Természetjárás, 1957 (3. évfolyam, 1-8. szám)
1957-05-01 / 1. szám
DUNÁNTÚL Zselicség!... Először hallva ezt a szót, önkéntelenül is a népmesék jutnak eszünkbe. Zselicség, Szelídség és lehunyt szemeink előtt egyszerre Dunántúl egyedülien szép tájai jelennek meg, s valami megnevezhetetlen érzés fog el bennünket: bebarangolni, bebarangolni... A vasúti menetrendet csalódással tesszük le. Három aprócska község — Kisfalud, Kislak és Szentpálé vasútállomása: Kaposvári A városi valósággal „ablaka’ Zselicségnek, amely hegyes-dombos vidékével Baranyáiból nyúlik át Somogy területére s elüt a külső-, és belsősomogyi tájaktól. A somogyi Zselicség és a tolnai dombvidék tulajdonképpen egyetlen egységet alkotó terület, s a Mecsek északi lejtőjéhez támaszkodó harmadkori dombvonulat. Négy átka, patakja — néhol ötvenméteres eséssel — szálkad le a csendesen folydogáló Kaposba. Aki szereti a szokatlan — mondhatnám különös — tájakat, és a helyszínen akarja megcsodálni az ország legszebb — sajnos már eltűnőben levő — népviseletét, az ne sajnálja a fáradságot felkeresni Zselicséget. A táj magaslatait márgás, vályogos talaj jellemzi. A hegyhátakat, és völgyoldalakat lösz és homok borítja. Ezen a vidéken a bőséges csapadék hatalmas bükkerdők fejlődését tette lehetővé. A nyugati és déli részeken tölgyerdőket is találhatunk, amelyek — valamikor, legnagyobb kiterjedésük korában — a király kanászainak voltak legeltető, makkoltató területei. Árpádházi királyaink alatt Somogy királyi birtok és erdő meg erdő volt. Alig egy évszázaddal ezelőtt is még ez a szólás-mondás járta: ,Az erdők vannak-e Somogyban? vagy Somogy van az erdőkben!" Egykorú oklevelek 130 zselicségi falu nevét említik, László királyé pedig 10 kanászfaluról és külön harminc kanászházról tesz említést. Amikor IV. Béla királyunk ideiglenes — alsósegesdi — székhelyét is feladni kényszerült, Dalmáciába vezető útján testőrei somogyi kanászok voltak. Tatárra törökkövetkezett, és az embertelen harcok alatt a 130 falu éppen úgy, mint a Salamon király jelenlétében 1068-ban felszentelt kaposszentjakabi monostor, „Abatia St. Jacobi de Silisio", a földdel váltak egyenlővé. Az ozmánság kitakarodása után mindössze negyven falu épült újjá, és négy újat alapítottak, amelyeknek a legtöbbje patak mentén épült egyutcás falu. Ilyenek voltak néhány éve is még Bőszénfa, Boldogasszonyfa, Cserényfa és részben Gyarmat. Szép típusai a főközlekedési úttól távoleső, szétszórt házaikból álló telepítéseiknek. A múlt század hatvanas éveiben, a Budapest—Gyékényes vasúti fővonal megnyitásával, az addig minden főútvonaltól elzárt Zselicség egyszerre bekapcsolódott az ország vérkeringésébe. A Zselicség — annak ellenére, hogy legtöbb lakott helye napjainkban már bekötőutakkal csatlakozik a Dombóvár—Kanizsa főközlekedési úthoz, — ma is egy kicsit „külvilágtól elzárt erdőország”. Belső településein még találunk kéménytelen, zsúppal vagy náddal fedett ún. sövényházat. A favázas, zsupptetejű házak legeredetibb állapotban Szennán maradtak fenn, abban a faluban, amelyben legtovább élt ennek a vidéknek pompás népviselete is. A Zselicség ma is gazdag élő népművészeti hagyományaikban. Lakóinak finomult ízlétéről, bámulatos kézügyességéről nem csupán a kaposvári Rippl-Rónai múzeum tárlói tanúskodnak, hanem olyan kiváló, Kossuth-díjas népművész remek alkotásai is, mint az itt élő Kapolyi Antalé. Nem óriások, csak aprócska dombok az itteni „hegyek" — legmagasabb pontjuk a Rapolyi-erdő (278 m). Mégis változatos szépségeikkel, különös hangulatukkal megejtik napjaink természetjáróit is, mint megihlették Debrecen nagy fiát, Csokonai Vitéz Mihályt, aki itt, a zselicségi Kisasszondon, Sárksözy alispán vendégeként írta „Magánossághoz" c. gyönyörű költeményét. „Itt a magános völgyben és cserében Megfrisselő árnyék fedez. A csonka gyertyánok mohos tövében A tiszta forrás csergedez. Két hegy között a tónak és pataknak Nimfái kákasátorokba raknak. S csak akkor úsznak ők elő, Ha erre bölcs s poéta jő." Mondja a második versszak, ám a két hegy között hiába ballagna bölcs s poéta, nemcsak hogy nimfák nem úsznának elő, de csonka gyertyánok mohos tövében sem borulna megfrisselő árnyék fölénk, mert az egykori „végeláthatatlan erdőségek" örökre eltűntek, mint ahogy „Leesett a makk az ágról, Most gyüjtem be a tanyáról, Ráncos gatyám százszeres, Magam vagyok szerelmes. Árpa is van, makk is van, Meg is hízik a kis kan, Ha meghízik eladom, Arán megházasodom." Száz redőbe szedett hosszúrojtos gatya, széles fekete szalaggal beszegett, súlyos vargányakalap, hátközépig sem érő gallértalan ing, cifrára kihányt, rövid veszprémi szűr, telekes bocskor, balkézben viselt fényes balta, középen kétfelé választott, részben a hátára szabott omlórészben a fül mellett csimbókbakötött haj, hetvenkedés, káromkodás! Ez volt a kanász, dicsősége napja együtt enyészett el az egyre fogyó-ritkuló erdőkkel, olyan visszahozhatatlanul, mint a hajdani pásztorélet is. Ma már a zselicségi erdőmaradványokban egy-egy süppedt sír, ha emlékezteti a vándort a letűnt idők pásztoraira, és a velük cimboraságban élt szegénylegényeknek. A Zselicség igen megváltozott, csak egyben tartja a régi sorrendet; ma is, mint hajdanán, legfőbb kereseti forrása az állattenyésztés. Azt mondják, tavasszal gyönyörű a Zselicség, amikor az erdeiben dalosmadarak megszámlálhatatlan seregekavicsol, füttyög, csattog, énekel és a réteken, mezőkön, a szelíd dombok lejtőin díszlő szőlőkközt meghúzódó présházak körül, az erdőszélben és benn a sűrűben virág, virág mellett. Ha gyönyörű a zselicségi tavasz, akkor az ősz lenyűgözően csodálatos, a tarka színeknek mennyi finom árnyalata. „Egyszer csak cifrálkodni kezdett az öregedő erdő, És megborzongatta a berket a hűvösödő szellő, Széles vállaikra új virágot tűzködtek a rétek, S az útmenti bokrok az Istentől piros ruhát kértek ..