A Természet, 1917 (13. évfolyam, 2-12. szám)
1917-02-15 / 2. szám
Erdőben a z évek, hej, hogyan suhannak! Tán egy emberöltője annak, Hogy láttál, rengeteg. És most, hogy benned újra járok, Szememből fájó köny szivárog És szivem bús, beteg. Utak, gályák hideg-fehérbe S az én hajam is szürke dérbe. Mily bús találkozó! Keddően int a fa, a cserje: Miért hagytál minket te cserbe ! Tán idegenbe jó ? S a szél dudol: Mi hajta téged ? Kerestél hírt és dicsőséget ? S mit leltél, mondd nekem ? Álmod, reményed semmivé lett, Mögötted már a java élet S most itt állsz betegen. Szemeim szegtem az utakra, Gyermekkorom után kutatva : Hová tűnt ? Merre lett ! Deres fű közt járok, keresve, Reám borúl szomorú este. Nincs rája felelet. FELEKI SÁNDOR. - 14 - tud közülök egy párt a csordától szakítani. Azért hát nyugodjatok meg! nem lesz elefánt, vagy ha lesz, bár „drága lesz“ — és én ezen a vidéken nem is vágyom utánuk. Persze ti . . . na ja, szeleburdi népség — kíváncsi vagyok, hogy számíthatok-e rátok, ha baj lenne . . . — Minden bizonnyal kapitány! feleltük kissé sértődötten ... és elhatároztuk, hogy a kapitány egy kissé „fél“ az elefántoktól, — aztán újra tovább folyt a póznaállítás és drótfeszítés, meg friss hússzerzés fárasztó munkája . . . Szerdán reggel a reggeli után a telegráf sátorba mentünk, hogy a 40 km. távol lévő főállomásra a szokott mindennapi jelzést leadjuk — és a morse gép ketyegésére nagy megrökönyödésünkre semmi választ nem kaptunk. Valami baj történt a vonalon. — Próbáljátok meg a közbeeső 18 kilométeres kisegítő állomást, Bomokurot, vagy Kávit hívni — rendelkezett Trauwitz, idegesen. Újra semmi válaszjelzés. Trauwitz alarmot fuvatott, aztán úgy rendelkezett, hogy a felállított póznák mentén 20 kuli és mi hárman elmegyünk lóháton a vonalat végig vizsgálni és ha kell, javítani. Egy őrmester és két műszaki altiszt a többi feketével a tanyán marad és amíg mi oda vagyunk „készletet javít“. Három napra készültünk el és a feketék a szükséges szerszámokon kívül a táborozáshoz szükséges holmit is felrakták a ,,csecselégymentes“ lovakra (csípés okozta betegségen túlesett, biztos állatok). Nem tartott soká az erőltetett nap. 3 órai erős lovaglás után egyszer csak megszakadt a végtelenbe húzódó dróttal egymáshoz fűzött cölöpök sora — és a „helyszínen" voltunk. Vagy öt pompás feketére kátrányozott távíró oszlopunk hevert a földön, alaposan beledöngetve a földbe összehasogatva, a huzalok összegubancolva, a fehér porcellán csigák letördelve ... jól néztek ki a „vezetékjeink“. — Ezek ugyan tényleg nem továbbíthatják a jelzést — jegyezte meg flegmatikusan Flower — és pislogva pillantott a századosra, lesve, hogy mit szól ő a vandál munkához. Trauwitz arca csakhamar földerült, gúnyosan jó indulattal mosolygott a szemünk közé, aztán pokoli nyájasan szólt: — Az urak óhajtották a gondokovói elefántcsordát közelebbről megismerni ... Mi? Nos, abban a kellemes szerencsében van részem, hogy ... az istennyila csapjon beléjök — kiáltott aztán fel, kiesve gúnyolódó szerepéből — megmutathatom nektek az első nyomokat. — Na, mit szóltok hozzá? Pompás fickók lehetnek, mi ? — van kedvetek vadászni rájok ? Kissé néztünk egymásra, aztán Flower szólalt meg : — Vadászni fogunk rájuk, most már szabad! Kapitány úr, ugye megengeded . . . Isten segítségével lőni is fogunk belőlük és Lucy (mármint én) le fog minket fotografálni az elefánt hasán . . . Hurráh! — Csak aztán a saját hasadra ne feküdj! — felelt szárazon Trauwitz, lehűtve lelkes hangulatunkat. Hanem aztán kiadta a parancsot a nyomozóknak, hogy haladéktalanul induljanak az elefántok nyomába és ha rátalálnak a csordára, azonnal jelentsék. Aztán tábort ütöttünk, egy jó erős fákkal benőtt sűrűségben. — Ezek itt bált rendeztek, játszottak és mivel a fekete kátrányszagú cölöpök nem nyerték meg elefánt önnagyságáék szíves jóindulatát, hát egyszerűen kidöntöttek egy párat ... — szólt Trauwitz ebéd közben. — Jó lenne megnézni a környéket, mert azt hiszem, hogy valami megzavarta a csordát, azért „dühöngnek“. Jancsi. („A TERMÉSZET“ eredeti tárcája.) Irta : Jurán Vidtor. Ott állott a négy kőfallal körülzárt telek lábjában s a pirkadó, párás őszi hajnalba beledörögte párviadalra hívó dalát. A hangja mélyen morajlott, mint a búgó orgonaszó. Hátraszegett nyakán megduzzadtak az erei, izmos lábain megfeszültek acélos inai és támadásra készen várta az erdők szabad ellenfeleinek kihívó válaszát. A fenyvesből késett a felelet. Pajtásai kerülték előhegyeinket, fönt, a Tátra kék hegyóriásai között élvezték a végtelen szabadság s a vad szerelem mámorát. Az erdő mélyében kedves hangon talán ugyanakkor ott is megszólalt valamelyik vén legény mély basszusa, a visszhangja azonban sohasem tévedt a négy magas kőfalig. Az udvar közepén újra megszólalt dörgő bőgése. A duzzadó erő s a végtelen szabadságot sóvárgó izzó vágy megremegtette hangját, melyből kirítt a fogoly rab csitítgatott, bús szomorúsága. A tizes most hirtelenül fölvágta a fejét. Valaki megzörgette a kaput. A szénapadláson lábra pattant a szunyókáló kopófalka. Dühös ugatással nekirontottak a nyíló kapunak, melyen egy fegyveres férfi lépett be.