Természettudományi Közlöny, 1962 (6. [93.] évfolyam, 1-12. szám)

1962-12-01 / 12. szám

RÁSONYI LÁSZLÓ ny. egyetemi tanár, Budapest Stein,­ertueél Száz évvel ezelőtt, 1862. november 26-án született. Hosszú élete folyamán soha nem szűnő munkásságával olyan mélyen belevéste nevét az emberi művelődés törté­netébe, hogy születésének centenáriumát az 1961. de­cember 15-i stockholmi ülésen méltón sorolta be a Béke­világtanács Elnöksége az 1962 folyamán megünneplésre javasolt kulturális évfordulók közé. Élete annyi eseménnyel, feszültséggel van tele, hogy röviden írni róla — nagyon nehéz. Stein Aurél Budapesten született, a kis Tükör utca egy, ma már nem létező házában. Tág látókörű szülei — keres­kedők —, majd ezek korai halála után nagybátyja, Márk és testvérbátyja, Ernest minden tőlük telhetőt megtettek ahhoz, hogy a gyermek Márk Aurél tehetsége kibonta­­kozhassék. A középiskolát részben a 700 éves drezdai Kreuz-Schule növendékeként, részben a kitűnő, akkor a magyar szellemi élet javát alkotó tanári karral rendel­kező fasori gimnáziumban végezte. Szabad idejét a Ma­gyar Tudományos Akadémia könyvtárában töltötte. Már ekkor ráterelődött a figyelme az Amu-Darja és az Indus folyók közötti Belső-Ázsia hajdani rejtelmes történeté­nek problémáira. Egyetemi tanulmányait ezen érdeklődés szolgálatába állította. A magyar állam évről évre meg­újított ösztöndíja által is segítve a bécsi, lipcsei, majd a tübingeni egyetemen tanult. A bölcsészdoktorátus meg­szerzése után még az angol egyetemeken is foglalkozott indológiával és iranisztikával, főleg szanszkrittal és óper­zsával. Ezek után szolgálta le önkéntes­ évét, és kitűnő térképésszé lett. Újabb londoni tartózkodásának idejéből fennmaradt az a zsebnaptár, amelybe éjfélekig tartó elfoglaltsága után elmúlt napi életének legfontosabb ese­ményeit föl­jegyezte. Érdekesen tárják elénk ezek a távirat-stílusú sorok a fiatal tudós érvényesülésének menetét, azt, hogy széles körű tudásával hogyan szerezte meg a világ akkor legbefolyásosabb Kelet-kutatóinak rokonszenvét, sőt támogatását is. 1887. december 12-én Bombay-ba, Indiába érkezett és az új esztendőt — 25 éves korában — már mint a lahorei Oriental College igazgatója kezdi meg. A forró Lahoreból először 1889 nyárutóján kelt útra Kasmírba. Barátjává lett ifjú hindu tudósok, penditok társaságában ismerte meg útja végén Szrinagárt, és egy gyönyörű estén a Dzselam folyó csöndes tükrén úszó lakóbárka magányá­ban búcsúzott e tájtól, ahová azután több mint fél évszá­zadon át újra meg újra visszatért. A zöldellő völgyek, a ragyogó jégmezőkkel ékes hegyóriások, az egész termé­szet döbbenetes szépsége, az évezredes romok történelmi atmoszférája, a tudományos ambíciók úgy odavonzották, hogy második hazájára talált Kasmírban. A mélyben rohanó Szánd völgye fölé emeli örök hó­takaróját az 5500 méteres Haramukh. Ennek egyik hegy­foka a Mohánd Marg. Hamarosan ezen a hegyháton ütötte föl sátrát, s ide szokott költözni nyaranta, hogy pihenjen, vagy az adminisztrációs gondoktól megszaba­dulva kutató munkásságának eredményeit feldolgozza. Többször írta: „Dolgozóasztalom mellől letekinthetek a Szind folyam völgyére, s gyakran gondolok ilyenkor sze­gény Körösi Csom­a Sándorra, aki 1822—23-ban vagy há­romszor tette meg az utat e völgyben Kásmír és Ládák között.” Itt készíti el a kásmíri királyok hajdani történetének Kálhána „Rádzsatarangini-jának szövegkritikai kiadását (1892), majd — miután már nyolc nyári vakációján járta be Kasmírt s megfejthette a krónikával összefüggő történeti, földrajzi, régészeti és néprajzi kérdéseket, itt készítette el a krónika szanszkrit szövegének fordítását és a rendkívül értékes magyarázó jegyzeteket is (1900). De évente tíz hónapon át kellett a forró Laboréban gyöt­rődnie ahhoz, hogy azután két hónapig kedvére való mó­don élhessen a tudománynak. Miután 1895-ben a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjává választotta Gold­­ziher Ignáchoz, a legnagyobb magyar orientalistához írott levelében kifejti, hogy fontolóra kell vennie tudo­mányos jövőjét. Felajánlották neki, hogy — mint egye­temi magántanár — Göttingenben telepedjen le. „Mielőtt azonban erre elhatároznám magamat, körülnézni kívá­nok a hazában. Ha egyáltalában van kilátásom arra, hogy egypár év után fizetett állásra vihetem akár Buda­pesten, akár Kolozsvárott, szívesebben maradnék ott­hon.” Goldziher válasza negatív lehetett, ezért Stein egyelőre még Lahoreban maradt. Itt most már ragyogó szellemi kör alakult ki, baráti hármas, amely vonzóvá tette Lahorét Korábban is voltak ugyan jó ismerősei itt, pl. az iparművészeti iskola igazgatója, Lockwood Kipling és felesége, az író Rudyard Kipling szülei, ők azonban sokkal idősebbek voltak. Még 1892-ben találko­zott egy fiatal katonatiszttel, Lionel Charles Dunsterville­­lel (1865—1946.), Kipling híres „Stalky"-jával, akinek már előbb nagyon szeretett barátja volt Justh Zsigmond, az író. Éppen ő volt az, aki Dunsterville vendégeként egy Lahore melletti garnizonban összehozta a katonát és a fiatal tudóst. „És így a jólelkű gondviselés életreszóló Stein Aurél nyári tábora a Mohand-Marg hegyháton (Stein Aurél eredeti felvétele) Stein Aurél utolsó fényképe

Next