Turista, 1969 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1969-01-01 / 1. szám
H A VISSZACSUKÓDÓ SZEZAM riasztó telefon rendszerint éjjel kettő és három között kezd csengeni. Ekkor értesít a rendőrség életvédelmi osztálya, hogy valahol megint elveszett egy gyermek, tűnt el öt-hat tagú felfedező társaság s gyanúja szerint valamely barlangban kell keresnünk. Ez törvényszerű. A szülő este tízig nem nyugtalankodik, várja a gyereket haza. Tízkor elkezdi keresni a szomszédoknál, ti A BARLANGI MENTŐSZOLGÁLAT AZ EMBERÉLETÉRTi zenkettőkor nyugtalan s a rendőrséghez fordul. A rendőrség gyorsan nyomoz. Kikérdezi az iskolatársakat, a szomszédságot, valamelyik padtárs biztosan tudja cimborája dolgát s habozva árulja el, mi is volt szándéka tegnap a jó barátnak. S ha aztán a villanylámpa és a ruhaszárítókötél is hiányzik, mérget lehet venni rá, hogy megint ifjú „barlangkutatók” álltak munkába. S ekkor érkezik el a mi óránk, a Barlangi Mentőszolgálat néhány nehéz órája. Ezzel kezdi beszélgetésünket a Barlangi Mentőszolgálat parancsnoka, dr. Dénes György, a neves barlangkutató. Abban a pillanatban, amikor vagy az ő lakásán, vagy a helyettes parancsnok, Sándor György lakásán megcsendül a telefon — egyikükről mindig tudni kell, hol tartózkodik — a szervezet akcióba lendül. Ha éjjel van, gyors körtelefon a mentőszolgálat néhány tagjának, akiknek felszerelése állandóan öszszecsomagolva készen áll; gyorsan találkozási hely megállapítása ; a rendőri URH kocsi már szedi is föl a szolgálat tagjait s alig telik bele félóra, már valamelyik budai vagy Buda környéki barlang bejáratánál állnak. A nappali riadó is hasonló gyorsan megy végbe, rendszerint az egye- A Ferenchegyi-barlang három kimentettje a ruhaszárító kötéllel , e sokszor jártam képzeletben a Poprád mentén, mielőtt még a valóságban is eljutottam volna a Kárpátok alá. Jártam gyalog, lóháton, szepesi takácsok vászonnal megrakott echós szekerein, csilingelő szánon, szuszogó kis hegyivasúton — de mindig Krúdy kalauzolásával. Legnagyobb gyönyörűsége a téli utaknak volt. Három lovacska vonta a medvebőrrel letakart piros szánt, s az ezüst csengettyűk vidáman csörögtek, ahogy szilajon vágtattunk a szepesi medence öles hóval borított fehér országútjén, melyre lilás árnyékát lomhán vetette a lomnici csúcs. A síkság szegélyén csipkés bástyafalként emelkedtek a Kárpátok hósipkás hegyei ; fekete árnyékolású fenyvesek és nyakig behavazott apró városkák alatt kígyózott az út, mellette a Poprád futott mély partjai közt acélszürkén. A háromlovas szán órák hosszát követte a folyócska kígyózását, így utaztunk pokrócok és bundák között egy középkori kisváros felé, mely a lengyel határszélen ült, a vakító fehérségű Kárpát lábánál. Először egy piros hasú torony tűnt fel az utolsó kanyarodónál. Körülötte régi metszetekből kivágott ódon polgárházak bújtak össze. A girbe-gurba utcákon keskeny, egyemeletes házak sorakoztak, csipkés ereszű tetőkkel, vaskosaras ablakokkal , keleréres szélkatonák forogtak a hegyes tetőgerinceken. A Poprád partján vén, várszerű kolostor sötét lett, a piac közepén az 1298-ból való templom zömök román tornya olyan volt, akár egy veres sisakos generális. Az eldugott hegyi városkát a XII. században alapították a határvédő lándzsás magyarokhoz társult szepesi szászok. A tatárjárás után IV. Béla lánya, Kunigunda építtette újjá romjaiból. Zsigmond királyi városi rangra emelte, majd zálogba adta Lengyelországnak. A zálogban töltött száz évek alatt nem raktak le egyetlen téglát sem Podolinban, s amikor Mária Terézia egy szekér aranyért kiváltotta, egy középkori városkát kapott vissza. Ilyennek találta még a 14 —15 éves Krúdy Gyula is, amikor a piarista algimnázium diákja lett az öreg kolostorban; ilyennek érezte, a deresedő fejű író, amikor Szindbádként újra meg újra elment megkeresni ifjúsága emlékeit; s ilyennek láttuk mi, kiket Krúdy könyvei vittek el a Kárpátok alatt alvó városkába. — Már régen el fogjuk felejteni az egész középkort, a szepesi városokban még mindig látható lesz ez a kor. Ők elmaradtak az időtől, és talán sohasem fogják utolérni a valóságos időt — magyarázta Szindbád elmerengve, miközben futott velünk a képzeletszán Podolin felé. Most csattogva rohan velem a valóságban a dieselvonat a Poprád mellett, újra meg újra megvillan hol jobbról, hol balról a széles kavicságyban hempergő folyócska ezüst tükre. A Szepesi Magura árnyéka borul barnán a tájra, mögüle ki-kivillannak a Magas Tátra cápafogai, a szörnyű sziklapiramisok. Hirtelen bukkan elő a városka, nyomban felismerem pohos sisakú középkori templomát, az előtte álló, reneszánsz párkányzatú tömzsi harangtornyot, hátrább meg a várszerű kolostor kettős karcsú tornyát. Mintha Óperenciákon túli mesevároskába érkeznék, olyan érzésekkel lépek a perron sárga kavicsmezejére. Kimegyek az állomás előtti kis térre, de máris úgy torpanok meg, mint aki rossz helyen szállt ki a vonatból. Kétemeletes vadonatúj bérházakból álló modern lakónegyed vesz körül nagy félkörívben, lehetne akár Komlón, vagy Kazincbarcikán. A hajdani városfal egy omlatag darabja is csak ekkor tűnik elő az új házak mögött, amikor már majdnem elmentem mellette, de az egyre táguló főutca tengelyében ülő vén városháza még a régi. Sárga homlokzatán Lubomirski címerrel ékes latin nyelvű emléktábla őrzi a vörösszakállú lengyel herceg hírét, ki hajdan ura és patrónusa volt a városkának. A pirosbor-arcszínű Lubomirski szorongást keltő arcmása fogadta a podolini kolostor öles falai közé került kisdiákokat, aranyos rámában a sötét bolthajtás alatt, falra festött torz szentek fakó árnyai közt. Ez az a kis tér, itt a városháza előtt, ahol Úrnapján nemcsak az öreg Isten, de a herceg úr tiszteletére is elpukkantotta a hajdú a mozsarát. (Igaz, hogy csak felényi puskaporral — tette hozzá zárójelek közt az emlékező Krúdy.) Podolin főtere a piros toronnyal