Ablonczy Balázs - Fedinec Csilla (szerk.): Folyamatok a változásban. A hatalomváltások társadalmi hatásai Közép-Európában a XX. században (Budapest, 2005)
Új társadalmak a rendszerváltozás után
utat. Hadas a habitust a sportolók játszmaérzékéhez hasonlítja: „a habitus úgy funkcionál, mint a sportolók játszmaérzéke, tehát a szocializációval elsajátítják a játék szabályait, tudják, hogy mihez kell igazodniuk. De hogy egy adott interakcióban éppen mit tesznek, az már a játszmaérzéktől, a kondicionált improvizációs készségtől függ".19 A biográfiai elemzésben ezt a logikát megfordítjuk és a konkrét életeseményeken keresztül próbálunk következtetni a tartós diszpozíciókra. Más szempontból a kronologikus sorba állított életeseményeket (szekvenciasort) felfoghatjuk a középkori annales-ek analógiájaként. Ez egyben egy olyan köztes fázis, amelyen keresztül az elbeszélő narratívájával a saját narratívánkat állítjuk szembe. Egy első megközelítésben a két narratíva között az „elemi tényekként" felfogott események közvetítenek. A helyzet azonban nem ennyire egyszerű, maguk az események ugyanis a beszélő által szelektáltak, ez a szelekció pedig a jelen szempontjait (az elismertetni akart szociális státust) tükröző, (a státusaspirációkon keresztül) a „jövő horizontjára" nyitott narratíván keresztül valósul meg. A magunk részéről azonban nem érezzük problémának, hogy az élettörténeti eseménysor szelektált. Sokszor az egyes kikövetkeztethető események hiányára vonatkozó hipotézisek termékenyebbnek bizonyulnak, mint a narratívában megjelenő eseménysor vizsgálata. Ez az elemzési eljárás, amelynek során az elbeszélő által megjelenített eseményekre a saját narratívánkat „húzzuk rá" szintén megfelel a „legjobb szociológiai hagyománynak", amelyet Bourdieu egyébként teoretikusan is alátámaszt. Szerinte a habitus által kondicionált, társadalmilag beágyazott stratégiák működtetése mindig e stratégiák eufemizációjával (eufemizációs stratégiákkal) társul. Ezek az eufemizációs stratégiák a mező tényleges működési mechanizmusait, illetve a cselekvők tényleges motivációt - amely mindig a mezőn belüli pozíciójavítás a különböző tőkefajták felhalmozása és ezek konverziója által - hivatottak elfedni. A szereplők maguk részben hiszik is saját eufemizációciós narratíváikat, legalábbis Bourdieu azt mondja, hogy a mező működése ekkor zavartalan. Ez annyit jelent, hogy pl. a politikai mező akkor működik jól, ha a politikus maga is hisz saját társadalomjobbító eszméiben, és saját cselekvései motívumait (legalább részben) ennek tulajdonítja, holott másrészt a hatalommaximalizálás, mint cselekvési motívum nyilvánvaló és természetes. Ha azonban ez utóbbi (és kizárólag ez) ami politikus előtt a maga pőreségében megnyilvánul, az a mező diszfunkcionalitását mutatja. Ebben a megközelítésben elkerülhetetlennek látszik, hogy az élettörténeti elbeszélésekre mint eufemizációs stratégiákra tekintsünk és bizonyos értelemben megkérdőjelezzük őket. Ha a habitus és a mező tényleges rekonstrukcióját végre akarjuk hajtani, az eufemizációs