Tartós békéért, népi demokráciáért! 1955. július-december (8. évfolyam, 26-52. szám)

1955-07-03 / 26. szám

% 4 Az Humanité levelezőhálózata A Francia Kommunista Párt Központi Bizottságának 1950 . júniusi ülése megbízta az Humanitét: „Szervezze meg a munkáslevelezők és a külső munkatársak nagy hálózatát, hogy megjavíthassa sajtónk tartalmát, s egyre nagyobb proletárkáder-tömegekre támaszkodhassék”. . Az Humanité szerkesztősége a Központi Bizottság utasítására hozzáfogott a nagy, szervezett levelezőhálózat megteremtéséhez és közvetlen tömegkapcsolatai kiterjesztéséhez. Az Humanité levelezőhálózata nagyon gyorsan növekedett: 1951 elején 225, 1952 elején 800, 1953 novemberében 1700 levelezője volt a lapnak, s ma körülbelül 2800 a levelezők száma. A levelezőhálózat összetétele nagyon sokrétű: mintegy 1350 gyári munkás (köztük 500-nál több vasmunkás), 200 paraszt, 550 hivatalnok és alkalmazott, valamint más kategóriabeli tartozik hozzá. A levelezők naponta aktívan részt vesznek a szerkesztőség munkájában. A napilap 1954. január 1-e és április 30-a közt megjelent 97 száma a levelezők 3064 levelét, cikkét, tárcáját, hírét és fényképét közölte. ★ A levelezők munkája sokféle és sokirányú. A szerkesztőség a legfontosabb harci napokon estig okvetlenül kap néhány száz tudósítást. E tudósítások érdeme, hogy a szerkesztőség rögtön értékelheti a kivívott sikereket. A levelezők értesítik az Humanitét a dolgozók egyes megmozdulásairól, s ők küldik a legtöbb tudósítást a szocialisták és a kommunisták egységfrontjának fejlődéséről. Hangsúlyozzuk: nagyrészt a levelezők tudósításainak köszönhető, hogy az Humanité jókor és jól megkezdhette a bécsi felhívás ügyében szervezett aláírásgyűjtési kampány népszerűsítését. A levelezők derekas munkájára vall, hogy a lakosság megértően fogadta a szerkesztőség több véleménykutató akcióját. Tavaly két körkérdés vetődött föl. Az első körkérdés anyaga a hajléktalanok vagy a nyomortanyákon sínylődők helyzetére vonatkozott. Erről a problémáról 285 levél nyilatkozott és 60 fényképillusztráció jelent meg, s valamennyit az Humanité egyik belső munkatársának irányításával a levelezők gyűjtötték össze. A második körkérdéssel az Humanité Dimanche foglalkozott; ez a dolgozók életviszonyairól szólt. 1200 válasz érkezett a kibocsátott kérdőívekre, s a válaszok mellett gyakran voltak további adatokkal kiegészített levelek is. A kérdőívekkel ellátott levelezők műhelyszomszédjaik, hivatali munkatársaik és lakótársaik közt gyűjtöttek válaszokat. A levelezők végzik az anyaggyűjtést, elbeszélgetnek munkatársaikkal a politikai eseményekről, valamint az üzemekben uralkodó állapotokról, s minden anyagot megküldenek az Humanitének. A lap belső munkatársai nagyon gyakran találnak fontos cikkanyagot és cikktémát az egyszerűen és világosan megírt levelekben. A levelezők tüstént megkezdik az anyaggyűjtést, mihelyt érdekes tényre bukkannak. Elmondunk egy esetet. 1954 novemberében egy Seine-et-Oise megyei község környékén nagy vasúti szerencsétlenség történt. Az egyik levelező még aznap este tartalmas cikket küldött az Humanitének. A szerkesztőség levélben köszönte meg a levelező tudósítását, s, megkérte a tudósítót, mondja el a többi levelezőnek is, hogyan írta meg cikkét. A levelező válaszul közölte, hogyan ment ki a szerencsétlenség színhelyére, s hogyan szerzett hivatalos adatokat: „De nem elégedhettem meg a szerencsétlenség puszta leírásával — írta. — Érdekeltek a szerencsétlenség politikai okai és következményei is — ha voltak. S ebben a kérdésben nagy segítséget kaptam vasutas elvtársaimtól. Az elvtársak tudták, hogy az Humanité részére gyűjtök anyagot, s készségesen megmagyarázták a szerencsétlenség műszaki okait. A teljesség kedvéért el kell mondanom, hogy noha cikkemhez a vasutasok szolgáltatták a legfontosabb anyagot, a föltett kérdések és a kapott válaszok alapján sok vasutas világosan ráeszmélt a költségvetési előirányzatokat csökkentő politika következményeire.” Kitűnően hatottal az úgynevezett „ellencikkek”. Egyes nagy burzsoá lapok szerették volna bebizonyítani, hogy a kizsákmányolok és a kizsákmányoltak osztály-együttműködése lehetséges, ezért több cikkben lelkendezve dicsértek egy Maine-et-Loire megyei „jó munkáltatót”. Az Humanité levelezői meglátogatták az illető üzem munkásait. Elbeszélgettek velük, s szenvedélyes hangú cikkükben leleplezték, hogyan zsákmányolják ki az üzemben a munkásokat, s hogy milyenek a munkások lakásviszonyai. A bérsajtó politikai cselfogásai így kudarcba fulladtak. Persze, ezek a jó példák még egyáltalán nem általánosak. Még nem minden levelező támogatja eléggé a szerkesztőséget. Hogy a levelezőhálózat munkája megjavuljon, az Humanitének a legközvetlenebb kapcsolatot kell létesítenie minden levelezővel. Hogyan törekszik erre a szerkesztőség? 1. Mihelyt a pártszervezet közli a szerkesztőséggel, kit bízott meg levelezői munkával, az Humanité a levelezői igazolvánnyal együtt megküldi az illetőnek „A levelező útmutatójá”-t. Ez az útmutató két részre oszlik: az első rész elmondja, milyen nagy szerepe lehet, s kell is hogy legyen a levelezőnek, a második rész pedig néhány gyakorlati tanácsot tartalmaz. 2. A kapcsolatok fontos előmozdítója „A levelező tájékoztatója”. Ez a tájékoztató havonta kétszer jelenik meg. Az első oldalon ismerteti a párt legfontosabb és legaktuálisabb politikai feladatait. A második oldalon a levelezők munkájának értékelése található, azután gyakorlati tanácsok, jó és rossz példák, továbbá a fogyatékosságok megszüntetésének módjai olvashatók. A tájékoztató 8000 példányban jelenik meg, s valamennyi levelezőnek jár; a megmaradt példányokat a pártszervezetek terjesztik... 3. A szerkesztőség szívósan igyekszik, hogy a lehető legtöbb levelezővel személyes kapcsolatot teremtsen. Ha Párizs környékéről vagy a vidékről levelező érkezik a szerkesztőségbe, a levelezési osztály vezetője azonnal elbeszélget vele. A vidéken lakó levelezőkkel gyakori a személyes levelezés. Átnézik az összes tudósításokat. Ha különösen érdekes a tudósítás, levélben kérik meg a levelezőt a tudósítás kiegészítésére és kibővítésére, hogy a kiegészített tudósítás alapján cikk készülhessen. Mindez lehetővé teszi, hogy a levelek minősége javuljon, s az egész hálózat munkájának színvonala emelkedjék. 1953 januárjában az amatőr fényképészek segítségével megalakult az Humanité levelező-fotoriportercsoportja. Ez a csoport hamarosan nagy eredményeket ért el. Az Humanité ma már évente 1000 fényképet közöl levelezőitől. A fényképezés igazi szakemberévé vált levelezők látják el a csoport műszaki vezetését. Ez a vezetőcsoport megvitatja a végzett munkát, a jövő feladatait, s támogatja a szerkesztőséget azösszes levelező-fotoriporterek munkájának irányításában. (Párizsban körülbelül 100 levelező-fotoriporter működik.) A levelező-fotoriporterek szakmai továbbképzésére fényképező-tanfolyamok létesültek. Ezeket a tanfolyamokat több mint hetvenen végezték el. A vidéki levelező-fotoriporterek fényképész-levelező tanfolyamokon tanulhatnak. Olyan tanfolyamok is kezdődtek, amelyeken a fényképész-laboratóriumi munkákat tanítják. Az Humanité levelezőhálózatának kiterjesztésében elért sikerek kemény küzdelmek eredményei. Még a szerkesztőségben is folyt a harc. Sok belső munkatárs lebecsülte a levelezőket. Ezek a munkatársak úgy vélték, hogy a levelezők, az alkalmi újságírók, csak kisebb és általában értéktelenebb anyagokat szolgáltathatnak. E helytelen nézet következtében a lap csupán szórványosan használta föl a beküldött tudósításokat. A lap vezetőségének gyakran síkra kellett szállnia, hogy a munkatársak bátrabban használják föl a levelezők tudósításait, s hogy a tudósítások föltüntessék „az Humanité levelezője”-jelzést. A szerkesztőség ellenőrzi, hogy az egyes rovatok támaszkodnak-e a levelezők tudósításaira. Ma már javult a helyzet. Elmondhatjuk, hogy a levelezők érdekesebb cikkei és tudósításai rendszeresen megjelennek a lapban. A rovat akárhányszor föl is kéri a levelezőket egyes megbízások teljesítésére. Tavaly nyáron több mint 30 levelező kéthárom hétig vagy egy hónapig a szerkesztőségben dolgozott. Megkönnyítették, hogy a csekély létszámú szerkesztőség a szabadságolások időszakában nagyobb nehézségek nélkül megbirkózhassék a munkával. Most az a feladat, hogy a levelezők anyaga még gyakrabban kerüljön be a lapba. ★ A Francia Kommunista Párt Központi Bizottsága rendszeresen támogatja az Humanité szerkesztőségét az egész szerkesztőségi munkában, különösen a levelezőhálózat kiterjesztésében. A Központi Vezetőség teljesen az Humanité feladataira és terjesztési kérdéseire koncentrálta 1954. november 12-i ülését. A Központi Bizottság ülése megmutatta a munka megjavításának útját, s javasolta, hogy a szerkesztőség rendszeresebben forduljon segítségért az Humanité levelezőihez, elsősorban a nagyüzemi munkáslevelezőkhöz. Ma már nincs egyetlen olyan, a sajtó kérdéseivel foglalkozó pártgyűlés, amelyen a párttagok ne tárgyalják a levelezők szerepét. Sok megyei pártbizottság lelkesen hozzáfogott a levelezőhálózat kiterjesztéséhez. A párizsi pártbizottság irodája például elhatározta, hogy „minden üzemi sejtben szervez legalább egy levelezőt”. Itt nemrég két szeminárium alakult, s ezeken sok levelező vett részt. Októberben öt szeminárium kezdődik. Sajnálatos, hogy az ilyen példák még nem gyakoriak. Iparkodjunk, hogy valamennyi pártszervezetünk kötelességszerűen kijelöljön egy-egy Humanité-levelezőt. • Az Humanité a levelezők munkájának fejlesztésével és a levelezők által írt cikkek közlésének, valamint a lapterjesztésnek a rendszeres összekapcsolásával még inkább összeforr majd a tömegekkel, s még jobban megvilágítja majd a tömegek összes problémáit. Így valósul meg Maurice Thorez útmutatása: „Küzdjük ki, hogy ez a francia lap az összes franciák újságja legyen Raymond LAVIGNE KRITIKA ÉS KÖNYVISMERTETÉS EGY IGAZ KÖNYV Howard Fast, „Silas Timberman" című regényéről* Előttünk van Howard Fast, a kiváló amerikai író „Silas Timberman” című új könyve. A regény arról szól, hogy az egyszerű, becsületes emberek a mai Amerika bonyolult körülményei közt hogyan jutnak el az állampolgári érettségnek arra a fokára, amikor a szabad gondolkodáshoz, gondolataik szabad kifejezéséhez, a nyugodt élethez és a munkához való joguk védelmében harcra kelnek az emberi személyiséget elnyomó erőszak ellen, a kardcsörtető reakció ellen, amely mindent elkövet, hogy az egyszerű amerikai összezavarja a való élet jelenségeit és tényeit, s az agresszív politika engedelmes eszközévé váljék. A regény cselekménye egy kis vidéki városkában, Clemingtonban kezdődik. A főhőst, Silas Timberman egyetemi tanárt családi körben találjuk. Az egyszerű családból származó professzor, aki egyébként kitűnő családapa, mint tehetséges, de a politika iránt teljesen érzéketlen ember jelenik meg az olvasó előtt. Nem foglalkozik nagy politikai problémákkal; családján és a vidéki egyetemen kívül más nem érdekli. Kicsinyke boldogsága: feleségének, Marynek szerelme, a gyermekek, az otthoni kényelem. De a mai Amerika körülményei folytán végül is belesodródik a politikai forgatagba, s akkor rákényszerül, hogy magába tekintsen, hogy más szemmel nézzen az egyszerű amerikaira és egész környezetére. • Howard Fast: „Silas Timberman”. The Blue Heron Press, Inc. New York, 1954. Pp. 311. A cselekmény úgy indul meg, hogy Silas Timberman meg akarja ismertetni hallgatóival a haladó amerikai irodalom szellemi gazdagságát. Mark Twain, a nagy amerikai író alkotásainak elemzésével kezdi meg előadássorozatát. Lundfest, a tanszékvezető professzor, az előkelő reakciósok hű szolgája kategórikusan ellenzi ezt a vállalkozást. Timberman azonban nem érti, miért ne népszerűsítse a haladó amerikai irodalom legjobb alkotásait. Persze, konokságáért fizetnie kell. Megkezdődik az „engedetlen” tudós „nagyszabású” üldözése. A „jóakarók” eleinte rábeszéléssel próbálkoznak: esetleg maguk mellé állíthatják és elszakíthatják egyetemi kollégáitól, majd puhítják, hogy mondjon le meggyőződéséről, zúgolódás nélkül támogassa a reakciós tanári kar intézkedéseit; végül pedig a Fulcrum című egyetemi lapban fasiszta suhancokat uszítanak rá: „kommunista fölforgatással” vádolják a tudóst, akinek fogalma sincs a marxizmusról, így robban ki a „Timberman-ügy”. Silas nem érti meg rögtön e jelenségek politikai és szociális rúgóit. Nem is gyanítja, milyen mélyen gyökereznek azok a szinte véletlenül támadt akadémikus viták, amelyek a modern haladó írók munkásságának, az egész amerikai nép büszkeségének értékelése körül zajlanak. Csak a való élet, a tények és az események logikája folytán kényszerül rá, hogy elgondolkozzék, mi történik körülötte, kizökkenjen zavartalan nyugalmából, s harcra keljen az igazságért, kiálljon mindazok ellen, akik le akarják szoktatni az embereket a gondolkodásról és a jelenségek önálló megítéléséről. Fast regénye meggyőzően ábrázolja azt a mechanizmust, amelynek segítségével nemcsak Timberman esik áldozatul a zsarolásnak és a fenyegetésnek. Vele együtt szenved a nyílt, becsületes, derék Ike Amsterdam, egy tekintélyes tanár, Silas jóbarátja és pártfogoltja is. Cabot, a clemningtoni egyetem elnöke, ez a politikai karrierista fölszólítja a tanárokat, hogy lépjenek be a mondvacsinált szovjet veszedelem elleni „polgári védelem“ helyi szervezetébe. Amsterdam józanul ítéli meg ezt a fölhívást, s megállapítja, hogy azt „nem a haza javáról való gondoskodás“, hanem „kétes politikai meggondolások“ diktálták. S Amsterdam lelkiismerete tilalmára fölháborodva kijelenti: nem vesz részt ebben az aljasságban. Erre a „potenciális kommunisták“, a megbízhatatlan, az illojális, az amerikai „demokrácia“ alapjai ellen fenekedő emberek közé sorolják és kidobják az egyetemről az öreg profeszszort. Silasi Timberman nem törődhet bele az egyetemi hatóságok önkényes eljárásába. Egy gyűlésen nyíltan tiltakozik a nagy tudós elbocsátása ellen. Nemcsak személyes barátsága miatt állt ki Ike mellett, hanem vad haragra gerjed azzal a könyörtelenséggel szemben is, amelylyel az amerikai reakció „tudós“ oszlopai elbánnak a nekik nem tetsző emberekkel, ha ezek valamiben is ellenkeznek velük, vagy elítélik a lelkiismeretlen cselekedeteket. A gyűlés után Timberman még jobban közeledik barátaihoz: Brady professzorhoz, Masterson lelkészhez, Ike Amsterdamhoz és MacAllister ügyvédhez. E pontosan és hitelesen megrajzolt hősök mind külön egyéniségek: valamennyiük sorsa, gondja-baja, érdeklődése, meggyőződése, véleménye más és más. De mindegyikükre egyformán ránehezedik valami pokoli erő, amely erkölcsi és fizikai megsemmisüléssel fenyegeti őket. Elbert Masterson, a methodista lelkész, az elragadó és mélyérzésű ember kiesett az egyetemi és a városi hatóságok kegyeiből, mert keményen visszautasította Lundfest ajánlatát, s nem vállalta el az „amerikai életformával“ összeférhetetlen irodalmi művek megsemmisítésére alakított bizottság elnökségét. S talán azért is, mert szenvedélyesen kijelentette: „A könyvmáglyák az utolsó máglyák, amelyeket az őrültek pusztulásuk előtt meggyújtanak ...“ — A reakció „kommunista összeesküvőnek“ nyilvánítja Mastersont. Damokles kardjaként lebeg valami veszedelem MacAllister fölött is. Az ügyvéd irgalmatlanul küzd a lépten-nyomon útjába kerülő jogfosztottság és önkényeskedés ellen. Ennek a körnek lesz vonzási középpontja Alec Brady professzor. Legjobb barátai és munkatársai sem tudják, hogy Brady tagja a kommunista pártnak, csak ösztönösen érzik benne azt az erőt, amelyre lehet támaszkodni, s köréje tömörülnek. Szívvel-lélekkel vonzódik hozzá Silas is. Timberman a hétköznapi valóság konkrét eseteiből mind világosabban látja, mennyire képmutatók az amerikai „hatalmasok“, akik a demokrácia és a szabadság védelmének ürügyével gátlástalanul megsemmisítik a legelemibb emberi jogokat is. S ahogy politikailag eszmélkedik, egyre szilárdabban vallja, hogy a Brannigan szenátorhoz és a Ward államügyészhez, a „jogrend őréhez“ hasonló malomalatti politikusok „elpusztítják az embert, elpusztítják halkan és udvariasan, ahogyan az amerikai életformához illik“ ... Timberman a belügyi kiadásokkal foglalkozó szenátusi bizottság elé kerül (ez az ártatlan név leplezi a hírszerző osztályt), s ott sorra találkozik a törvénytiprás, a zsarolás, a rágalom és a kémkedés legotrombább eseteivel. A szerző megrajzolja a kihallgatás megrendítő képét. Timberman államellenes „bűnös“: a vád szerint „tagja" egy kommunista szervezetnek. Brannigan nyílt provokációs kérdésekkel dolgozik. Követeli, hogy Silas mondja meg ki íratta alá vele az atombomba eltiltására vonatkozó békefelhívást. Minden eszközzel megpróbálkozik, hogy kiszedje a „vádlottból“, kikkel érintkezik a „kommunista sejtben“, s megfenyegeti, hogy a hatóság megsértése miatt felelősségre fogja vonni. Silas bátran elvisel minden megalázást, fenyegetést és megfélemlítést. Válaszai élesen vádolják azokat, akik állami lobogó alatt játsszák az„igazságszolgáltatás“ komédiáját. Silas ezen a gyalázatos kihallgatáson meggyőződik róla, hogy a reakció, a politikai hazugság és a zsarolás legfrissebb tünetei a legszorosabban összefüggnek a Szovjetunió ellen kitervelt háború előkészítésével. S amikor tőle, aki alig tud valamit a szovjetek országáról, megkérdezik, hogy az Egyesült Államok és a Szovjetunió, háborúja esetén harcolni fog-e a Szovjetunió ellen, bátran kijelenti a szenátusi bizottság tagjai előtt: „Nem háborúskodni kell Oroszországgal, hanem össze kell férni vele ezen az egyetlen bolygón. Értsük meg Oroszországot, érjünk föl hozzá, s tanulmányozzuk életét!“ Bár a kihallgatás megcáfolhatatlanul bebizonyítja Silas ártatlanságát, a „Timberman-ügy” nem fejeződik be. Megint megmozdulnak az államgépezet látható és láthatatlan rúgói, hogy „jogi” alapon végezhessenek Silassal és legjobb barátaival. A szerző csak kívülről mutatja meg e gépezet működését. De az olvasó jól látja, hogy Timbermant és társait a hivatalos és a titkos ügynökök, a rágalmazók és a besúgók sűrű hálózata veszi körül. A regényben megrajzolt típusok — Bob Allen,a besúgó és hamis tanú, Cabot, az egyetem elnöke, a politikai karrierista, aki befurakodott a tudományba. Lundfest, az obskuráns tanszékvezető, aki kiszórta az egyetemi könyvtárból Mark Twain, Theodor Dreiser és más haladó írók nagy alkotásait. Ward államügyész, aki megszegi az elemi eljárási szabályokat, s folyton azon mesterkedik, hogy rács mögé dugjon minden „szabadgondolkodót” — annyira kifejezők, mintha a szerző a való életből ragadta volna ki őket. S ezzel az amerikai nép ellen áskálódó bandával bátran farkasszemet néznek az egyszerű, becsületes emberek. A reakciós erők ellen vívott egyenlőtlen küzdelemekben egyelőre vereséget szenvednek. Bob Alert hamis vallomásai alapján Silas Timbermant „bűnösnek” mondják ki államellenes bűntettekben, s börtönbe vetik. Amikor a bíró megadja az Utolsó szó jogát Timbermannek, ez beszédében súlyosan elítéli mindazokat, akik rá verték a bilincset: „Önök szabadon engedtek egy szörnyű fenevadat, amely okvetlenül el fogja pusztítani önöket. Önök el akarnak pusztítani engem, de én sérthetetlen vagyok. Nem az önhittség mondatja velem ezt. Én szerény ember vagyok, talán túlságosan is igénytelen, csakhogy én az életért harcolok, önök pedig a halál katonái.” De csupán akkor harcolhat e fenevad ellen, ha börtönbe megy, s a kötelesség parancsára vállalja a börtönt is. Most már a börtönben sem lesz egyedül: tudja, hogy vannak hű barátai; vele tartanak a becsületes amerikaiak milliói, akik, akárcsak ő, ha lassan is, de biztosan közelednek az állampolgári és a politikai érettség felé, s megkezdik az elszánt harcot. A regény megmutatja, hogyan kezd közeledni az értelmiség a munkásosztályhoz, a legnagyobb, a döntő erőhöz, amely viszszaverheti a reakció támadását. Igaz, Howard Fast alig szerepelteti Mike Leslie szakszervezeti funkcionáriust, a munkások képviselőjét. Ez a hős csak epizódfigura, legföljebb egy-egy pillanatra bukkan föl a könyvben. De az események egész menetéből kitűnik, hogy az értelmiség haladó erői a munkásosztály nélkül, a béke legelszántabb híve és a demokratikus szabadságjogok legkövetkezetesebb védelmezője nélkül nem védekezhetnek, nem védhetik meg jogaikat, s nem érhetik el céljukat. Ez a gondolat támad az olvasóban egy sötét december éjszakai eset olvasásakor: a reakció által szervezett banda megtámadja Timberman nyaralóját, beveri az ablakokat, s majdnem megvakítja a professzor kisfiát. Bajos volna megmondani, mi történik Silassal és családjával, ha azokban a kritikus pillanatokban Mike Leslie néhány munkástársával nem terem ott... A szenvedélyes hangú, magas művészi színvonalú regény kíméletlenül leleplezi a kardcsörtető háborúpárti reakciót. S szemléletesen megmutatja, hogyan bontakoznak ki az amerikai népben azok az egészséges erők, amelyek eltökélték, hogy önfeláldozóan megvédik a demokratikus jogokat és a szabadságot, s meghiúsítják az emberiség ellenségeinek véres terveit . POPOV Tartós békéért, népi demokráciáért! A tőkés országok üzemeiben növekszik a balesetek és a szakmai megbetegedések száma A tőkés országok uralkodó köreinek fegyverkezési hajszája arra vezet, hogy rendszeresen növekszik ezekben az országokban az üzemi balesetek és a szakmai megbetegedések száma. A balesetet szenvedett dolgozók milliói a rokkantság vagy a megbetegedés következtében nyomorékká válnak, nem tudják megkeresni a létfenntartásukhoz szükséges összegeket, mert a munkáltatók kíméletlenül az utcába teszik őket. Még a hivatalos statisztikai adatok sem tudják leplezni, hogy a tőkés üzemekben növekszik a balesetek száma. A hivatalos adatok szerint Nyugat-Németországban 1950-től 1953-ig az 1000 munkásra eső balesetek száma 101-ről 121-re emelkedett. Angliában 1951-től 1952-ig a balesetek száma741.000-ről 747 000-re emelkedett. Kanadában 1949-ben 412.000, 1953- ban pedig már 480 000, Svédországban 1953-ban 285 000, 1954-ben pedig 292 000,Olaszországban 1953-ban 943 840, 1954- ben pedig 1 086 853 baleset történt. A szakszervezetek statisztikai adatai a dolgozók még súlyosabb helyzetéről tanúskodnak. A szakszervezetek adatai szerint Japánban a halálos végű, vagy állandó rokkantságot okozó balesetek száma 1950-től 1953-ig csupán a feldolgozó iparban 22 százalékkal nőtt. Olaszországban a Bicocca-gyárban (Pirelli-csoport) a balesetek száma 66 százalékkal növekedett. Franciaországban 1938-tól 1953-ig a balesetek száma 619 000-ről 1 829 000-re nőtt. Nyomor és éhínség a tajvani parasztok osztályrésze A tajvani parasztok az elviselhetetlen adók és az uzsorás kizsákmányolás következtében az éhínség határán tengődnek. Ma a tajvani parasztgazdaságoknak körülbelül egyhatoda — még a csangkajsekista „élelmiszerügyi hivatal” szépített adatai szerint is — súlyos gabonahiányban szenved és kénytelen nagy kamatra kölcsönt kérni az élelmiszerügyi hivataltól. Sok parasztgazdaság azonban még így sem kérhet kölcsönt a hivatalos szervektől, miután földjét már rég elzálogosította. Ezek a parasztok kénytelenek a helyi uzsorásokhoz fordulni kölcsönért. Az uzsorások általában 50—100 százalékos, de egyes esetekben 200 százalékos kamatot számítanak. A középparasztoknak a különféle adók és a természetbeni szolgáltatások kifizetése után a betakarított termésből legfeljebb 40 százalék marad meg. Évről évre nő az eladósodott parasztok száma. A helyi hatóságok minden hónapban beszedik a tartozás után járó kamatot, ezért az eladósodott parasztok egy-két év múlva oda jutnak, hogy többé nem tudják kifizetni adósságukat. . Leleplező tények.. A mccarthysták “lakik az ÉT- nem nyugszanak ^ költségén épült házakban. Erre a harmincezer, emberre az azonnali kilakoltatás terhével ráparancsoltak: ünnepélyesen jelentsék ki, hogy sem nekik, sem pedig családtagjaiknak nincs közük semmiféle „fölforgató szervezethez”. A mccarthysták mellékelték írásukhoz a kétszáz kártevőnek nyilvánított szervezet jegyzékét is. A második melléklet gondos figyelmeztetés volt: a lakók „hazug vallomás” esetén ötévi börtönre és tízezer dollár pénzbüntetésre számíthatnak. 1955. július 3 • 26 (347} A portugál kormány két évvel ezelőtt megengedte, hogy az Amerikai Egyesült Államok felhasználja a portugál katonai támaszpontokat, most pedig nemcsak elutasítja az indiai kormány többször megismételt javaslatát, hogy békés tárgyalások útján oldják meg Goa kérdését, hanem India biztonságát fenyegető intézkedéseket is tesz. SALAZAR ÚR POZÍCIÓJA (Újsághír) J. Novak rajza. POLITIKAI JEGYZETÜK Hívatlan „vendégek" Bejrútban Libanon fővárosa, Beirut már régen nem égett olyan építkezési lázban, mint most. Különösen a lakóházak épülnek gyorsan. A tájékozatlanok úgy vélhetik, hogy a libanoniak örülnek ennek, hiszen sok bejruti lakos nyomorúságos vityillóban tengődik. De az építkezési láz nem kelt semmiféle lelkesedést. Ellenkezőleg, nagyon nyugtalanít minden becsületes libanonit. A házak ugyanis voltaképp a külföldi „vendégek“ kényelmére épülnek. Beirut szívében az amerikai nagykövetség bérel sok szép házat. Sok más házban is amerikaiak laknak. A tengerentúli „vendégek“ még 6000—8000 libanoni font lakbért is hajlandók fizetni, hogy ezzel fölsrófolják az árakat. Sok libanoni családnak a város szívéből a város szélére kell költöznie; ott kevesebb ugyan a kényelem, de olcsóbb a lakbér. Beirut, ez a földközi-tengeri nagy kikötőváros fölöttébb érdekli az amerikai militaristákat. Az amerikai hadihajók egyre gyakrabban futnak be a libanoni vizekre, természetesen „baráti látogatás“ végett. Egymásután folynak „a nyugati országok erejének“ tanulságos „bemutatói“. A város fölött időnkint lökhajtásos repülőgépek dübörögnek el. Az amerikai „vendégek“ szakadatlanul tódulnak Libanonba. Nekik kell nyélbe ütniük bizonyos terveket, hogy az amerikai imperialisták megbirkózhassanak a közel- és közép-keleti agresszív katonai tömbök összetákolásával. Ebben a napsugárban fürdő városban ma mintegy 30 000 amerikai ügynök sütkérezik, s mind azzal az ürüggyel, hogy diplomata, hivatalnok, részvénytársasági képviselő, festőművész, fényképész, miszszionárius, geográfus, kereskedelmi utazó, újságíró vagy turista. Mindegyik hivatalos útlevéllel jön, tehát akadálytalanul intézheti sötét ügyeit. A libanoni piacon rengeteg az amerikai áru: autó, hűtőszekrény és mosógép. S noha Libanonban bőséges a gyümölcs és zöldség, a beirúti üzletek zsúfolásig megteltek az Amerikai Egyesült Államokból érkezett gyümölcs- és zöldségkonzervvel. Különösen a „Tapline” olajtársaság amerikai hivatalnokai hivalkodhatnak nagy kiváltságokkal. A „Tapline” tulajdonképpen állam az államban. Hivatalnokai akadálytalanul bebarangolhatják egész Libanont, a libanoni vámhivatal megkerülésével elárasztják az országot az Amerikai Egyesült Államok árucikkeivel, spekulálnak a zugpiacon, s nem fizetnek semmiféle adót. Az Amerikai Egyesült Államokból szünetnélkül érkezik Libanonba a propaganda-irodalom, a hollywoodi filmek és a pornográf kiadványok tömege. Az Ilal-Amam című lap nemrég megírta, hogy a török—iraki egyezmény megkötése óta a török „látogatók” is egyre sűrűbben jönnek — a legtöbbjük a török hadsereg volt tisztje. A lap szerint az összes libanoni szállodák és penziók a szó szoros értelmében zsúfolásig megteltek török, amerikai és angol „vendégekkel”. A hívatlan „vendégek” inváziója jogosan aggasztja a libanoni népet. Az ország közvéleménye úgy véli: ebből is kiütközik az Egyesült Államok álnoksága. Az amerikai tervek arra irányulnak, hogy a Közel- és Közép-Keleten is fokozódjék a feszültség, s hogy az arab országok előbb-utóbb csatlakozzanak a török— iraki egyezményhez. Bajar török elnök nemrég látogatott el Beirutba. Csakhogy ez a politika szögesen ellenkezik Libanon nemzeti érdekeivel, ezért a nép egyre nagyobb ellenállásába ütköz Jan MAREK Törtús békéért némi demokráciáért? — Politikai hetilap. — K'adja a Szabadkáé Lapkiadóvállalat — Szerkesztőjéé és kiadóhivatal: Budapest VIII., B'aha LiUza-tér 3 Ter'efon: 343—100*. 142—220. Terjeszti a Pos'a Központi Hir'ap'rodá’a. Budapest, V., József-tér 1—3. Telefon: 180—850, vidéken a helyi hirlapterjesztésseljelenkoné postahivatal. — Az esvényes emeléseket a kertes kézbesítő evetavata-'ok kezelje. Központi előfizetőszolffálat: 183—022. Expedíció: 330—552. — Szikra Lapnyomda.