A Természet, 1917 (13. évfolyam, 2-12. szám)
1917-02-15 / 2. szám
Most jöttek meg a nyomozók, alig 2 órai távollét után és a vezető sikám jelentette az eredményt: — Az elefántok alig egy óra járásnyira tanyáznak. Dühösek, csapkodják a fákat és a tehenek állnak kívül, ők védik a bikákat ... és jobbra a mi tanyánktól, alig 30 percnyire, nagy döglött elefánt fekszik a fűben . . . esetleg más is, ragadozók és dögkeselyűk vannak a hullánál ... — végzé jelentését a sikák. — Biztosan vadászott rájuk valaki. . . nem fehér, mert akkor itt a végtelenben hallottuk volna vagy mi vagy embereink a dörrenést, hanem fekete vadászok, valószínű néhány maszáj „elmorán“ vitéz kergette a barmokat. — Azonnal indulunk! Nagyon vigyázzatok kérlek, baj ne essék . . . hallgassatok rám fiúk! Tíz perc múlva már a nyomon voltunk és elértük nemsokára a „dögöt“. Fegyvert lövésre készen tartva közelítettük meg a lelőhelyet, de nem volt szükség puskára, a ragadozók, a majmok sivalkodását tekintve, néhány leopárd, elvonult és a keselyűk nagy szárnycsattogással helyezkedtek el a fákon. — Maszájak vadásztak rájuk! Itt egy elhibázott dobás emléke ... és Trauwitz sárgarézdróttal körülcsavart, majdnem karvastagságú földbe fúródott lándzsa (asszegáj) nyélre mutatott. A sikarik közül hárman nagy erőfeszítéssel kihúzták a fegyvert a földből. A 26 cm. széles és 120 cm. hosszú, lapos, borotvaéles penge elhajolt a rettenetes ütéstől, amint a földbe fúródott. — Ha ez az asszegáj eléri az elefántot, az fölfordul biztosan — vélte Flower, aztán az elefánt döghöz értünk. Óriási példány volt gyönyörűen fejlett fél agyarral, a másikat valami régi küzdelemben veszthette el, a lapockájából egy előbbihez hasonló, de még hosszabb asszegáj penge és nyél állt ki. Rettenetes dobás. A „tusker“ egész eleje át volt döfve és mégis . . . fiatal maszáj, karcsú elmorán harcos merev teste feküdt hanyatt az ormány és fejtusak alatt összenyomva holtan, éles hajlott orrú arcéle, mint valami Hyxos egyiptomi harcosé, rejtélyes komor mosolyra torzult. Az asszegáj tulajdonosa . . . susogták a sukarik, babonás idegeskedéssel kerülve a hulla merev, üveges tekintetét, mi tisztelegtünk, aztán a temető sikarikat hátrahagyva, tovább haladtunk. Körülbelül egy órai „marsolás“ után beértük a híres gondokovói csordát. Ott himbálództak, legelve, játszva, verekedve egy kis sikomorokkal és mimóza fákkal benőtt pagony közepén. — Ott víz van, jól vannak lakva és most nyugodtabbak. Talán nem lesz veszélyesebb a dolog, ha azt a nyolcas csoportot el bírjuk szakítani a többitől. — Meg kell riasztani őket és aztán a feketék szaladjanak közébük és akkor a 8-as csoport felénk jön. — Csak hármat szabad lelőni fiúk, ha nem támadnak, becsületből! Az egyik sikák egy robbantó patront helyezett el ügyesen az elefántoktól szél fölött és meggyújtotta. Pár pillanat alatt robbant a gyutacs nagy pukkanással és erre a jelre a sikarik előre szaladtak a két csoport közé. A csorda nekiiramodott szél alatti oldalon és esze nélkül menekült tovább, igazolva jóllakott gyomrát — csakhogy! A nyolcas csoport is csatlakozni akart az elől nyargalókhoz és nem volt kedve mifelénk futni és akkor történt a baj . . . Mindnyájunkat elfogott a vadászláz és előre szaladtunk, még a nyugodt Trauwitz, a híres nimród is és akaratlanul a futó csorda és a futni akaró csoport közé kerültünk. Most volt a döntő pillanat. Az iroda nemsokára megtelt vadászokkal, az udvar pedig visszhangzott a köpök csaholásától. Jancsi, a mi fogoly szavasunk, ekkor már visszahúzódott a félszer eresze alá. Ott lefeküdt és búsan belebámult a párás őszi hajnalba. Akkor láttam szegényt utoljára ! Mikor este az erdőből visszajöttünk, a dübörgő vonat már vitte Jancsit a németek födje felé. * * * Megkötözve, mozdulatlanul feküdt az udvaron és tágra nyílt, fénylő szemeit búsan körüljáratta szokatlan környezetén. Tekintetéből végtelen szomorúság és tengernyi fájdalom rítt le. Látszott a szegény párán, hogy beletörődött változhatatlan sorsába és várja a megváltó haláit. A sorsnak kiszámíthatatlanok a szeszélyei. Egy vén 12-essel tegnap még a távoli fenyvesek sátorernyője alatt élvezte a hús havasi levegőt. A gerincen felbúgott a mély vadászkürt, az erdőben pedig megszólalt a kopófalka zsibongó csaholása. Ők ketten menekültek. A gerinceket és főváltókat óvatosan kerülték, mert ott az elrejtett halál várta őket. A völgyek hosszában kiváltottak a mezőkre s ismeretlen, új tájak felé menekültek, hogy üldözőiktől szabaduljanak. A falka lassan elmaradozott, csak két fekete, borzas kopó követte nyomaikat. Az Istvánhegyről nekivágtak a rohanó Poprádnak. Az öreg 12-s a hideg vízben szembeszállt a támadó kopókkal. Az egyiket felöklelte, aztán pár ugrással parton termett s egyenesen neki vágott a vén Kotniknak. A fölhasított kopó nehézkesen kivánszorgott a vízből s vérző mellkassal követte csaholó pajtását, ő a part martjain mozdulatlanul megállott. A hideg vízben egyszerre csak érezte, hogy a görcs megdermeszti a lábait. Honnan, honnan nem, mellette terem egy rozsét szedő tót asszony. Hátáról lehúzza vászon lepedőjét s pillanat alatt nyakára kanyarítja. A vén banyából kitört az öröm : — Be szép tinót fogtam ! A közeli pásztorok is ott termettek és megkötözték a gémberedett tagú, kimerült állatot. A nyers kötelek véresre horzsolták lábait, a durva bánásmód pedig felhasította horpaszát. Leoldottam kötelékeit. A szarvas nem mozdult. Az öreg Kubó, a félviseltes vadászunk megszólalt: — Le kell lőni! Úgy sem éli meg a reggelt ! Persze, persze ! A vén rókának akkor is pecsenyén járt az esze! A kocsisok vízzel kínálták. A szarvas pár kortyot nyelt, majd nehézkesen feltápászkodott s dülöngő léptekkel járni próbált. Megcirógattuk s megvakartuk a feje búbját. Vérző lábait és horpaszát kimostuk s bekötöztük. Úgy babusgattuk, becézgettük, 15