A Természet, 1917 (13. évfolyam, 2-12. szám)

1917-02-15 / 2. szám

Mikor az elefánt haragszik. írta : Faltay László. Nyolc éve történt, hogy Gondokovóban a távíró­­póznákat állítottuk fel, amik a civilizációt terjesztő drótot tartották magasra a gyönyörű Buvai steppe ősbirodalmában. Nekünk, mint „hivatalnokoknak“ szabad vadász­jogunk volt, trófea vadra is, bizonyos korlátok között, anélkül, hogy a meglehetős drága ,,nagy licencet“ kiváltottuk volna, de azért inkább csak arra szorít­koztunk, hogy a távírópóznák felállításánál dolgozó zulu és kaffer (messze földről jöttek ezek, mert az idevaló harcias maszálak nem kaphatók békés mun­kára) kuliknak, meg fekete ,,technikus“-oknak állandó friss hús élelmet biztosítsunk. Vad volt bőven, trófea is került elég, csak ,,tus­­kerjeink“ (öreg elefántbika) nem voltak még terítéken. Apróbb csoportokban kóborolt ugyan néhány elefánt a környéken, de hát szigorú parancs volt rá, hogy elefántot csak az esetben szabad lőni, ha az az expedíció tagjait vagy a végzett munkát veszélyezteti, „ellenkező esetben . . .“ stb. Nehéz helyzet volt, ketten. Flower főhadnagy és én, még nem lőttünk elefántra és csak úgy reszkettünk a vágytól, hogy az elefánt domború hasán vagy fején ülve örökítsen meg bennünket a fotografáló gép „a hálás utókor" számára, — de hát nem lehetett. Ha csak a hír­hedt gondokovoi csordával nem találkozunk fiúk, nem lesz elefánt terítéken, de akkor, akkor biz­tosan lesz . . . sőt, majd vigyázni kell, hogy közü­lünk vagy a feketéink közül is ne kerüljön valak terítékre. — Miért? — kérdeztük v. Trauwitz századost, a főnökünket, aki híres elefántlövőnek volt elismerve, „sajnos, nem általunk“ mint ahogy mondta. — Azért barátom, mert a gondokovoi csorda, vagy 140 darab, a legrosszabb indulatú elefánt csürhe az afrikai ég alatt, amiről eddig csak tudnak és minden évben szed áldozatot a hivatásos angol vagy német vadászok közül, a feketéket nem is említve. — Hogy lehet az ? hisz az elefánt nem olyan veszélyes vad, mint például az afrikai bivaly . . . — Azt hiszed ? nagyon tévedtek barátaim! Bár általánosságban az afrikai támadó elefánt szerintem se a legveszedelmesebb vad, ez a tétel nem állítható fel a gondokovoi csordabeliekre. — De hát miért? — kérdeztem én. — Azért, Freund, mert a gondokovoi csordát vagy tíz esztendő óta folyton hajtják, üldözik és vadásszák, ha nem is a fehér hivatásos vadászok, hanem a „Hochwol­­geboren Masszái urak“, az „elmoránok“, vagyis vadászó harcosok, akik folyton kergetik, vadítják az országuk területén élő, tehát jogos tulajdonukat képező elefántokat, miután a vadásztilalom és tör­vény rájuk nem vonatkozik és különben sem lőfegy­verrel, legalább is nem modern golyós puskával vadásznak. — Persze, hogy így aztán elvadulnak és rossz­­indulatuak a gondokovoi csorda „tagjai“. — De még milyen rosszindulatuak! rögtön támad az egész csorda, ha embert lát, ha csak hirtelen meg nem tudja az ember őket zavarni és el nem Dr. LENDL ADOLF és Dr. MÁRKUS JENŐ közreműködésével szerkeszti RAJTSITS EMIL Kiadja: BUDAPEST SZÉKESFŐVÁROS ÁLLAT- ÉS NÖVÉNYKERTJE. Előfizetési ára egy évre 8 K, félévre 4 K. Megjelenik minden hó 1-én és 15-én. Egyes szám a „Mi Újság az Állatkertben'' című melléklettel együtt 40 fillér. XIII. ÉVFOLYAM, II. SZÁM, 1917. II. 15.

Next