Természettudományi Közlöny, 1962 (6. [93.] évfolyam, 1-12. szám)
1962-12-01 / 12. szám
RÁSONYI LÁSZLÓ ny. egyetemi tanár, Budapest Stein,ertueél Száz évvel ezelőtt, 1862. november 26-án született. Hosszú élete folyamán soha nem szűnő munkásságával olyan mélyen belevéste nevét az emberi művelődés történetébe, hogy születésének centenáriumát az 1961. december 15-i stockholmi ülésen méltón sorolta be a Békevilágtanács Elnöksége az 1962 folyamán megünneplésre javasolt kulturális évfordulók közé. Élete annyi eseménnyel, feszültséggel van tele, hogy röviden írni róla — nagyon nehéz. Stein Aurél Budapesten született, a kis Tükör utca egy, ma már nem létező házában. Tág látókörű szülei — kereskedők —, majd ezek korai halála után nagybátyja, Márk és testvérbátyja, Ernest minden tőlük telhetőt megtettek ahhoz, hogy a gyermek Márk Aurél tehetsége kibontakozhassék. A középiskolát részben a 700 éves drezdai Kreuz-Schule növendékeként, részben a kitűnő, akkor a magyar szellemi élet javát alkotó tanári karral rendelkező fasori gimnáziumban végezte. Szabad idejét a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárában töltötte. Már ekkor ráterelődött a figyelme az Amu-Darja és az Indus folyók közötti Belső-Ázsia hajdani rejtelmes történetének problémáira. Egyetemi tanulmányait ezen érdeklődés szolgálatába állította. A magyar állam évről évre megújított ösztöndíja által is segítve a bécsi, lipcsei, majd a tübingeni egyetemen tanult. A bölcsészdoktorátus megszerzése után még az angol egyetemeken is foglalkozott indológiával és iranisztikával, főleg szanszkrittal és óperzsával. Ezek után szolgálta le önkéntes évét, és kitűnő térképésszé lett. Újabb londoni tartózkodásának idejéből fennmaradt az a zsebnaptár, amelybe éjfélekig tartó elfoglaltsága után elmúlt napi életének legfontosabb eseményeit följegyezte. Érdekesen tárják elénk ezek a távirat-stílusú sorok a fiatal tudós érvényesülésének menetét, azt, hogy széles körű tudásával hogyan szerezte meg a világ akkor legbefolyásosabb Kelet-kutatóinak rokonszenvét, sőt támogatását is. 1887. december 12-én Bombay-ba, Indiába érkezett és az új esztendőt — 25 éves korában — már mint a lahorei Oriental College igazgatója kezdi meg. A forró Lahoreból először 1889 nyárutóján kelt útra Kasmírba. Barátjává lett ifjú hindu tudósok, penditok társaságában ismerte meg útja végén Szrinagárt, és egy gyönyörű estén a Dzselam folyó csöndes tükrén úszó lakóbárka magányában búcsúzott e tájtól, ahová azután több mint fél évszázadon át újra meg újra visszatért. A zöldellő völgyek, a ragyogó jégmezőkkel ékes hegyóriások, az egész természet döbbenetes szépsége, az évezredes romok történelmi atmoszférája, a tudományos ambíciók úgy odavonzották, hogy második hazájára talált Kasmírban. A mélyben rohanó Szánd völgye fölé emeli örök hótakaróját az 5500 méteres Haramukh. Ennek egyik hegyfoka a Mohánd Marg. Hamarosan ezen a hegyháton ütötte föl sátrát, s ide szokott költözni nyaranta, hogy pihenjen, vagy az adminisztrációs gondoktól megszabadulva kutató munkásságának eredményeit feldolgozza. Többször írta: „Dolgozóasztalom mellől letekinthetek a Szind folyam völgyére, s gyakran gondolok ilyenkor szegény Körösi Csoma Sándorra, aki 1822—23-ban vagy háromszor tette meg az utat e völgyben Kásmír és Ládák között.” Itt készíti el a kásmíri királyok hajdani történetének Kálhána „Rádzsatarangini-jának szövegkritikai kiadását (1892), majd — miután már nyolc nyári vakációján járta be Kasmírt s megfejthette a krónikával összefüggő történeti, földrajzi, régészeti és néprajzi kérdéseket, itt készítette el a krónika szanszkrit szövegének fordítását és a rendkívül értékes magyarázó jegyzeteket is (1900). De évente tíz hónapon át kellett a forró Laboréban gyötrődnie ahhoz, hogy azután két hónapig kedvére való módon élhessen a tudománynak. Miután 1895-ben a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjává választotta Goldziher Ignáchoz, a legnagyobb magyar orientalistához írott levelében kifejti, hogy fontolóra kell vennie tudományos jövőjét. Felajánlották neki, hogy — mint egyetemi magántanár — Göttingenben telepedjen le. „Mielőtt azonban erre elhatároznám magamat, körülnézni kívánok a hazában. Ha egyáltalában van kilátásom arra, hogy egypár év után fizetett állásra vihetem akár Budapesten, akár Kolozsvárott, szívesebben maradnék otthon.” Goldziher válasza negatív lehetett, ezért Stein egyelőre még Lahoreban maradt. Itt most már ragyogó szellemi kör alakult ki, baráti hármas, amely vonzóvá tette Lahorét Korábban is voltak ugyan jó ismerősei itt, pl. az iparművészeti iskola igazgatója, Lockwood Kipling és felesége, az író Rudyard Kipling szülei, ők azonban sokkal idősebbek voltak. Még 1892-ben találkozott egy fiatal katonatiszttel, Lionel Charles Dunstervillelel (1865—1946.), Kipling híres „Stalky"-jával, akinek már előbb nagyon szeretett barátja volt Justh Zsigmond, az író. Éppen ő volt az, aki Dunsterville vendégeként egy Lahore melletti garnizonban összehozta a katonát és a fiatal tudóst. „És így a jólelkű gondviselés életreszóló Stein Aurél nyári tábora a Mohand-Marg hegyháton (Stein Aurél eredeti felvétele) Stein Aurél utolsó fényképe