Természet Világa, 1968 (12. [99.] évfolyam, 1-12. szám)
1968-04-01 / 4. szám
A VENUS ÚJ ARCA A fizika és a technika fejlődése mindig szoros kölcsönhatásban van a csillagászat haladásával. Az „új technikát" a csillagászatban alkalmazva mindig meglepő és váratlan eredmények születtek és születnek ma is. A színképelemzés pl. lehetővé tette az égitesteken uralkodó viszonyok megismerését. A rádiótechnika fejlődése pedig a csillagászatnak egy egészen új ágát, a rádiócsillagászatot hozta létre. Különösen jó példát nyújtanak a fizika, a technika és a csillagászat szoros egymásra hatására a Venus bolygó kutatásának legutóbbi évtizedei. A Venus, Naprendszerünknek a Naptól számítva sorrendben a második bolygója. A Naptól való átlagos távolsága 108 200 000 km. Nap körüli pályáját 224,7 nap alatt futja be és 584 naponként mintegy 42 millió kilométerre közelíti meg a Földet. Ilyen közelre a Földhöz egyetlenegy nagybolygó sem kerül a Venuson kívül. Azt gondolnánk tehát, hogy a Venus nemcsak a legközelebbi, hanem egyben a legkönynyebben megismerhető bolygó is. Sajnos, ez nincs így. A Venus kiterjedt légkörében levő vastag és átlátszatlan felhőrétegek lehetetlenné teszik, hogy optikai úton felületéről bármit is megtudjunk. Ezért 1964-ig tengely körüli forgásának periódusa sem volt ismeretes. A rádiótechnika és az űrhajózás tette csak lehetővé, hogy a Venus kutatása rohamos ütemben meginduljon. Hála az újfajta kutatási módszereknek, az utóbbi évtizedben többet tudtunk meg róla, mint a megelőző évezredek alatt együttvéve. Azt is elmondhatjuk, hogy a Naprendszer viszonylatában az elmúlt évek éppen a Venus kutatását lendítették előre a legnagyobb mértékben. Ennek oka a Venus közelségében és nem utolsósorban eddigi ismereteink korlátozott voltában keresendő. Más szavakkal: a Venust illetően nem volt nehéz az új módszerekkel felfedezéseket tenni, hiszen a klasszikus módszerek alig szolgáltattak valami eredményt. Célszerű tehát összefoglalnunk azokat a legfontosabb eredményeket, amelyeket a Venuskutatás legutóbbi évei szolgáltattak. Tekintettel arra, hogy a Venus a földpályán belül kering a Nap körül, éppen úgy fázisokat mutat, mint a Hold (1., 2. ábra). Amikor a Venus pályáján haladva a Nap és a Föld közé kerül, akkor a Nap a Földről nem látható oldalát világítja meg. Ilyenkor a Venusból csak egy igen vékony sarlónak kellene látszania. A valóságban azonban ilyenkor egy vékony gyűrű észlelhető, ami annak a bizonyítéka, hogy a Venus kiterjedt légkörrel rendelkezik. Légkör jelenlétére utal ezenkívül még sok más tény is. A Venus légköre a ráeső napsugárzásnak mintegy 70— 80%-át visszaveri és csak a 20—30%-át engedi le a felszínéig. A Venus átmérőjére kapott értékek a mérési módszertől függően kissé különböznek egymástól. A leginkább elfogadhatónak Martinov szovjet csillagász eredménye mondható, aki a Regulus nevű csillagnak a Venus által való elfedéséből számította ki az átmérőt. Martinov a Venus sugarára 6100 ± 34 km-t kapott. Ma már igen jól ismerjük a Venus tömegét. A Mariner-2 Venus-rakéta pályájából kiszámítható volt, hogy tömege 0,81366 ± 0,00040 földtömeggel egyenlő. Ennek megfelelően közepes sűrűsége: 5,25 g/cm*, a felszíni gravitációs gyorsulás pedig: 880 cm/sec*. Mint látjuk, tömege, mérete, közepes sűrűsége és felszíni gravitációs gyorsulása közel van a Föld hasonló értékeihez. A Venus tehát, ha csak az iménti adatokat vesszük tekintetbe, rendkívül hasonlít a Földhöz. Sajnos, ugyanez — mint látni fogjuk — nem mondható el a Venus légkörét és felszíni hőmérsékletét illetően. A Venus tengelyforgási periódusa Más bolygók — pl. a Mars és a Jupiter — esetében a tengelyforgás meghatározása nagyon egyszerű volt: meg kellett határozni, hogy egy jól definiált részlet mennyi idő múlva látszik a Földről a bolygókorongnak ugyanazon a helyén, és ismerve a bolygó és a Föld mozgását, kiszámítható volt a bolygó tengelyforgási periódusa. A Venus esetében ez a módszer nem alkalmazható — noha meghatározásával már nagyon régóta foglalkoznak —, mert felületén optikai módszerekkel jóformán semmilyen részletet sem lehet megfigyelni. Ezen a téren