Természet Világa, 1983 (114. évfolyam, 1-12. szám)
1983-09-01 / 9. szám
— A Budapesten elvégzett hat egyetemi év életemnek nagyon kellemes időszaka volt, bár közben állandó szegénységgel küzdöttem, általában végig tanítottam, kezdetben középiskolásokat, később szigorlatra készülőket. Akkoriban a magyar orvostudomány nagyjai tanítottak az egyetemen, Korányi Sándor, Farkas Géza, Hári Pál, Schaffer Károly, Grosz Emil, Verebély Tibor. Különösen Korányi Sándor egyénisége hatott rám, és ő ébresztette bennem azt a gondolatot, hogy valamely egyetemi klinikán kell tudományos karriert befutnom. Mondanom sem kell, hogy ez a gondolat a harmincas évek második felében számomra már lehetetlen, több mint utópisztikus, egészen képtelen gondolat volt. Mégis beállítottam harmadéves koromban a klinikára, és megkértem az akkori adjunktust, Rusznyák Istvánt, hogy bejárhassak. Ez akkoriban szokatlan kérés volt, Rusznyák bevitt a professzorhoz, aki engedélyezte bejárásomat. Hetényi Géza, akkori tanársegéd osztályára kerültem, miután előbb egy hónapig a klinika laboratóriumába jártam be, és ez eldöntötte további sorsomat, melynek vezére és eszményképe ezután Hetényi Géza maradt. Minden szabad percemet, vakációmat Hetényi osztályán töltöttem, megismertem a betegeket, beletanultam fiatalon a klinikai munkába, és kísérletes vizsgálatokkal megnyertem a klinika kitűzött pályázatát. Hetényi figyelemmel kísérte kísérleteimet, állatokkal, anyagokkal látott el, és eredményeimet egy éppen akkoriban megjelent monográfiában, egy csillag alatti jegyzet formájában nyomtatásban is közölte. „Magyar orvostanhallgató kísérletei kimutatták . . ." olvashattam és megdicsőültem. Medikus éveimet egy mostanában megjelenő könyvemben (A kérdés, Szépirodalmi Könyvkiadó) részletesen megírtam. Szerzett érdemeim alapján, diplomám elnyerésekor a klinikán maradhattam mint úgynevezett externista, olyan, nem hivatalos státusban dolgozó orvos, akinek kötelességei vannak, jogai nincsenek. A klinika azonban jó volt hozzám, részt vehettem, sőt szerepelhettem a klinika tudományos ülésein. Kísérleteimet maga Korányi Sándor is megtekintette. Büszkeségem és ambícióm még jobban nőtt. Szokás volt a klinikák közötti tudományos összejövetelek rendezése. A Korányi-klinika liberális szellemét jellemezte, hogy egyik ilyen debreceni látogatáson a Fornet-klinikán, a Korányi-klinika tagjai között externista létemre szerepelhettem, sőt előadást is tartottam. 1936-ban a kormányzat, mely már bőven elindult a jobbra vezető úton, Korányi Sándort nyugdíjazta, anélkül, hogy az akkoriban mindenkinek kijáró jutalomévet megadta volna, és ugyanakkor a klinikát egészében megszüntette. Minden összeomlott. Hetényi Géza azonban a klinika tanársegédeivel és három fiatal orvossal, akik közül az egyik én voltam, magánintézetet alapított. Ez kiváló intézet volt, a Széchenyi Társaság alapítványából tudományos munkára is kaptunk pénzt, könyvtárunk volt, és még állatkísérleteket is végezhettünk. Bár egész nap nagymértékben el voltam foglalva a betegellátással, az éjszakai órákban kísérletekre is jutott időm, és ennek az intézetnek a működése alatt, egészen a felszabadulásig, kb. 15 tudományos dolgozatom jelent meg, külföldi folyóiratokban is. — Szeretném, ha visszatérnénk a Korányi-klinika 1936-os megszüntetéséhez. Korányi professzor furcsa nyugdíjazásához. Mi volt ennek a háttere? — A háttér igen egyszerű. A harmincas évek közepétől a fasizmus hatalmas léptekkel terjedt hazánkban. Az embereket származásuk alapján és nem tehetségük szerint ítélték meg, a kontraszelekció tombolt. Nem szólva arról, hogy Korányi Sándor származása sem elégítette ki a kívánalmakat, és a klinika tele volt hasonló, kétes származású vezetőkkel, a liberális Korányiklinika mindig szálka volt az uralkodó rendszer szemében. Ez a klinika az akkori, egyre inkább züllő társadalmi és szellemi életben oázis volt. Itt mindenki nyilváníthatta a véleményét, egy bizonyos szabad légkör uralkodott gondolkodásban, beszédben egyaránt, a klinika szelleme nem csatlakozott szolgai módon a német szellemhez, angol és francia tudományos befolyás is érvényesült, az egyre nagyobb mértékben jobbra tolódó szellemi életben nem lehetett soká tűrni a szellem szabadságát. A hivatalos álláspont az volt, hogy az ország szegény, nincsen szükség három belklinikára, elég kettő is, így megmaradt Herzog professzor klinikája, tisztességes, hivatalnokszellemű intézmény, ahol még őrizték a tudomány tisztességét a törvény adta kereteken belül, és a később Németországba költözött Boros professzor klinikája, mely behódolt a korszellemnek. — Térjünk vissza az egyetemi évekre. Hogyan lehet összehasonlítani az akkori és a mai oktatási és képzési módszereket? — Az oktatás soha nem volt kielégítő és soha nem is lehet. Az eredmény az oktatók és az oktatottak személyiségén múlik, és mindkét esetben nagyon különbözők a személyiségek. Az oktatókról nem beszélek, kevés olyan kiváló professzorunk van, mint egyetemi éveim alatt, de az oktató professzorok szerepe az oktatásban különben is egészen háttérbe szorul. A medikusok mintegy 10%-a mindig kiváló volt, most is az 10% használhatatlan. Ezek pályát tévesztett vagy protekciós emberek voltak, és ma is azok. A fennmaradó átlagréteg akkor is ellátta munkáját, ma is ellátja, de többre nem törekedett; akkor megélhetést keresett és nem hivatást, ma lakást, autót, utazási lehetőséget keres. Ezt az arányt az általam átélt számtalan oktatási forma közül egyik sem volt képes megváltoztatni. Az oktatás azonban ma egészen mást jelent, mint az én időmben. A régi oktatás szilárd elméleti alapot kívánt nyújtani, melyre építve az orvos a gyakorlatot nagyon hamar elsajátítja. Erre az adott lehetőséget, hogy a magyar orvostudomány teljesen egyenrangú volt bármelyik európai orvostudománnyal, technikai szinten is, és színvonalasabb volt pl. az amerikai orvostudománynál. Amerikaiak tömegesen jöttek ide tanulni. A második világháborút megelőző teljes német orientáció és a világháború utáni szerencsétlen elzárkózás következtében hazánk orvostudománya katasztrofálisan lemaradt, amihez az ismert pusztulás, felszerelésünk nyugatra hurcolása is hozzájárult. Ez az elmaradás, elsősorban technikai tekintetben — hiszen a magyar orvosok szellemi kapacitása ma is kiváló — egyre fokozódik, és helyzetünket többé-kevésbé reménytelenné teszi. A medicina fejlődését nem, vagy nehezen tudjuk csak követni. E lemaradás lehet fő oka az oktatás megváltozásának és a prakticista szempontok érvényesülésének. A szilárd elméleti alap hangsúlyozása helyett az oktatás a gyakorlati képzésre helyezi ma a hangsúlyt, az egyetem főiskolává változott, az oktatás módszereiben szinte középiskolássá vált. Egy időben az egyetemre kerülők tekintélyes része különböző okokból kellő előképzettség nélkül került felvételre, nem rendelkezett azzal az általános műveltséggel, mely az orvossá levéshez szükséges, és azt nem sajátította el később sem. A vizsgák követelményei zsugorodtak, a nívó csökkent, a nagyszámú bukás a buktató intézetet tette gyanússá, és az oktatás minőségét hibáztatták az oktatottak minősége helyett. Kétségtelen, hogy ma, főleg a kórházak bevonásával, az oktatás sokkal gyakorlatiasabbá vált, a végző orvos talán hamarább képes kötelességeinek megfelelni, ám alapvető tudása hiányosabb. A nevelés az egyetemen, egy-egy nagy egyéniség kisugárzása, elvesztette jelentőségét. A professzor nem is kerül kap- Galamb kísérlet medikuskorban, 1934 Fiatal orvos Hetényi intézetében 394