A Természet, 1898. szeptember - 1899. augusztus (2. évfolyam, 1-24. szám)

1898-09-01 / 1. szám

az, hogy az agancs a párosodás idejében van teljes pom­pájában, a nász elmúltával pedig lehull. E kapcsolat félreismerhetetlen tanújele az a körülmény, hogy az ivarmirigyeitől megfosztott hím agancsa abban az álla­potban marad, a­melyben az állatot a csonkítás érte; nevezetesen, ha a csonkítás­kor volt agancsa, az többé nem hull le, ha pedig nem volt, akkor nem is fejlődik újra, vagy legfeljebb lágy, csökevényes, mohos agancsa nő, mert az ivarmirigyeitől megfosztott hímnek már semmi szüksége sincs az üszőt csalogató ékességre. Még ér­dekesebb jelenség, hogy ha az állatnak csak az egyik mirigye megy veszendőbe, agancsa csak a test sértetlen oldalán újul meg. Mindezek a biológiai té­nyek az agancsnak a nemi élettel való szoros összefüg­gésére utalnak; tünetek, me­lyek azt árulják el, hogy az agancs ma­napság a hímnek legfeljebb olyan dísze, mint a hím oroszlánnak a sörénye, a pávakakasnak ragyogó szemű farkkereke, számos gyíknak torokzacskója és hát­taraja, — szóval az, a­mit másodlagos ivarjellegnek szoktunk nevezni. Sőt még ez sem egészen, mert a másodlagos ivarjellegek állandó tulajdonságok, míg az agancs időről-időre elvész. Megúju­lásának egész czélzata oda irányul, hogy a nász idejére érje el teljes pompáját, tehát — bármily különösen hangozzék is — sok tekintetben a nászruhára em­lékeztet s ennek fokára sülyedt. Ámde honnan ered az, hogy a nőstények, az egyetlen zarándszarvas (Cervus tarandus) kivételével 6), nem hordanak agancsot, vájjon soha sem is hordtak, vagy ha igen, mikép vesztették el ? Kennel, a dorpati egyetem tanára, nagyon figyelemre méltó okokkal támogatja­­) azt a nézetet, hogy a har­madkor megfelelő időszaká­ban, addig, amíg az agancs csakugyan hathatós fegyver volt, a szarvasüszök is visel­tek agancsot s ép úgy vé­dekeztek vele, mint a hímek, de mikor az agancs túlfej­­lett és csak díszül szolgált, megújulása oly nagy terhet rótt a szervezetre, hogy azt a nőstények nem bízhatták meg. A méhében ivadékát is tápláló suta nem veszteget­hette erejét és anyagát fölös­leges hiúságokra s agancsa egyszer mindenkorra veszen­dőbe ment. Az agancsfejlesz­tés képessége még mai napig is megvan a sutákban, de csak akkor szabadul fel, ha a szaporítással járó nagy anyagvesztesség meg­szűnik. Nem ritka eset, hogy az öreg, meddő őzsuta, sőt néha a szarvasüsző is agancsot .) Megjegyzendő, hogy Eversmann szerint az Ural táján vadon élő tarancsszarvasnak a sutái nem hordanak agancsot (Naturgeschichte von Orenburg, II, p. 251). Egyébiránt nagyon figyelemre méltó, hogy a zarándszarvas agancsával kaparja ki a hó alól táplálékát, az agancs tehát a táplálékszerzés nagyon fontos eszköze s mint ilyen maradhatott meg a nőstényeken is. J) Sitzungsberichte der Naturforsch.­Ges. bei der Universität Juriew, X. 1895, p. 216. Baranyamegyei gímszarvas (Cervus elaphus) 18-as agancsa, darab kenyeret, meg egy ölelést, de olyat, hogy az olyanra visszakívánkozik minden asszony oda, ahol már egyszer bele­kóstolt. A gazdag »földesúr«, akié a föld, meg minden, úgy papi­roson , az meg sohase látta a napkeltét, hanem rosszszagú lámpa pislogó fénye mellett aludta el a legszebb hajnalokat. Az csak a kész kalácshoz nyalogatott étvágytalanul, savanyú arczczal és gyomorral és soha nem talált abban valami önzetlen örömet, hogy a pirosra érett buzaszemeket kidörzsölje a kalászból a tenyerére s ott forgassa, nézegesse, gyönyörködjék benne és áldja az istent, aki a pirosló életet úgy emeli ki egy szál kalász fejével a földből, ahonnan mindnyájan véteténk. Az még abban se bizonyos, hogy várjon a kedvese utána menne-e a pusztára, esőben, mezítláb, csak egy darab kenyérért meg egy csókért, amit ott kap a kiterített szűrön. No, tessék megpróbálni! No, ugyan tessék nem venni többet szép ruhát, drága ékszert, könnyű, puha hintót a nagyúri dámáknak, oszt’ tessék kicsalo­gatni egy pásztorkunyhóba, oda, ahol a nap pörköl és nincs csipkenapernyő, se fagylalt, se perzsaszőnyeges szalon! hajh, hogy lefőzne a szegény pásztor minden nagy urat, akié a föld, meg minden ! Az ám ! . . . * * * Nézem, nézem az öreg Petőt, aki mindezt így elgondolja és tanulok tőle tűnődni, bölcselkedni. Megtanulom tőle szeretni a magányt, a földi jóság e legtökéletesebb biztosítékát. Hisz’ a magány minden rossznak halálos ellensége. A magány nm ösztönöz semmi versengésre, ami pedig az ördög találmánya. Ahol egy ember magában van, (állandó magányt értek) ott akarva se igen tud rossz lenni. Ott visszafejlődnek, elsorvadnak benne az önző gondolatok, a veszedelmes vágyak. Mire vágy­nék ? mit is kívánna ? a fizikai szükségletek legegyszerűbbjével is beéri, mert nincs összehasonlítása, ami irigységet kelthetne benne. Ily hangulatokban kikívánkozom a pusztára, a csend vég­­hetetlen, nyugalmas világába. Tudok valahol egy kis nádast, amellett egy csonka vén fűzfát, azontúl egy napos birkalegelőt sok vadkörtefával. Messze messze, a tündöklő kék ég is ott van. Kimegyek oda néha megbizonyosodni arról, hogyan múlik a világ, csöndesen, nagyon lassan. Mert múlik, az bizonyos, ha mindjárt csak a mai állapot múlik is azáltal, hogy átváltozik másformává, mint a minő most. De ebben az átváltozásban igazság szerint nincsen szomorító, mert hisz minden nyílás egyszersmind új életet jelent. Már­pedig a halálból fakadó élet megvigasztal azért a veszteségért, amit az elmúlás valami fajtája szenvedtet velünk. De azért még­sem tudok egy gondolattal kibékülni. Azzal, hogy íme abban a rövid kis időben, a melynek a határa közt a szivem dobog s az agyam gondolkodik: millió és millió szép- 5

Next