A Természet, 1917 (13. évfolyam, 2-12. szám)

1917-02-15 / 2. szám

Most jöttek meg a nyomozók, alig 2 órai távollét után és a vezető sikám­ jelentette az eredményt: — Az elefántok alig egy óra járásnyira tanyáznak. Dühösek, csapkodják a fákat és a tehenek állnak kívül, ők védik a bikákat ... és jobbra a mi tanyánktól, alig 30 percnyire, nagy döglött elefánt fekszik a fűben . . . esetleg más is, ragadozók és dögkeselyűk vannak a hullánál ... — végzé jelen­tését a sikák­. — Biztosan vadászott rájuk valaki. . . nem fehér, mert akkor itt a végtelenben hallottuk volna vagy mi vagy embereink a dörrenést, hanem fekete vadászok, valószínű néhány maszáj „elmorán“ vitéz kergette a barmokat. — Azonnal indulunk! Nagyon vigyázzatok kérlek, baj ne essék . . . hallgassatok rám fiúk! Tíz perc múlva már a nyomon voltunk és elértük nemsokára a „dögöt“. Fegyvert lövésre készen tartva közelítettük meg a lelőhelyet, de nem volt szükség puskára, a ragadozók, a majmok sivalkodását tekintve, néhány leopárd, elvonult és a keselyűk nagy szárny­csattogással helyezkedtek el a fákon. — Maszájak vadásztak rájuk! Itt egy elhibázott dobás emléke ... és Trauwitz sárgarézdróttal körül­csavart, majdnem karvastagságú földbe fúródott lándzsa (asszegáj) nyélre mutatott. A sikarik közül hárman nagy erőfeszítéssel kihúzták a fegyvert a földből. A 26 cm. széles és 120 cm. hosszú, lapos, borotvaéles penge elhajolt a rettenetes ütéstől, amint a földbe fúródott. — Ha ez az asszegáj eléri az elefántot, az föl­fordul biztosan — vélte Flower, aztán az elefánt döghöz értünk. Óriási példány volt gyönyörűen fejlett fél agyarral, a másikat valami régi küzdelemben veszthette el, a lapockájából egy előbbihez hasonló, de még hosszabb asszegáj penge és nyél állt ki. Rettenetes dobás. A „tusker“ egész eleje át volt döfve és mégis . . . fiatal maszáj, karcsú elmorán harcos merev teste feküdt hanyatt az ormány és fejtusak alatt összenyomva holtan, éles hajlott orrú arcéle, mint valami Hyxos egyiptomi harcosé, rej­télyes komor mosolyra torzult. Az asszegáj tulajdonosa . . . susogták a sukarik, babonás idegeskedéssel kerülve a hulla merev, üveges tekintetét, mi tisztelegtünk, aztán a temető sikarikat hátrahagyva, tovább haladtunk. Körülbelül egy órai „marsolás“ után beértük a híres gondokovói csordát. Ott himbálództak, legelve, játszva, verekedve egy kis sikomorokkal és mimóza fákkal benőtt pagony közepén. — Ott víz van, jól vannak lakva és most nyu­­godtabbak. Talán nem lesz veszélyesebb a dolog, ha azt a nyolcas csoportot el bírjuk szakítani a többitől. — Meg kell riasztani őket és aztán a feketék szaladjanak közébük és akkor a 8-as csoport felénk jön. — Csak hármat szabad lelőni fiúk, ha nem támadnak, becsületből! Az egyik sikák­ egy robbantó patront helyezett el ügyesen az elefántoktól szél fölött és meggyújtotta. Pár pillanat alatt robbant a gyutacs nagy puk­kanással és erre a jelre a sikarik előre szaladtak a két csoport közé. A csorda nekiiramodott szél alatti oldalon és esze nélkül menekült tovább, igazolva jóllakott gyomrát — csakhogy! A nyolcas csoport is csatlakozni akart az elől nyargalókhoz és nem volt kedve mifelénk futni és akkor történt a baj . . . Mindnyájunkat elfogott a vadászláz és előre szaladtunk, még a nyugodt Trauwitz, a híres nimród is és akaratlanul a futó csorda és a futni akaró csoport közé kerültünk. Most volt a döntő pillanat. Az iroda nemsokára megtelt vadászokkal, az udvar pedig visszhangzott a köpök csaholásától. Jancsi, a mi fogoly sz­avasunk, ekkor már visszahúzódott a félszer eresze alá. Ott lefeküdt és búsan belebámult a párás őszi hajnalba. Akkor láttam szegényt utoljára ! Mikor este az erdőből visszajöttünk, a dübörgő vonat már vitte Jancsit a németek födje felé. * * * Megkötözve, mozdulatlanul feküdt az udvaron és tágra nyílt, fénylő szemeit búsan körüljáratta szokatlan környezetén. Tekintetéből végtelen szomorúság és tengernyi fájdalom rítt le. Látszott a szegény párán, hogy beletörődött változhatatlan sorsába és várja a megváltó haláit. A sorsnak kiszámíthatatlanok a szeszélyei. Egy vén 12-essel tegnap még a távoli fenyvesek sátorernyője alatt élvezte a hús havasi levegőt. A gerincen felbúgott a mély vadászkürt, az erdőben pedig megszólalt a kopófalka zsibongó csaholása. Ők ketten menekültek. A gerinceket és főváltókat óvatosan kerülték, mert ott az elrejtett halál várta őket. A völgyek hosszában kiváltottak a mezőkre s ismeretlen, új tájak felé menekültek, hogy üldözőik­től szabaduljanak. A falka lassan elmaradozott, csak két fekete, borzas kopó követte nyomaikat. Az Istvánhegyről nekivágtak a rohanó Poprádnak. Az öreg 12-s a hideg vízben szembeszállt a támadó kopók­­kal. Az egyiket felöklelte, aztán pár ugrással parton termett s egyenesen neki vágott a vén Kotniknak. A föl­hasított kopó nehézkesen kivánszorgott a vízből s vérző mellkassal követte csaholó pajtását, ő a part martjain mozdulatlanul megállott. A hideg vízben egyszerre csak érezte, hogy a görcs meg­dermeszti a lábait. Honnan, honnan nem, mellette terem egy rozsét szedő tót asszony. Hátáról lehúzza vászon lepedőjét s pillanat alatt nyakára kanyarítja. A vén banyából kitört az öröm : — Be szép tinót fogtam ! A közeli pásztorok is ott termettek és megkötözték a gém­­beredett tagú, kimerült állatot. A nyers kötelek véresre horzsolták lábait, a durva bánásmód pedig felhasította horpaszát. Leoldottam kötelékeit. A szarvas nem mozdult. Az öreg Kubó, a félviseltes vadászunk megszólalt: — Le kell lőni! Úgy sem éli meg a reggelt ! Persze, persze ! A vén rókának akkor is pecsenyén járt az esze! A kocsisok vízzel kínálták. A szarvas pár kortyot nyelt, majd nehézkesen feltápászkodott s dülöngő léptekkel járni próbált. Megcirógattuk s megvakartuk a feje búbját. Vérző lábait és horpaszát kimostuk s bekötöztük. Úgy babusgattuk, becézgettük, 15

Next