Felsőkereskedelmi iskola, Temesvár, 1880
Néhány szó a székelyekről. Távol, keleten, az erdélyi kárpátok lejtőin, idegenajkú nemzetiségek közé beékelve lakik egy maroknyi nép, nem több fél milliónál — a székely. Ma is sűrűn emlegeti „Atilla apánk “-at, talán máig is várja Csaba királyfit, legalább a „hadak útjá“-n; büszkén mutat Budvára és bálványos romjaira, elmereng Béka sirja fölött s lelke visszavágyik a hundicsőség korába. Csekély örökség maradt rá a világhódítóról: egy darabka, nagy részben sziklás, erdős talaj s nagy örökség az ősökről: a haza- és szabadságszeretet és a rettenthetlen vitézség. „Székelyország“-nak nevezi otthonát e nép, s magát „szabad székelyének, mintegy rámutatva, hogy magasabb kategóriába tartozott mindenha, mint a többi elemek. — Igaz, elkülönített földje egy kis ország, maga pedig mindig szabad volt, a mennyiben az örökös katona szabad lehet. De ezen militaris alapra fektetett szabadság mellett is megvolt közöttük a kellő rangosztály : primipili, etpiitarii et peditarii czimen, mert hát csak nem lehetett a főnemest a huszárral, a huszárt pedig a bakával egy kategóriába sorozni, még a jó világban sem. Most is fölfölmerül még néha ez a megkülönböztetési mánia, habár a korszak régen letűnt, most is megmondja a „sófőszékely“ társának: „Reed hallgasson, mert keed csak gyalogos nemzetségből való!“