Természet Világa, 1983 (114. évfolyam, 1-12. szám)

1983-09-01 / 9. szám

Korányi szellemében... — Beszélgetésünket kezdjük a végén. Professzor úr két éve nyugdíjba ment. Az embereknél a nyugdíjaskor nehezen átszer­vezhető új állapotot jelent. Hogyan építet­te ki professzor úr új életformáját, rövi­den: hogy érzi magát? — Nehéz erre a kérdésre röviden vála­szolni. Kétségtelen, hogy nem érzem jól magam. 50 éven át foglalkoztam a bete­gekkel, ennek az időnek legnagyobb részét ezen a klinikán töltöttem. Reggel bemen­tem a kórterembe, ezzel kezdődött ötven éven át a napom. Most nem megyek be. Csak elindulok reggel, de nincs kórterem és nincsenek betegek. És ez egyik napról a másikra történt, anélkül, hogy egyik nap­ról a másikra mindent elfelejtettem volna, aminek a betegek hasznát vehetnék. A munkáért élő egészséges ember számára a nyugdíjaztatás csapás. Ezt nem lehet ta­gadni. Nem az első csapás, mely életemben ért. Igyekszem ezt is tevékenységgel ki­egyenlíteni. Ám csak póttevékenységről le­het szó. 1934-ben kezdett magángyakorla­tomat most is folytatom. Szíveskedjék el­hinni, hogy nem anyagi okból, hanem pusztán azért, hogy betegekkel találkoz­zam. Konzíliumba is elhívnak. Nem a saját volt klinikámra. Ez természetes. Hanem más osztályokra és intézményekbe. Ez azonban bizonyára ritkulni fog. Ami a ki­­egyenlítés egyéb módjait illeti: volt klini­kám egy szobát biztosított számomra. Nagy szó ebben a zsúfoltságban! Itt tartóz­kodom délelőtt, beteget nem fogadok, de dolgozom, a klinika könyvtára rendelkezé­semre áll. Elavulóban levő szakmai mun­káim új kiadását készítem elő, összegyűj­tött anyagomat dolgozom fel, monográfiát írok, lektorálok, előszavakat írok stb. Ez még néhány évre ad programot, távolabbra aligha van értelme tervezni. Amikor életem folyamán a medicinával nem volt módom foglalkozni, több mint három év munka­­szolgálat, 1—2 hónap ellenforradalom, 2 hónap betegség idején, szépirodalommal foglalkoztam. Ezt teszem most is. Ez jó. De kiépítettem a magam számára egy bizo­nyos szellemi tornát is. Ugyanakkor kelek fel, mint régen, de csak 9 órára megyek be a klinikára. Nyertem tehát másfél órát. Ez alatt az idő alatt mindennap egy más nyelvvel foglalkozom. Lehetőleg nehéz szövegeket olvasok, az ismeretlen szavakat szótárból kiírom. A hétfő az angol napja (Updike új regénye), a kedd a franciáé, szerdán németet olvasok, csütörtökön olaszt, pénteken spanyolt, szombaton egy­két oldalt a Háború és békéből, vasárnap pedig latint. — Ezeket a nyelveket jól ismeri? — Franciául, németül, angolul beszélek, az olaszhoz, oroszhoz szótár kell, a spa­nyolban kezdő vagyok. Latinul a középis­kolában nyolc évig tanultam, de a nyelv szépségeit csak most ismerem meg. Azt képzelem, hogy ez a torna ébren tartja a szellemet, mint a kocogás vagy torna a tes­tet. — Professzor úr életének első szakaszát Az évszázad gyermeke című könyvéből sokan ismerik. Azok számára, akik nem ol­vasták a könyvét, kérem, röviden foglalja össze a fontosabb tényeket: honnan, mi­lyen környezetből jött, mik voltak élete első élményei? — Polgári-értelmiségi családból szárma­zom. Családomban nagy számmal voltak orvosok, tanárok, jogászok. Apám az Ál­lamvasutak tisztviselője volt, aránylag fia­talon került vezető állásba. A proletárdik­tatúrában viselt bizalmi szerepe miatt azonban elbocsátották. Állást nem kapott. Emigráns rokonunk Jugoszláviában terem­tett egzisztenciát számunkra is, és csalá­dom oda költözött, Törökkanizsára. 1920- tól 1925-ig kosztban-kvártélyban Budapes­ten jártam iskolába. Kiszakadtam a család­ból, és ez súlyos élmény volt számomra. — A középiskolás korral folytassuk, a gimnáziumi évekkel. Azért is érdekes lehet ez a korszak, mert erre esett a pályaválasz­tás nagy elhatározása is. Szeretném, ha en­nek a motivációjáról is beszélne. — Gyerekes fantáziám az orvosi vagy a tanári pályát rajzolta elém. Ennek oka anyám két kiváló testvére lehetett, a nagy­bátyai példa. Egyik nagybátyám Bécsben volt orvos, kiváló muzsikus és számos nyel­ven beszélő nagyszerű ember, a másik a Felvidéken gimnáziumi tanár, tudós, poli­hisztor. Ők voltak mindig az ideáljaim. Nagyszerű dolog, hogy gyógyító és peda­gógiai hajlamaimat együtt sikerült meg­valósítani. A középiskola első négy osztá­lyát az akkor új Zsidó Gimnáziumban él­tem végig. Ez igen jó iskola volt, az ottani tanároktól rendkívül sok, jó ösztönzést nyertem. Ám én egyedül voltam, tanul­mányi eredményem fokozatosan romlott, mert csak az irodalom és a történelem, meg a hegedülés érdekelt, ezekkel foglal­koztam, és nem maradt időm a leckék el­készítésére. Mintagyerekből nagyon is kö­zepessé váltam, és ebből a helyzetből nem tudtam kikecmeregni. Másik iskolába kér­tem magam. Ez sokkal gyengébb iskola volt, a Munkácsy utcai Kölcsey Ferenc Reálgimnázium. Tanáraim szürkék voltak, az egy Régős igazgató kivételével, ám az is­kolának kitűnő tanáraival is megismerked­tem, Mende Jenővel, Novobátzky Károly­ival, Kallós Edével, Endrei Gerzsonnal. Az ő példájuk alapján sikerült ismét felküz­­deni magam, közben szüleim is hazatérhet­tek. Az érettségire már színjeles lettem, ami az akkori egyetemi felvételhez alapve­tően szükséges volt.­­ Az egyetemi évek következnek. Ké­rem, beszéljen ennek az időszaknak a fő benyomásairól, ha lehet úgy, hogy ez ösz­­szehasonlítás legyen a mai medikusok éle­tével. Gondolom, tanulságos lehet az 50 évvel korábbi és a mai orvosképzés össze­hasonlítása. Felteszem, hogy mindkét kor­nak vannak pozitívumai és negatívumai egyaránt. Beszélgetés Magyar Imre professzorral az orvostudományról és az irodalomról Talán nem túlzás az, hogy az elmúlt évtizedekben az egyik legismertebb hazai belgyógyászprofesszor Magyar Imre volt. Betegek ezrei kerestek nála gyógyulást, szakkönyvein orvosnemzedékek nőttek fel. De nevét ismerik az irodalom barátai is, regényeit, tanulmányköteteit sokan ol­vasták. A professzor nyugdíjba ment, de a könyvkiadók hírei szerint többnél is várható egy-egy új könyvének a megjelentetése vagy korábbi­nak az újrakiadása. Volt klinikáján kerestük fel, hogy beszélgessünk éle­téről, szakmai és irodalmi munkásságáról, tapasztalatairól. Spártai egy­szerűséggel berendezett szobájában a kis kerek asztalon jól megfért egy­más mellett magnetofonunk hivatásának egyik szimbólumával, a vér­­nyomásmérővel. Németh Ernő felvétele

Next