, mint 1953-ban, amikor a választások éppen akkor zaj­lottak le, mikor a béremelésért vívott harc tetőfokára hágott. Bár az egységes szakszervezetek né­hány üzemben a dolgozók becsapása és megzsarolása következtében elvesztettek egy-két pozíciót, az Olasz Általános Mun­kaszövetség pozíciói megszilárdultak va­lamennyi textilgyárban és sok más üzem­ben, például a riói Condor-gyárakban, ahol minden munkást a dolgozók kato­likus szövetsége közvetített ki munká­ra, a milánói Edison-gyárban, az északi vasútvonalakon, a Dalmine-gyárban, ahol a FIOM listája 730 szavazattal töb­bet kapott, mint az előző választásokon, a Breda-gyár IV. üzemegységében, ahol az egységes szakszervezetek listájára adott szavazatok száma a féktelen ter­ror ellenére 78 százalékról 86 százalék­ra emelkedett stb. Ezt igazolja az Olasz Általános Munkaszövetségnek a milánói villamosvasúti dolgozók körében aratott nagy győzelme is i­s. Az olasz munkásosztály teljesen meg­érti, hogy csak harcban, az egységes szakszervezet erősítése útján vívhatja ki és védheti meg jobb munkakörülmények­hez való jogát. Még azok a dolgozók is, akiket megfélemlítettek és becsaptak, s akik ezért a katolikus szakszervezetre szavaztak, jól tudják, hogy az Olasz Ál­talános Munkaszövetség az egyetlen szak­­szervezet, amely következetesen védel­mezi a dolgozók gazdasági, politikai és morális érdekeit. A harc döntő pillanatai­ban ezért ők is ott vannak osztálytestvé­reik mellett. S bár a harcok közvetlen gazdasági eredménye nem mindig felelt meg az erőfeszítéseknek és az áldozatok­nak, e harcok mégsem voltak hiábavalók: először, mert lehetővé tették az elért vív­mányok megvédését; másodszor, megaka­dályozták a munkáltatók önkényeskedé­sét; harmadszor, megedzették a dolgozó­kat és szervezeteiket, amelyek minden harcban értékes tapasztalatokat szerez­nek, s előkészítik a feltételeket, hogy a munkások együttes ellentámadást indít­sanak a monopóliumok ellen, valamint a monopóliumok kizsákmányoló és elnyomó rendszere ellen. A dolgozók megértik, hogy az emberi méltóság védelmének, a munka védel­mének, a dolgozó üzemi szabadságának és méltóságának kérdése napról napra nagyobb jelentőségűvé válik, s túlterjed a pusztán szakszervezeti jellegű bérharc keretein. A béremelésért és a kollektív szerződések megújításáért vívott harccal egyidejűleg harcolni kell az akkordbérek önkényes csökkentése és az ellen a po­koli munkatempó ellen, amely legfőbb oka a baleseteknek, a munkás szakmai megbetegedéseinek és fizikai tönkreme­­nésének, valamint korai megöregedésé­­nek. Amikor a munkások azért a jogért harcolnak, hogy a vállalkozókkal meg­kötendő szerződésben szabályozzák a munkabér nagyságát, egyszersmind az ellen is harcolniuk kell, hogy klerikális szervezetek közvetítésével, rövidlejáratú szerződések és más formák alapján alkal­mazzák a munkásokat. A dolgozók mind fontosabbnak, mind nagyobb jelentőségűnek tartják, hogy az üzemekben megvédjék emberi méltósá­gukat. Meggyőződésük, hogy a szakszer­vezeti munka fejlődésének legfontosabb feltétele a munkáltatók önkénye ellen való harc, amely azonban csak akkor lehet sikeres, ha a szakszervezeti munka az elvi kérdések körül összpontosul, s ha a szakszervezet kitartóan, határozottan a munkásosztály semmiféle harci módsze­rétől vissza nem riadva hajtja végre ezt a munkát. Ellenkező esetben az a veszély fenyeget, hogy az elmaradottabb munká­sok egy része nem politikai meggyőződés­ből, hanem mert ez idő szerint nem bízik eléggé a munkáltatók konoksága ellen vívott harc sikerének lehetőségében, visz­­szavonul a katolikus szakszervezetek ál­tal fölmagasztalt osztályegyüttműködés álláspontjára. Ha a harcot jól szervezzük meg, a dolgozókban elültetjük a győze­lembe vetett hitet, s egységet teremthe­tünk a katolikus dolgozókkal, akik ugyan­csak­­elégedetlenek az üzemekben kiala­kult helyzettel. A dolgozók bíznak egységes szakszer­vezetükben, de meg kell érteniük, hogy a munkáltatók támadásaival szemben ők maguk védekezhetnek a legjobban. A dolgozók érzik, hogy az egyes üzemek­ben külön-külön szervezett sok-sok bá­tor akciót össze kell hangolni, mert ez nagyobb erőt adna nekik, s olyan moz­galmat eredményezne, amely meghiúsít­, hatja a monopóliumok reakciós törekvé­sét, megakadályozhatja a mértéktelen kizsákmányolást, rákényszerítheti a vál­lalkozókat az alkotmányos szabadság­­jogok tiszteletben tartására, s kivívhatja a munkás üzemi polgárjogainak szabály­zatát. Togliatti elvtárs az Olasz Kommunista Párt IV. országos értekezletén elhangzott beszámolójában kijelentette, hogy „a ma­gán monopólkapitalizmus abban a for­májában, amelyben ma Olaszországban fejlődik, legádázabb ellensége mindazok­nak, akik meg akarják védelmezni az állampolgárok szabadságát, jólétét és függetlenségét, vagyis az egész nemzet szabadságát és jólétét“. A monopóliumok önkényeskedése ellen vívott harcban mindig a munkásosztály­nak kell a fő és vezető erőnek lennie. S a munkásosztály kiterjedt kapcsolato­kat teremthet és kell is, hogy teremtsen valamennyi réteggel, amelyet sért a monopóliumok kizsákmányoló tevékeny­sége. A munkásosztály csak akkor töltheti be ezt a szerepét, ha megérti, hogy nagy ütközetet vív, amelynek célja a demok­rácia megvédése és fejlesztése. Ez a megértés nemcsak harcra ösztönöz, ha­nem egyszersmind hatalmas egyesítő erő is, amely a sikerben való hittel tölti el a dolgozóknak még a legelnyomottabb ré­tegeit is.­­★ Arturo Colombi az Olasz Kommunista Párt titkárságának tagja ★ ★ ♦ • ♦ A munkás szabadságáért és emberi méltóságáért vívott harc az olaszországi üzemekben

Next