Természet Világa, 1983 (114. évfolyam, 1-12. szám)
1983-09-01 / 9. szám
Korányi szellemében... — Beszélgetésünket kezdjük a végén. Professzor úr két éve nyugdíjba ment. Az embereknél a nyugdíjaskor nehezen átszervezhető új állapotot jelent. Hogyan építette ki professzor úr új életformáját, röviden: hogy érzi magát? — Nehéz erre a kérdésre röviden válaszolni. Kétségtelen, hogy nem érzem jól magam. 50 éven át foglalkoztam a betegekkel, ennek az időnek legnagyobb részét ezen a klinikán töltöttem. Reggel bementem a kórterembe, ezzel kezdődött ötven éven át a napom. Most nem megyek be. Csak elindulok reggel, de nincs kórterem és nincsenek betegek. És ez egyik napról a másikra történt, anélkül, hogy egyik napról a másikra mindent elfelejtettem volna, aminek a betegek hasznát vehetnék. A munkáért élő egészséges ember számára a nyugdíjaztatás csapás. Ezt nem lehet tagadni. Nem az első csapás, mely életemben ért. Igyekszem ezt is tevékenységgel kiegyenlíteni. Ám csak póttevékenységről lehet szó. 1934-ben kezdett magángyakorlatomat most is folytatom. Szíveskedjék elhinni, hogy nem anyagi okból, hanem pusztán azért, hogy betegekkel találkozzam. Konzíliumba is elhívnak. Nem a saját volt klinikámra. Ez természetes. Hanem más osztályokra és intézményekbe. Ez azonban bizonyára ritkulni fog. Ami a kiegyenlítés egyéb módjait illeti: volt klinikám egy szobát biztosított számomra. Nagy szó ebben a zsúfoltságban! Itt tartózkodom délelőtt, beteget nem fogadok, de dolgozom, a klinika könyvtára rendelkezésemre áll. Elavulóban levő szakmai munkáim új kiadását készítem elő, összegyűjtött anyagomat dolgozom fel, monográfiát írok, lektorálok, előszavakat írok stb. Ez még néhány évre ad programot, távolabbra aligha van értelme tervezni. Amikor életem folyamán a medicinával nem volt módom foglalkozni, több mint három év munkaszolgálat, 1—2 hónap ellenforradalom, 2 hónap betegség idején, szépirodalommal foglalkoztam. Ezt teszem most is. Ez jó. De kiépítettem a magam számára egy bizonyos szellemi tornát is. Ugyanakkor kelek fel, mint régen, de csak 9 órára megyek be a klinikára. Nyertem tehát másfél órát. Ez alatt az idő alatt mindennap egy más nyelvvel foglalkozom. Lehetőleg nehéz szövegeket olvasok, az ismeretlen szavakat szótárból kiírom. A hétfő az angol napja (Updike új regénye), a kedd a franciáé, szerdán németet olvasok, csütörtökön olaszt, pénteken spanyolt, szombaton egykét oldalt a Háború és békéből, vasárnap pedig latint. — Ezeket a nyelveket jól ismeri? — Franciául, németül, angolul beszélek, az olaszhoz, oroszhoz szótár kell, a spanyolban kezdő vagyok. Latinul a középiskolában nyolc évig tanultam, de a nyelv szépségeit csak most ismerem meg. Azt képzelem, hogy ez a torna ébren tartja a szellemet, mint a kocogás vagy torna a testet. — Professzor úr életének első szakaszát Az évszázad gyermeke című könyvéből sokan ismerik. Azok számára, akik nem olvasták a könyvét, kérem, röviden foglalja össze a fontosabb tényeket: honnan, milyen környezetből jött, mik voltak élete első élményei? — Polgári-értelmiségi családból származom. Családomban nagy számmal voltak orvosok, tanárok, jogászok. Apám az Államvasutak tisztviselője volt, aránylag fiatalon került vezető állásba. A proletárdiktatúrában viselt bizalmi szerepe miatt azonban elbocsátották. Állást nem kapott. Emigráns rokonunk Jugoszláviában teremtett egzisztenciát számunkra is, és családom oda költözött, Törökkanizsára. 1920- tól 1925-ig kosztban-kvártélyban Budapesten jártam iskolába. Kiszakadtam a családból, és ez súlyos élmény volt számomra. — A középiskolás korral folytassuk, a gimnáziumi évekkel. Azért is érdekes lehet ez a korszak, mert erre esett a pályaválasztás nagy elhatározása is. Szeretném, ha ennek a motivációjáról is beszélne. — Gyerekes fantáziám az orvosi vagy a tanári pályát rajzolta elém. Ennek oka anyám két kiváló testvére lehetett, a nagybátyai példa. Egyik nagybátyám Bécsben volt orvos, kiváló muzsikus és számos nyelven beszélő nagyszerű ember, a másik a Felvidéken gimnáziumi tanár, tudós, polihisztor. Ők voltak mindig az ideáljaim. Nagyszerű dolog, hogy gyógyító és pedagógiai hajlamaimat együtt sikerült megvalósítani. A középiskola első négy osztályát az akkor új Zsidó Gimnáziumban éltem végig. Ez igen jó iskola volt, az ottani tanároktól rendkívül sok, jó ösztönzést nyertem. Ám én egyedül voltam, tanulmányi eredményem fokozatosan romlott, mert csak az irodalom és a történelem, meg a hegedülés érdekelt, ezekkel foglalkoztam, és nem maradt időm a leckék elkészítésére. Mintagyerekből nagyon is közepessé váltam, és ebből a helyzetből nem tudtam kikecmeregni. Másik iskolába kértem magam. Ez sokkal gyengébb iskola volt, a Munkácsy utcai Kölcsey Ferenc Reálgimnázium. Tanáraim szürkék voltak, az egy Régős igazgató kivételével, ám az iskolának kitűnő tanáraival is megismerkedtem, Mende Jenővel, Novobátzky Károlyival, Kallós Edével, Endrei Gerzsonnal. Az ő példájuk alapján sikerült ismét felküzdeni magam, közben szüleim is hazatérhettek. Az érettségire már színjeles lettem, ami az akkori egyetemi felvételhez alapvetően szükséges volt. Az egyetemi évek következnek. Kérem, beszéljen ennek az időszaknak a fő benyomásairól, ha lehet úgy, hogy ez öszszehasonlítás legyen a mai medikusok életével. Gondolom, tanulságos lehet az 50 évvel korábbi és a mai orvosképzés összehasonlítása. Felteszem, hogy mindkét kornak vannak pozitívumai és negatívumai egyaránt. Beszélgetés Magyar Imre professzorral az orvostudományról és az irodalomról Talán nem túlzás az, hogy az elmúlt évtizedekben az egyik legismertebb hazai belgyógyászprofesszor Magyar Imre volt. Betegek ezrei kerestek nála gyógyulást, szakkönyvein orvosnemzedékek nőttek fel. De nevét ismerik az irodalom barátai is, regényeit, tanulmányköteteit sokan olvasták. A professzor nyugdíjba ment, de a könyvkiadók hírei szerint többnél is várható egy-egy új könyvének a megjelentetése vagy korábbinak az újrakiadása. Volt klinikáján kerestük fel, hogy beszélgessünk életéről, szakmai és irodalmi munkásságáról, tapasztalatairól. Spártai egyszerűséggel berendezett szobájában a kis kerek asztalon jól megfért egymás mellett magnetofonunk hivatásának egyik szimbólumával, a vérnyomásmérővel. Németh Ernő felvétele